Remélem, amikor annak idején leszerelték azt a vasfüggönyt, szépen kiporolták, beolajozták, nagy spulnikra tekerték (úgy képzelem őket, mint az óriási kábeldobokat, amikben gyerekkoromban úgy szerettünk hintázni az építkezéseken, ha a munkások már hazamentek).

Az őrtornyokat is szépen lapjukra szerelték, mint valamiféle inverz IKEA-bútorokat ("Dörrenmord őrtorony"); külön a tetők, a zöld pallók, létrák, reflektorok. Kis zacskóban a szegek, csavarok és csavaranyák, zsanérok, miegymás. És persze a mester-imbuszkulcs. Talán még az ereszek alatti darázsfészkeket is címkékkel ellátva iktatták. Zsákokban homok a homoksávból, amit minden reggel és este felgereblyéztek, hogy látszódjanak benne a lábnyomok. Mindezt, remélem legalábbis, elhelyezték valahol, talán az Alföld valami eldugott zugában, egy szép nagy raktárban. A falhoz támasztva sorakoznak a zsírpapírban eltett gereblyék, vállfákról, naftalinszagúan lógnak az egyenruhák, az esőköpenyek, a tisztára pucolt távcsövek (lencséjükön gondosan a kupakok), meg persze a géppisztolyok a hozzájuk való lőszerrel. Jól záródó, légmentes dobozokban a paranoia, az elnyomás, a xenofób demagógia és a sótlan irigység. Nagy fémhordók, rajtuk "Vigyázat! Rendőrállam!" felirat, a kapukon „Idegenek! Belépni tilos!”.

Ember mindig lesz, aki magára húzza az egyenruhákat, géppisztolyt ragad, és felmászik az őrtornyokba. Most már központi akarat is van rá – és ahol van központi akarat, kerül pénz is. Ideje elkezdeni kicsomagolni, letekerni, összeszerelni, elegyengetni, áramot vezetni bele. Ideje kinyitni a dobozokat, új életet lehelni a meggémberedett, elaggottnak hitt masinériába. Nemsokára megint állnia, dolgoznia, őrködnie kell! Erős bástya leszünk újra, mi büszke nemzet, észak-alvégi végvár kétméteres arcú kultúránk védelmében!