Fatah fegyveresek csatába indulnak © AP |
A különbség oka ugyanaz, ami Oroszországot is kis híján a polgárháború szakadékába manőverezte: a demokratikus tradíciók kóros hiánya. Elmondható, hogy a palesztin társadalom döntő többsége nemhogy Izraellel szemben nem volt képes békés megegyezésre törekedni , de önnön belső ügyeit, közös dolgait, saját nemzeti konfliktusait is képtelen véráldozat nélkül menedzselni. A nyugati hatalmak jelenleg a mérsékelt szerepében domborító Arafat-örököst támogatják Jaszin sejk fundamentalista utódaival szemben. Árnyalat-és hangsúlybéli különbségek tényleg vannak, de ezek nemigen tudják elfedni a tényt, hogy mindkettő oly messze esik a nyugati plurális értékektől, mint Makó Jeruzsálemtől.
Nagy esély van rá, hogy Mahmud Abbasz palesztin elnök kopírozni fogja orosz kollégája, Borisz Jelcin 1993-as bravúrját. Jelcin akkor saját parlamentjét oszlatta fel és lövette széjjel, mivel a törvényhozást uraló vörösbarna blokk a demokratikus reformok felülírására készült. Abbasznál is felmerült lehetséges opcióként a Hamasz-többségű parlament (és a kormány) menesztése. Márpedig, hogy ez vértelenül nem fog menni, arra a jelenlegi fejlemények szolgálnak bizonyítékul. A Fatah és a Hamasz félkatonai bandáinak véres harca leginkább a ’20-as évek amerikai szesztilalmának gengszterháborúit idézi fel bennünk. Dzsipeken és limuzinokon száguldozó, rosszarcú, gépfegyvert viselő figurák, merényletek, emberrablások, rituális temetési menetek.
A Fatah állampárti struktúrájú, az illegális kommunista mozgalmak gyakorlatából sok mindent – személyi kultusz, mozgalmi nevek, antiimperialista hevület - ösztönösen átvevő posztnasszerista képződmény. Melynek kiképzőtáboraiban a ’80-as években egyaránt megfordultak KGB-s tanácsadók és a nyugatnémet neonáci, Karl-Heinz Hoffmann csoportjának paramilitáris, antiszemita gyilkosjelöltjei. Bár a Fatah világi szervezetként határozza meg magát, soraiból öngyilkos merénylők is verbuválódnak.
Hamász hívek lőállásban © AP |
Most a nemzetközi közösség, kisebb rossz gyanánt Abbaszra fogad, tőle reméli a hitből öldöklő vallási szociopaták megfékezését. Csakhogy legyünk realisták: ugyan minek tudott (vagy akart) a mindenkori palesztin vezetés eddig gátat vetni? Mert a mindent szétrohasztó korrupciónak, az inkompetens közigazgatás tehetetlenségének, a külföldi segélyek pazarlásának-fosztogatásának aligha. (Egy 2003-as felmérés szerint a palesztinok nyolcvan százaléka tartja megvesztegethetőnek saját vezetőit. A helyzet pedig azóta csak romlott.) Ráadásul ez még nem is a legrosszabb dolog a Föld egyik legfiatalabb államszerűségében.
Őszintén, ugyan mi lenne a közvélekedés Magyarországgal kapcsolatban, ha az egymással harcoló pártjaink állig felfegyverzett halálosztagokkal adnának nyomatékot érveiknek, vállról indítható rakétákat lődözve a másik székházába? A kormány rendőrsége pedig nemcsak hogy képtelen megfékezni a népüket és a szomszéd országok lakosságát egyaránt tizedelő brigantikat, hanem tisztikarának jelentős része maga is részt vesz a cselekményekben.
Úgy tűnik, a palesztinok sem fogják elkerülni a fejlődő világ, Fekete-Afrika, Délkelet-Ázsia és Latin-Amerika társadalmainak a gyarmati uralomtól való megszabadulást követő, szomorú és kiábrándító sorsát. Mely szerint a függetlenséggel cseberből vederbe kerültek: idegen megszállók helyett sajátjaik – pénzéhes, korrupt hadurak, demagóg világmegváltók, bigott vajákosok és önimádó zsarnokok – szipolyozzák őket. Akiket nem lehet segélyekkel, tárgyalódiplomáciával demokráciára téríteni, mert az összes ígéretüket megszegik, s kizárólag az erőszak nyelvén beszélnek. Tragikus, de a palesztinok is csak saját kárukon fogják megtanulni, hogy üres hassal nem lehet himnuszt énekelni. Vagyis hiába a függetlenség, ha nincs szabadság. S mi végre a haza, ha nincs haladás. Mit ér a nemzeti felbuzdulás, ha nincs jogbiztonság, félelem nélküli élet, piacképes megoldásokon alapuló jólét.
Drága lecke lesz, és sajnos itt az érdemjegyeket ártatlan civilek vérével írják a bizonyítvány lapjaira.
