Mottó: „Reformer: - Ha győz a forradalom, lesz bőven eper és fagylalt. Nép: - De mi nem szeretjük sem az epret, sem a fagylaltot! Reformer: - Majd megszeretitek!” (Ismeretlen amerikai szerző)
Míg a nép nézi a szappanoperát, a reformerek nyugodtan dolgoz- hatnak |
Ha méltányosak vagyunk, akkor az, hogy a rendőrség akképp kezelte a tüntetéseket, ahogy – persze csak részben, s még úgy is fenntartásokkal – betudható a hiányzó rutinnak. De a később történtek – az intézkedések közbeni atrocitások elkenése, a főváros szívében lévő közterek műveleti területté nyilvánítása - már aligha. Logikus magyarázatként valami olyasmi kínálkozik erre, hogy az Magyar Televízió épületénél immunhiányban szenvedő rendőrség október 23-án (a ló túloldalára átesve) immuntúltengés tüneteit mutatta. Nemcsak a huligánokat, de az odakeveredett békés, földre lökött gyalogjárókat is ütlegelte. A mostani figyelmeztetés legyen nekik – de ugyanannyira a kormánynak is – sárga lap. Reméljük, a zsinórban történt gazdasági lepontozások után a mostani, - indirekt módon a közhatalmi testületek viselkedését is bíráló - degradálás megmarad unikumnak.
Fenti jelentések közül az EIU által publikált dokumentum kiemeli, hogy „a térség más országaihoz képest is túl alacsony a politikában való társadalmi részvétel.” A magyar átlagot alkotó csendes többségre valóban jellemző a renyhe közéleti aktivitás. Hazai kisemberek ódzkodnak a nyilvános rendezvényektől, a közvetlen beleszólástól, a legtöbbször passzív és negatív módon fejezik ki elégedetlenségüket. Elküldik a kopogtatócédula-gyűjtő aktivistákat, vasárnap szavazás helyett inkább tévét néznek, avagy – szintén sok évszázados hagyományt követve – nem fizetnek adót, legalábbis korántsem annyit, amennyit kellene, igyekeznek kibújni kötelező jogszabályok, netán elvárt morális létminimum teljesítése alól. Emberünk rühelli a cirkuszt, a balhét, pontosabban, amit annak tart: kileli a hideg a sztrájkoktól, tüntetésektől, élőláncos demonstrációtól. A most készült országtanulmány szerint ez aggasztó tendencia.
Való igaz, felelős, a haza ügyeit legalább minimális szinten átlátó, jelölése, szavazata, politikai cselekvése révén a dolgokat tudatosan a hite szerint jobb irányba mozdító, ugyanakkor a tőle elütő módon gondolkodókat is meghallgató, velük dialógust folytató honpolgári közösség nélkül távlati síkon a parlamentáris népszuverenitás szimpla kulisszává üresedik. De ha némiképp alaposabban belegondolunk, sajnos kimondhatjuk, a nem túl rózsás költségvetési-ellátórendszeri szituációban, melyben országunk leledzik, pont eme erkölcsi rossz teszi lehetővé a gyakorlati cselekvést. Beszéljünk magyarul: ha a társadalom nem olyan félájult belenyugvással tekintene a szükséges, ám fájdalmas, kellemetlen reformokra, amiért most ostoroztatik, hanem feszt demonstrálna, munkabeszüntetéssel egybekötött utcai happeningeket rendezne, vagy a duzzogó, inaktív otthon maradáson túllépve sokkal nagyobb létszámban voksolna a népszerűtlen döntéseket kontrázva, akkor nem akadna politikus, aki merné vállalni a biztos – és a milliósra rúgó utcai ellenállás miatt azonnali – kiűzetést a hatalom sáncaiból.
Az USA-ban a jámbor polgár, ha alacsony adókat szeretne, a republikánusokra szavaz, annak tudomásulvételével, hogy „cserébe” a jóléti/szociális kiadások is csökkenni fognak. Ha meg több állami ösztöndíjat, dotációt, segélyalapot tart áldásosnak, voksol a demokratákra, bevállalva a magasabb adókat. Nálunk viszont az átlagember kevesebb adóra vágyik (a magasnak véltet, ha teheti, elcsalja), ugyanakkor elvárja, hogy Állam Bácsi nemcsak hogy ne vonuljon ki innen-onnan, de még több pénzt adjon, még nagyobb szerepet vállaljon. Ez az, ami nem megy. Ha ezt nem sikerül megváltoztatni, akkor továbbra is csak a morálisan magasabb rendű politikai részvétel és a reformok keresztülverését lehetővé tévő választópolgári tunyaság opciója közül választhatunk. Az utóbbi akár jobban is szolgálhatja a közjót – feltéve, hogy a reformok valóban jó irányba viszik a dolgokat, segítik megoldani a társadalmi, gazdasági problémákat.
