Marosvásárhely 1990, véres március: tankok választják el a magyar és román tüntetőket. © MTI

1989 kelet-közép-európai demokratikus „refolúciókat”, vagyis forradalomba torkolló reformokat, reformokba öntött forradalmakat hoztak. A nemzeti függetlenség és szuverenitás eszméi a demokratikus, európai és nyugati irányú átalakulással párosultak. Ám, már 1990-91-ben elkezdődtek a nacionalista etnikai „forradalmak”, amelyek meghirdették a következő rendszerváltást, szorgalmazták a mindenkori államalakulatból való kiválást, a nemzeti kisebbségek elleni fellépést. Ez volt jellemző a marosvásárhelyi pogrom Romániájára éppúgy, mint a széthulló Jugoszláviára, az érdes bársonyú csehszlovák szétválásra, vagy a magyar Csurka nemzetközi összeesküvés ideológiájára. Ez az első nacionalista hullám szovjet- és orosz-ellenes, német-gyűlölő, antiszemita, nemzeti kisebbségeket kizáró, Európát, Amerikát, a nyugati világot kárhoztató sérelmi politika volt. Történelmi sértettség és düh keveredett a friss, privatizáció- és liberalizáció-ellenes indulatokkal. Harag, hogy nem jött el a nyugati jólét, de itt volt a munkanélküliség, a magas infláció és a biztonság elvesztése.

Új történelmek íródtak: sértett és kivételes, egyedül igazi és mindenki fölött álló magyar, román, szerb, horvát, lengyel, cseh, szlovák, ukrán történelmek. Új államok, jelképek, himnuszok, egyenruhák születtek. Mindez a múlt mélységesen mély kútjából húzatott fel, és mégis minden vadonatújként született. A délszláv népek között vérrel íródott. Másutt a gyilkos szavak erejével.

Az első nacionalista hullám elült a kilencvenes évek közepén. Fölváltotta valamiféle kettős ígéret: egyrészt az európaizálódás, a NATO-ba, az Európai Unióba való bejutás igénye és lehetősége, másrészt a baloldalnak az a képzete, hogy visszaállítható a korábbi, kádári, titói, giereki korszakok biztonsága. Bársonyos, európaizáló és modernizáló restauráció. Tessék szépen megnyugodni, egymással megállapodni, békén hagyni a nemzetiségeket, abbahagyni a zsidózást, akkor szó lehet az európai tagságról – így beszélt a clintoni Amerika és a kohli Németország. A népek inkább akartak európai jólétet, mint nemzeti rosszullétet. Versenyfutás indult az európai klubtagságért.

Az ezredforduló után, amikor már a cseh, lengyel, magyar politikusoknak és a társadalom zömének is egyértelművé vált, hogy a NATO és az Európai Unió tagsága bizonyos, nemcsak a célvesztés következett be, hanem a folyamatos erőfeszítések miatti kiábrándultság is. Könyörtelen harc indult ezen országok politikai, gazdasági, média- és szellemi tereinek megszerzéséért és tartós birtoklásáért. Nemzetiek és liberálisok, modernizálók és anti-modernizálók, Európa-barátok és euro-szkeptikusok kíméletlen harcba kezdtek. Az európai térből kimaradni látszók ugyanakkor újabb, 1989-hez hasonlatos nekilódulásra vártak, hogy fölzárkózhassanak, magukat fölmutathassák. Mindez egybeesett a 2001. szeptember 11-e után jelentkező erős nacionalista és keresztény-fundamentalista amerikai hullámmal, amely örömmel élesztette a „színes” forradalmakat Grúziától Ukrajnáig.

Egy új, etnikai nacionalista hullám indult, amely Magyarországon, 2002 tavaszán érte el csúcsát, amikor a tömegeket is igazán megérintette. Akkor, márciusban és áprilisban, százezrek hordtak indulattal nemzeti színű kokárdát, és megint mások dühvel nem, s vívtak lélekben élet-halálharcot. A jobboldal mindenütt liberális és bolsevik idegenszívűeket látott, a baloldal húszmillió román munkavállaló betörésével riogatott. De utána jött a szociális populizmus mindent belepő politikája, amely 2006 júniusáig minden magyar politikust Kádárra, központi és helyi titkáraira maszkírozott. Ezért nem sikerült a Fidesz népszavazása a kettős állampolgárságról 2004 decemberében, amikor az ukrán „narancsos forradalom” éppen lázba hozta a balti, a lengyel, a román politikusokat, és részben a népeket is. Ennek a harsogó hullámnak taraján jöttek a Kaczyński fivérek 2005 őszén, s alakult egyre szélsőségesebb nacionalistává a hangulat a balti államokban. 2007 tavaszán kitört az észt-orosz bronzkatona-háború, s megszületett a „defenzív nacionalista demokrácia” ideológiája Oroszországgal és az orosz kisebbséggel szemben.

De a, mintha apályt mutatna a lengyel mérsékelt jobboldal parlamenti győzelme, a Kaczyński-Tusk közötti törékeny egyensúly, a román szélsőjobboldali erők kiesése a parlamentből, a magyar szélsőségek peremre szorulása. A szlovák Fico is éppen annyi nacionalista sót tesz a szlovák politika levesébe, amennyi koalíciós többségéhez és a szociális populizmus alapanyagaihoz szükséges. A grúz-orosz háború, minden politikusi szándék ellenére, nem váltott ki semmilyen tömegindulatot.

Lehet, hogy mégsem? A közelmúltban tartott magyar-szlovák értelmiségi találkozón Tölgyessy Péter és Szigeti László (Szlovákiából) egybehangzóan állították, tartós és növekvő nacionalizmusról beszélhetünk a rendszerváltás óta. Ez összefügg a társadalmak illúzióival: nyugati életmódot kívántak azonnal, és minderre egyre kisebb az esély. Nem a politikusok szülik a nacionalista választót, hanem a nacionalista választók a Fico-kat, Slota-kat, Kaczyński-kat. A politikusok csak választói igényeket elégítenek ki. A jövő nemzetközileg is a növekvő nacionalizmusé, idegenellenességé az egész világon – tette hozzá Szigeti. Lehetséges.

Amitől igazán tartok, a nacionalista „harmadik hullám”. Ez a hullám a gazdasági válság mélyéből dübörög elő. Most a rendszerváltások utáni, feltörekvő középosztályok rendülnek meg. Most az ő segélykiáltásaikra nem érkezik válasz Brüsszelből és Berlinből, Milánóból és Bécsből. Most nem a csőcselék, nem a vesztesek folytatnak futballháborút, hanem az eddigi nyertesek, immár vesztesként kérdik: ki a bűnös?

Most csalódott forint-nacionalisták, valutájukból kiábrándult, középhatalmiságról ábrándozó złoty-nacionalisták, euro-szkeptikus, magukat nyugat-európaiaknak valló cseh korona-nacionalisták kapaszkodhatnak nemzeti lobogókba Győrben, Poznańban vagy Mláda Boleslavban. Most banktisztviselők és autógyári mérnökök, nagymellényű ingatlanosok és tekintélyes bírák ismerhetik fel magukban az ősmagyart, az igazi szlovákot, a lengyel nemest, a román hazafit. Most ők láthatnak zsidóban, cigányban, románban, szlovákban, európaiban, amerikaiban, mindenki másban felelőst, bűnbakot a sorsért, Trianonért, a végrehajtóért. Mindenről más tehet. Nincs jövő, de ha volna, magyar lenne. Vagy cseh. Vagy lengyel.

Boldog Kétezerkilencet!