Lomnici Zoltán. Utód még mindig nincs. © Dudás Szabolcs

Hónapokon át volt betöltetlen a legfőbb ügyészi poszt, majd ugyancsak hónapokon át az általános országgyűlési biztosi poszt, aztán szintén hónapokon keresztül a „zöld-ombudsmani” poszt, és ugyancsak hosszú hónapokon át az adatvédelmi ombudsman pozíciója. A köztársasági elnök jelölési stratégiája szerepet játszik abban, hogy a Legfelsőbb Bíróság és az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnöki tisztsége még jó darabig legfeljebb csak ideiglenesen, átmeneti időre lesz betöltve. Ugyanakkor le kell szögezni, a köztársaság jelenlegi helyzetében a bírói hatalom élén indokolt volt a változtatási szándék. Ugyancsak leszögezhető, hogy ez idáig mindkét kiszemelt utódjelölt megfelelő választás volt a köztársasági elnök részéről. Éppen ezért sajnálatos, hogy a nemes vállalkozást nem koronázta, nem koronázhatta siker.

A Legfelsőbb Bíróság élére a lehető leghamarabban meg kell találni a korábban állított jelöltekhez hasonlóan alkalmas új jelöltet, és mindent el kell követni annak érdekében, hogy a választás ezúttal sikeres legyen. Az államfő döntse el, hogy ezt egyeztetésekkel éri el, vagy háttéralkukkal, előzetes esélyfelméréssel vagy megelőző jelölt-szondázással – esetleg arra kérve a pártokat, hogy maguk nevezzenek meg jelölteket, vagy arra utasítva őket, hogy már a jelölés előtt foglaljanak állást.

Az államfői jelölés és a parlamenti választás konstrukciója azonban nem jó megoldás, mert idegen a parlamentarizmustól és nem vezet eredményre. E konstrukció megváltoztatására különösen az európai alkotmányosság évszázados tradícióira alapozó javaslat alkalmas. Már csak azért is, mert az európai kontinensen ezt a problémát az alkotmányozók képesek voltak megoldani.

Szentpéteri Nagy Richard

Hack Péternek a közelmúltban a hvg.hu-n megjelent cikke azt indítványozta, hogy az államfő egyszerre három főbírójelöltet állítson a parlament elé, és az Országgyűlés közülük valakit szigorú eljárási szabályok közepette – legfeljebb három körben – mindenképpen válasszon meg. E konkrét jogi megoldás lehetővé teszi a köztisztségek folyamatos betöltését, hiszen a vázolt rendszerben a parlament – legfeljebb a harmadik fordulóban – mindenképpen választ érvényesen főbírót. Ám nem felel meg a parlamentarizmus kikezdhetetlen belső logikájának és az európai szabályozási iránynak, vagyis a javaslat praktikus, de nem parlamentáris.

A parlamentáris rendszerbe nem illik bele a Legfelsőbb Bíróság elnökének az Országgyűlés által történő megválasztása, és távol áll e rendszertől az államfő által történő jelölés intézménye is. Parlamentáris körülmények között nem az államfő szokott jelölni, hanem neki jelölnek, és az állami szervek vezetőit nem választják, hanem kinevezik, vagyis nem a parlament választja meg, hanem az államfő nevezi ki őket. Hazánk közjogi kultúrájára jellemző, hogy ez az egyszerű alapigazság általában nem merül fel a továbbgondolkodás irányairól folytatott vitákban.

Márpedig a rendszert több vonatkozásban is „parlamentarizálni” kell, vagyis kiküszöbölni a kommunista múltból eredő következetlenségeket, amelyek több ponton is lerontják a kormányzati rendszert. A parlamentarizmus, mint kormányzati szisztéma, évszázados, de fejlődőképes, és önkorrekciókra alkalmas kormányforma, amely gond nélkül tudta integrálni az idők során jelentkezett új intézményeket, mint például az ombudsmani hivatalt vagy a bírósági önigazgató szervet, honi nevén az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsot.

Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács immáron egy évtizede a magyar közjog részét képező közjogi testület, a bírák önigazgató szerve, amely az igazságszolgáltató hatalom függetlenségét hivatott megtestesíteni. Tagjai túlnyomó részben a bírák által választott bírák (ma még elsősorban megyei vezetők), de a testületben ott ülnek az ügyészség, a parlament és a kormány képviselői is. Elnöke – hivatalból – a Legfelsőbb Bíróság elnöke. Ez a szerv már csak ebből a tényből következően is kiválóan alkalmas arra, hogy vezetőjét maga jelölhesse (és nem csupán – mint jelenleg – véleményezhesse az államfő jelöltjét), az államfő pedig jogállásából és tekintélyéből folyóan az egyedülien alkalmas arra, hogy – amiképpen jelenleg is az ország valamennyi bíráját és a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyetteseit – maga nevezhesse ki az ország elsőszámú bíráját, a Legfelsőbb Bíróság elnökét is.

Ezzel szemben az Országgyűlés a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy főbírót válasszon, a parlament ugyanis – s erre a parlamentarizmus gyakorlata Európa-szerte világosan rámutatott –gyakorlatilag semmilyen személyválasztásra nem alkalmas (saját tisztségviselőinek megválasztásán kívül). A Legfelsőbb Bíróság elnökét az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsnak kellene jelölnie, és e jelölés alapján az államfőnek kellene kineveznie – nemigen képzelhető el ennél racionálisabb megoldás. A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyetteseit a köztársaság elnökének kellene továbbra is kineveznie, a Legfelsőbb Bíróság hivatalban lévő elnökének jelölése alapján.

A jelölés jogát ki kellene venni az államfő kezéből, a választás jogát pedig az Országgyűlés kezéből, cserébe az államfőnek meg kell kapnia a kinevezés jogát, míg a jelölési jogot a némiképp megváltoztatott összetételű Országos Igazságszolgáltatási Tanácsnak kellene adni. A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyetteseit a jelenlegi szabályoknak megfelelően továbbra is az államfő nevezné ki – a Legfelsőbb Bíróság elnökének javaslatára.

A vázolt megoldás természetesen egy egész sereg további korrekciót kíván az államszervezeti rendszerben, többek között a köztársasági elnök megválasztásának módját is korrigálni kell. Az alkotmány általános revízióját is előbb-utóbb el kell kezdeni, természetesen csak azt követően, hogy a köztársaság Legfelsőbb Bíróságának új elnöke végre egyszer hivatalba lép.

Szentpéteri Nagy Richard