Jócskán felkavarta a tudománypolitikai állóvizet Körösényi András döntése. Az MTA Politikai Tudományok Intézetének új vezetője leépíti a kutatóhely dolgozóinak egy részét, köztük emblematikus figurákat is. „Az intézetben egyelőre túlsúlyban vannak a média-politológusok, akik rendszeresen írnak politikai publicisztikát, elemzést. Ez nem lenne baj, ha mellette tudományos eredményeket is fel tudnának mutatni, ám ez sok kutató esetében elmarad. Tőlük meg akarunk válni. Ez azonban nem kutatók kirúgását jelenti, hanem a munkaszerződések közös megegyezéssel történő átalakítását.” – nyilatkozta. 

Körösényi András

Stiller Ákos

Valóban, ama két érintettnek– akiknek neve leginkább felmerült a személyi latolgatásokban – igencsak túlteng közírói illetve közszereplői aktivitása. Ugyanakkor szakmai téren – intézeti adatlapjaik szerint – az utóbbi időben nemigen álltak elő új publikációkkal. Munkahelyük honlapja arról tanúskodik: Galló Béla legfrissebb, évszámmal jelzett publikációja 2004-es, Fricz Tamásé pedig 2004-es. További probléma, hogy nem csinálnak titkot politikai szimpátiájukból (és ellenszenvükből.) Fricz a Civil Összefogás Fórum (CÖF) szószólójaként kifejtette, hogy „a CÖF meggyőződése, hogy jelenleg Magyarországon a pártok közül a Fidesz-KDNP pártszövetség az, amelyik bizonyította elkötelezettségét a fenti alapértékek [nemzet, demokrácia, szabadság és közjó] mellett.”

De Galló Béla publicisztikai munkásságából is kiviláglik, hogy az MSZP-balszárny holdudvarát erősíti. Szoboszlai Györgynél – akinek rúdja szintén kifelé áll – még nyilatkozatok szövegtani elemzésére sincs szükség az elfogultság megállapításához: ő az MSZP delegáltjaként ült az OVB-ben az elmúlt időszakban. Szoboszlai sem dicsekedhet az utóbbi években komoly tudományos intézeti babérokkal: legfrissebb „trófeája” 2004-es.

Tehát alapvető kifogás lehet ellenük, hogy közéleti és tudományos szerepvállalásuk mértéke aránytalanul felborult az utóbbi rovására. Amit csak súlyosbít a tudóstársadalomtól elvárható objektivitást sértő zsigeri irányzatosságuk, pártosságuk, elfogultságuk. Ezzel önmagában semmi baj nem lenne, ha nevezettek csak és kizárólag valamely párt- vagy mozgalomszimpatizáns orgánum, intézmény, szervezet főállású dolgozói lennének.

Egy közszolgálati szellemiségű – adópénzből finanszírozott - tudományos szakintézet munkatársától azonban joggal követelhető meg: elsősorban pártatlan tudós legyen, s csak másodsorban szubjektív véleményformáló. De amúgy is rossz vért szül, ha egy politológus professzornak már azelőtt nyilvánvaló lesz a belpolitikai rokon-és ellenszenve, mielőtt elkezdene beszélni. Korábbi megnyilatkozásai alapján a közvélemény már beskatulyázta. El kell dönteni: szekértáboros véleménymondó vagy közintézményi tényelemző akar lenni valaki. Hosszú távon ugyanis e két dolog összeegyeztethetetlen. Magánszektorban persze mindenki olyan és annyi szerepet vállal, amilyet és amennyit ő, valamint munkáltatói, ügyfelei (és a versenyjog) összeférhetőnek éreznek. Közalkalmazottként viszont igenis vannak olyan helyzetek, státuszok, amelyek párhuzamos futása munkaetikai anomáliát, összeférhetetlenséget jelenthet.

Ez amúgy nemcsak a tudomány kutatóágazatában, hanem annak „felsőoktatási üzemágában”, sőt a tágabb közintézményi szférában is probléma. Gyakori panasz, hogy hivatásos kutatók, egyetemi oktatók, állami-önkormányzati háttérintézmények, közhivatalok vezető beosztású dolgozói csak félszívvel-felgőzzel nyomják az ipart. Sokan kihasználják kvázi kötetlen munkabeosztásukat, alig járnak be munkáltatójuk „telephelyére”, ímmel-ámmal, tessék-lássék, unottan kutatnak-tanítanak. Leadják a minimális óraszámot, nagy néha, alibiből benyújtanak egy összecsapott tanulmányt. Főmunkahelyükre tulajdonképpen szociális otthonként, békebeli, nyugdíjas állásként néznek.

Munkaóráikat minimálisra redukálva, fölös idejükben üzleti, politikai és baráti kapcsolataikat építik. Kampány-vagy pártszakértőként, holdudvari véleményvezérként, „médiaprofesszorként” egészítve ki biztos jövedelmüket. A tudományos, felsőoktatási, akadémiai berkekben számos „szép korú” munkatársat csak kegyeletből, tapintatból tartanak állásban. Vagy épp azért, mivel tudják: jól fekszik egyik vagy másik párt háza táján, így nem mernek hozzányúlni.

 Természetesen itt is lehetséges, hogy az objektíve, a versenyszférához képest alacsony (vagy szubjektíve alacsonynak tartott) fizetések kényszerítik rá a dolgozókat, hogy különmunkát vállaljanak, így próbálván megoldani anyagi problémáikat. Sokan ezért nem is feltétlenül jó szántukból hanyagolják eredeti munkahelyüket, hanem megélhetési kényszerből. Másfelől az is igaz, hogy a bizonyos közalkalmazotti csoportoknál kialakult esetleges nehéz helyzet az elit akadémiai-felsőoktatási világra általában kevésbé jellemző.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy az itthoni állami egyetem, intézet átlagkáderének szakmai életvitele alapvetően eltér egy magánvállalat (vagy magáncéges kutatóintézet) alkalmazottjáétól. Utóbbinál megkövetelik a munkaidő (illetve a munkaköri leírás) teljes betartását, a mellékállás, másodállás vállalását szigorúan korlátozzák.

Egy céges magánkutatónak koránt sincs annyi ráérő ideje, mint a költségvetési háttérintézményekben, kutatóintézetekben dolgozóknak. Ráadásul a főáramú hazai köztudományban lényegében nincs érdemi teljesítmény-és minőségellenőrzés, inkább csak formális elszámoltatás. A tanszékvezető, intézetvezető professzor általában nem zord hajcsár, de még csak nem is korrektül számon kérő vezető, hanem jópofa haver. Aki kedélyesen bratyizik, kvaterkázik a kollégákkal. Eszébe nem jut olyasmivel zaklatni bármelyiket, hogy te már régóta nem publikáltál. Sajtóvonalon mindenki abszurdnak tartaná, hogy olyan újságíró kapjon honoráriumot, fizetést, aki évek óta egyetlen cikket sem írt. Miért vonatkozna enyhébb norma a tudósokra? Ha Körösényi – a holdudvaros, szekértáboros érzékenységekkel nem törődve, pártsemlegesen, – szociális intézmény helyett igazi kutatóhelyet farag a politikatudomány fellegvárából, akkor az övé minden ez irányú rokonszenvünk. S remélhetőleg példája ragadós lesz.