A lopásra, pláne Bakács tettére nincs mentség. Ő újságíróként, közéleti emberként, exponált figuraként, médiaszemélyiségként, bizonyos keresztény és liberális eszmék harcos hirdetőjeként követte el tettét, nemrég nemzetközi figyelmet kiváltó gyűlések szónoka volt, jelentős intézményeket képviselt, fontos ügyekért harcolt. Mint folyamatosan a nyilvánosság előtt szereplő embernek, azt is tudnia kellett, hogy vétke más megítélés alá esik, mint azé a kisnyugdíjasé, aki a közértben tejet, vajat, felvágottat csúsztat a szatyrába, vagy azé a no-name kutatóé, tanáremberé, pályakezdő értelmiségé, aki a kabátja alatt fontos és számára megfizethetetlen szakkönyvet próbálna kicsempészni egy könyváruház detektorai között.

Vajon ez utóbbi esetekben is ilyen dühödt, kárörvendő, világnézeti-ideológiai indíttatású foglalkozás- és értelmiségellenes felhördülés lett volna a reakció, vagy szociális alapú szánalom és bizonyos fokú megértés kísérné a tett (megélhetési bűnözés) morális megítélését? Nem könnyű a kérdés.

Bakács esete és a rá adott reakciók ugyanis egyszerre felfedik és elrejtik a lényeget, amiről a kelleténél sokkal kevesebbet beszélünk. Manapság már nemcsak számos nyugdíjas, nemcsak a kistérségek minimálbéren tengődő népe, nemcsak a segélyesek, a tyúktolvajok vannak nehéz, olykor katasztrofális szociális-kulturális helyzetben, hanem az értelmiség egyre jelentősebb része is.

A közvélemény – a lakáj és útitárs értelmiség, a politikai klientúra vagy a celebvilág példáiból általánosítva – ugyanakkor ma is azt feltételezi, hogy Magyarországon az értelmiségi lét- és életforma sikertörténet, biztos megélhetés, látványos karrier, gondtalan jövő. A mindennapi gyakorlat azonban ezt a tévhitet már régóta nem igazolja. Bakács életútja is példa erre: a Megasztár zsűrizése óta – állítása szerint – az élete immár „csődközelbe” került (itt most ne firtassuk miért, mi lett a kapott nagy pénzekkel), filléres gondjai vannak, s mivel korábbi műsoraiban, interjúiban erről a „lecsúszásról” régóta beszél, elhihetjük neki. Mint ahogy azt is, hogy a bulvárszereplés után bezáródtak előtte a „komoly” szellemi műhelyek, médiumok kapui, s az alkalmi – gyakran gratis – fellépéseken kívül mostanában már csupán a Klubrádió foglalkoztatta heti egy alkalommal.

Bakácséhoz hasonló példákat, életutakat napestig lehetne sorolni, mint ahogy az is egyre közismertebb, hogy ma Magyarországon értelmiséginek lenni korántsem kiváltság, sőt bizonyos esetekben inkább csődhelyzet (azt már én teszem hozzá, hogy elvált, több gyerekes egyedül élő negyvenes-ötveneseknek pláne csőd). A különböző okoknál fogva hátrányos helyzetű értelmiségi csoportok azonban még hosszan sorolhatók: vidéken élők, pályakezdők, devizahiteles családosok, a demográfiai helyzet vagy az önkormányzati költségvetések miatt „leszalámizottak”, kirúgott közalkalmazottak, szépkorúak,– akik a társadalmi státuszukhoz képest ma rendkívül megnehezült körülmények között élnek – sokszor hónapról-hónapra. A rezidensek és kezdő orvosok, tanárok, mérnökök fizetéséről tudunk (az uniós bérek 20-25 százalékát keresik, olykor még annyit sem!), de csekély kivételtől eltekintve a kutatóknak, íróknak, újságíróknak, médiamunkásoknak, fordítóknak, könyvtárosoknak, népművelőknek is nagyon „nyomott” a fizetése, a javadalmazása.

Ezen az új kormányzat sem változtatott. Az elvonások, a rezsiköltségek emelkedése, az önkormányzatok szűkülő támogatása nyomán a helyzet egyre nehezül. Színházi-filmes emberek nyilatkoznak a meg nem érkező vagy elmaradt támogatásokról, a visszanyesett költségvetésekről, arról, hogy a társulatban, stábban már többen szó szerint éheznek, más intézmények vegetálnak, spórolnak, ahol tudnak, de sehol nincsenek tartalékok. Egy interjúban Klapka György mesélte, hogy a zaciba egyre gyakrabban járnak jobb napokat látott vagy kiemelt státuszú, nyakkendős, öltönyös urak és a családi ékszert beadogató értelmiségiek is. (Nem is szólva az eladásra kínált könyvekről, festményekről, műtárgyakról.) Ám a biznisz mégsem virágzik, mert a beadott tárgyak többnyire a zaciban maradnak, nem jön értük senki, hogy kiváltsa, s ez így nem jó üzlet a tulajnak, mert kicsi a haszonkulcs.

De mondják a magukét a könyvtárosok, a filmesek, a képzőművészek, a népművészek, a kézművesek is, akik manapság érdemi kereslet hiányában a vásárokon sokszor a helypénzt sem tudják kitermelni. A kutatóintézetekben is visszanyesték a létszámot, az elosztható pénzeket (a K+F nálunk a GDP 1 százalékát sem éri el!), s hasonló a helyzet az írott és elektronikus médiumoknál is. A lapoknál – már ahol fizetnek – a 4-5 évvel ezelőtti felére „vágták vissza” a honorokat, a szalámizástól még megmenekült kollégák csökkentett bérrel, túlmunkával hajtanak mindhalálig, mert sok lapnál már nincs külsős honorkeret sem. Újságírók ezrei vannak utcán, s keresnek egyre reménytelenebbül munkát. Egy-két éve a könyvkiadók is méltatlan helyzetben küszködnek a fennmaradásért. A minőségi könyvkiadás halódik, a terjesztők, kiadók körbetartoznak, gyakran fizetésképtelenek, a sor végén pedig ott állnak, pénzükre várva, a szerzők, a fordítók, a beírók, a szerkesztőségi alkalmazottak.

A kultúra és az értelmiség leértékelődése („értékcsökkenése”) a rendszerváltás óta tart, az utóbbi 10-12 évben ez a tendencia felerősödött. A pénzügyi-gazdasági-szociális válság óta pedig ez a mostani katasztrofális helyzet csupán következménye egy folyamatnak. Ma már ott tartunk, hogy az előző kormányzatok elcseszett kultúrpolitikája, illetve a megélhetési problémák nyomán egész kistérségek esnek ki a kultúrából. Ismerek olyan régiót, ahol 13 kistelepülésen (35 ezer ember) gyakorlatilag nincs kultúra. A községekben felszámolták a könyvtárakat, a könyvesboltokat, a mozikat és a művelődési házak funkciója is megváltozott. A kultúrát a kereskedelmi tévécsatornák „biztosítják”, s a demográfiai helyzet alakulását figyelembe véve ez a leépülési folyamat megállíthatatlannak tűnik, mert az iskolák egy része is megszűnhet.

S a trend tavaly elérte a nagyobb városokat is. Tavaly tudósítottam arról, hogy Csongrádon – érdeklődés (piac) hiányában – bezárt az utolsó könyvesbolt. Aztán Pécsről (!) jött a hír, hogy a főtérről kiköltöztetnek két könyvesboltot, s helyükre vendéglátóipari egységeket gründolnak.

S mindez történik egy olyan társadalomban, amely nem is olyan rég még tudásalapúnak, infotársadalomnak hirdette magát, s amelyben az értelmiségre kiemelt szerep várt volna. Erről persze ma már szó sincs. Az értelmiség útja ugyanis sem az osztályhatalomba, sem pedig a tudásalapú társadalomba nem vezetett el. Ez a papíron egyre nagyobb réteg momentán – megélhetési gondokkal küszködve, az egzisztenciáját még mentve, az intellektuális igényeit viszont már kényszerűen feladva – a középosztállyal együtt csúszik lefelé a roncstársadalom irányába.

És ez az igazi szégyen!

Bakács lopási ügye csupán tünet. E nagy port felvert botrány kapcsán kicsit mélyebbre kellene ásni az elmúlt húsz év történelmében, hogy a mostani helyzetért az igazi okokat és felelősöket megkeressük– de hát mikor voltak mifelénk őszinte társadalmi viták?! Azokat, akik ellopták maguknak és a klientúrájuknak az ország jövőjét, hogy most megint sokadszor azt hallgassuk – Sára Sándor nagyszerű filmjének kulcsmondatát idézve – „ma nincs fácán, holnap lesz fácán”.

Vajon egy ötvenévesen utcára tett tanárnő s egy családalapításra készülő, rezidens fiatal orvos mikor vehet magának ismét – legálisan – egy egész rúd téliszalámit gondosan kiszámolt havi költségvetésének megrendítése nélkül? Bakács tette erre megadja a választ. Mostanában aligha.

Csak szurkolhatunk, hogy az orvosok, pedagógusok és a többiek, akiknek még van hivatástudatuk, és akikben maradt tisztesség, ne adják fel elveiket. Mert ha ők is feladják, akkor ennek az országnak tényleg vége!