A sajtóközleményt elolvasva sokan úgy vélték, hogy a hatalom ismét önkényesen, az emberek megkérdezése nélkül, felülről akar megváltoztatni valami olyasmit, ami „szent dolog”, a „nemzeti identitás megkérdőjelezhetetlen része”, a „magyar kulturkincs részét képezi”, s ezt a véleményüket a noltól a stopon és mandineren át a hunhiríg közre is adták a világhálón.

A Himnusz Erkel kézírásával

jelesnapok.oszk.hu

„Ezek tényleg azt hiszik, hogy bármit megtehetnek?”, „Nem kéne minden nap lőni 1 öngólt fiugg”(sic!) , „Ezért a Briteknél lelőnék a Réthelyit, teljes joggal.” „A himnusz a nemzeté, nem holmi párté és pártkatonáé.” „Feleslegesen szaladt bele a pofonba a Fidesz.” „Ha ezt megteszik, magam kezdem kikergetni őket az országból!”

A balhét természetesen elsősorban a nemzeti erőforrás miniszter viszi el, de adódik a kérdés, hogy jogosak-e az indulatok, okkal vonják-e felelősségre az „átírt” Himnusz miatt? A lényeggel, valamint a tényekkel ugyanis eddig kevesen foglalkoztak. Pedig ami történt nem számít újdonságnak! A „sztorinak” van egy ismert szakmai és politikai vonulata is. Vegyük az előbbit:

Erkel Ferenc

kultura.hu

Erkel Ferenc eredeti műve zenekarra és többszólamú vegyes karra készült, s olyan hangnemben (Esz-dúr) íródott, amely túl magas egy átlagos hangterjedelemmel rendelkező ember számára. A legmagasabb hangokat (Megbűnhődte már-e nép…) csak a szopránok képesek kiénekelni, ezért aztán a tömeges énekléshez igazodva hamarosan más hangnemben is készültek változatok. A zenekarok általában B-dúrban játszották, de éneklése esetén az állami és egyházi ünnepségeken, rendezvényeken is ez a hangnem vált megszokottá a mélyebb hangfekvésű baritonokhoz, tenorokhoz, altokhoz alkalmazkodva. Az 1931-ben kiadott Szent vagy Uram katolikus énekek orgonakíséretes kiadványa is ebben a hangnemben közli a Himnusz kottáját, s mivel ezt a könyvet azóta is sok kántor használja, a templomba járó katolikusok 80 éve így éneklik.

A Himnusznak azonban ma is többféle – igényekhez igazodó – változata létezik. Az eredetinek megfelelő, G-hangről induló verziót például többszólamú vegyes kórusok éneklik zenekari kísérettel, ami lehetővé teszi, hogy – egy történelmi imához, Istenhez intézett fohászhoz illően – művészien, gyönyörűen, tisztán, magasztosan, allegorikusan szárnyaljon a dallam, amelyben a magas hangok szimbolikus jelentőséggel is bírnak. Más alkalmakkor viszont többnyire a mélyebb, D-hangról induló „komorabb” változat (B-dúr) hallható. Réthelyi ez utóbbi „népéneket” ajánlotta most az iskolák figyelmébe , de nem ő volt az első, aki így akarja népszerűsíteni a nemzeti imánkat! S itt lép be a képbe az aktuálpolitika!

Idén január 21-én egy új Himnusz-felvétel már letölthetővé vált a Honvédelmi Minisztérium honlapján, amely a felkonferálás  szerint az Erkel Ferenc által komponált Esz-dúr helyett a könnyebben énekelhető B-dúrban hangzik fel az Magyar Honvédség Központi Zenekara és a Honvéd Férfikara előadásában.

Kölcsey Ferenc

sulinet.hu

Februárban a Zrínyi Média gondozásában, ötezer példányban megjelent a Nemzeti Zenei Jelképeink című CD, amelynek felvételeit – köztük a Himnusz és a Szózat háromféle változatát (zenekarra, kórusra, zenekarra és kórusra) – a MH Központi Zenekara és a Honvéd Férfikara még tavaly novemberben készítette el a Magyar Rádió 22-es stúdiójában. Mint a CD promójából kiderült, a kiadvány annak a honvédelmi miniszteri határozatnak (!) a végrehajtásához kívánt segítséget nyújtani, amelynek álláspontja szerint „a magyar katonáknak énekelniük kell (!) a Himnuszt”. Ezért a lemezre került felvételek is az ún. „népénekes” változatban készültek, hogy a célcsoport tagjai könnyedén, természetesen énekelhessék a műveket.

A CD-t február 27-én egy hangverseny előtt, a Stefánia palotában Gubcsi Lajos, a Zrínyi Média ügyvezetője mutatta be, aki bejelentette, hogy a kiadvány kereskedelmi forgalomba nem kerül, viszont 2400 darabot átadnak a Magyar Honvédség alakulatainak adnak át, 2300 darabot különböző szintű iskolákba juttatnak el, de kapnak belőle más hazai intézmények, a határon túli magyarok képviseletei, valamint angol nyelvű borítóval a magyarországi nagykövetségek is. A kiadó Digitális Könyvtárából pedig bárki ingyen letöltheti a felvételeket.

A Himnusz „népszerűsítésének” a parlamentben is volt leágazódása: február 10-én Kovács Péter fideszes képviselő, a XVI. kerület polgármestere, önálló képviselői indítványt nyújtott be a T. Háznak annak érdekében, hogy a jövőben az Országgyűlés ülései a Himnusz éneklésével kezdődjenek. Kovács Péter indoklásában úgy vélte „a közös éneklés erőt ad az aznapi munkához és kifejezi a képviselők alázatát a munka és az általuk képviselt emberek iránt.” A javaslat mellett ekkor már azzal is érvelni lehetett, hogy a Himnusznak a HM jóvoltából létezett az átlagember számára is könnyen énekelhető változata. Réthelyi Miklós ezek után állt elő javaslatával, s ő szintén egy újabb célcsoportnak ajánlotta figyelmébe az áthangszerelt, könnyebben énekelhető honvédségi  felvételeket, amit a hozzászólások szerint a kevésbé vájtfülűek nem is tudnak megkülönböztetni az eddig énekelt változatoktól.

A Himnusz a kiegyezés után vált „történelmi alapdallammá”, s a következő évtizedekben kanonizálódott. Nemzeti himnusszá azonban csak a közakarat, egyfajta közmegegyezés révén vált, mert a hatóságok a rendszerváltásig nem vették jogszabályi védelem alá. A magyar nemzet himnuszaként csak 1989-ben került hivatalosan a Magyar Köztársaság alkotmányába, amelynek 75. §-a kimondta: „A Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.” Ezt a paragrafust a januárban hatályba lépő új Alkotmány is szó szerint átvette. Sőt,  a preambulum a Himnusz első sorával kezdődik, s az előkészítés során annak igénye is felmerült, hogy az alaptörvénybe a dalmű eredeti kottája is belekerüljön, de ezt a javaslatot utóbb elvetették.

A Himnuszt az előző rendszerekben a politika több alkalommal is az aktuális igényeihez próbálta igazítani. A húszas évek elején, a Horthy-rendszerben a trianoni traumához igazodva Dohnányi Ernő hangszerelte át az eredetileg pattogósabb, a verbunkos ritmusára, hangütésére emlékeztető zeneművet „búskomorrá”, gyászossá. Az ötvenes években Rákosi szintén „korszerűsíteni” akarta, ezért Révai József kultuszminiszter közreműködésével Illyés Gyulát, illetve Kodály Zoltánt környékezték meg, hogy írjanak egy új, a rendszerhez jobban illő himnuszt, amit a felkért szerzők kerek-perec elutasítottak.

Most a jelek szerint „csak” arról van szó, hogy a a tömegigényekre hivatkozva igazították át az eredeti, de immár alkotmányba foglalt alkotást, hátha így többen és jobban fogják majd énekelni az ünnepségek, tömegrendezvények alkalmával. Kérdés, a reakciókat olvasva, ez mennyire jó megoldás?

A kultúráért felelős hivatalosságoknak – Bartók és Kodály országában – talán érdemesebb volna a propagandisztikus és a jelek szerint meglehetősen kontraproduktív kampány helyett az énektanításra, a zenei kultúra ápolására koncentrálnia. Hiszen eredeti formájában is fenségesen szárnyal ez a történelmi ima, ez gyönyörűen megkomponált ének, amelyhez ki-ki a maga énekesi képességei és hazafiúi érzései szerint csatlakozhat.

Önkéntesen és szabadon, a saját igényei szerint!