A kormány hétfői bejelentései nyomán lesz telefonálási adó, biztosítási adó, pénzügyi tranzakciós adó, és még egyebek, ebből és további megtakarításokból idén 150 milliárd, jövőre 600 milliárd forinttal akar javítani a költségvetés egyenlegén. Továbbá Orbán Viktor lényegében személyesen ígéretet tett, hogy az EU által kifogásolt összes jogszabályon változtatni fognak, ami még persze nem garancia semmire, de ettől még ez újdonság. Nyilván senkinek sincs kétsége afelől, hogy a minimális mértéken túl nem fog engedni, de ez az első eset, hogy a miniszterelnök személyesen tett ígéretet az EU-konform jogszabályok megteremtésére. Magyarul kapitulált. Azt is érdemes megjegyezni, csak a tényszerűség kedvéért, hogy ha ezt sem tartja be, akkor persze nagyon büszke lehet a ravasz cselre, viszont Magyarország józan hitelezőtől jó darabig semmilyen forrást nem fog tudni szerezni, még a jelenlegi, igen magas áron sem.

Miért volt minderre szükség? Logikus, azért, mert nincs pénz, és ez a hír már a Nemzetgazdasági Minisztériumig is eljutott. Azt is tudjuk, hogy miért nincs pénz, nemcsak a nyugdíjasok miatt, hanem azért is, mert a népesség többi rétege is irreálisan magas juttatásokat kap az államtól, készpénzben vagy szolgáltatásként. Az „ortodox” gazdaságpolitika szerint ilyenkor spórolni szokás a nem létfontosságú kiadásokon, a szocialista szerint még több pénzt adni a fogyasztóknak, a keynesiánus változat szerint pedig államilag élénkíteni a gazdaságot, ami így kinövi az adósságot. Utóbbiak szintén hitelből működnek, bár híveiket ez nem zavarja annyira, hiszen maga Keynes mondta, hogy hosszú távon mind meghalunk úgyis.

Túry Gergely

A magyar gazdasági csoda azonban immár egy évtizede úgy működik, hogy az ortodox gyakorlat fájdalmas elemeit ötvözi a másik kettő legrosszabb, kontraproduktív gyakorlatával: elvonásokkal és megszorításokkal sújtani mindenkit, különösen a produktívakat és az állami juttatásokból már kiszorult szegényeket, fenntartani és lehetőség szerint növelni az állami juttatásokból élők jólétét, továbbá nyilvánvalóan soha produktívvá nem váló beruházásokra költeni.

Az Orbán-kormány különös pechje, hogy amikor ezt éppen száznapos programnak vagy száz lépés programjának hívták, akkor a világ optimista volt, és lényegében bármire adtak pénzt (ahogyan azt Gyurcsány Ferenc nagy beismerésében mondta, ez volt a világgazdaság pénzbősége), amikor pedig unortodox gazdaságpolitikának hívják, akkor a világ helyzete épp olyan, hogy mindenki rettentően megnézi, mire ad pénzt. Az IMF is, az EU is, Kína is, Oroszország is, Szaúd-Arábia is. És mivel megnézik, miről van szó, az unortodox gazdaságpolitikára nem adnak, hiszen az szemlátomást nem működik, azelőtt sem működött.

Eddig a trivialitások. Miért kell ismételgetni? Mert most, hogy sokadszorra lépi ugyanazt az Orbán-kormány, mint amit az „elmúlt nyolc évben” többen többször is, talán nem ártana végre elismerni, hogy ez a gazdaságpolitika lényegében ugyanaz a gazdaságpolitika. Közhelyesen megfogalmazva az ismeretelméleti alapvetést: ami minden szempontból úgy néz ki, mint egy kacsa, és úgy is viselkedik, mint egy kacsa, az nagy valószínűséggel maga is egy kacsa.

Csakhogy valami oknál fogva az Orbán-kormánynak sikerült ezt az egészet úgy eladni, mintha valami újdonság volna. Szó se róla, ők maguk el is hitték, sőt, nagyszabású kísérletként állították be, és Orbán Viktor meg volt győződve róla, hogy majd ő fogja megmutatni az Uniónak a válságból kivezető utat, és ráadásként rábeszéli őket az ötkulcsos áfára. Egyikből sem lett semmi. A kísérlet ugyanis megbukott.

Ami érdekes, vagy más szempontból tragikus, az az, hogy nemcsak ők hitték el, hanem sokan mások is, hogy az unortodox gazdaságpolitika valami újdonság. Pedig nem, ez már 2010-ben látható volt előre, és akkor itt felmerül a kérdés, hogy aminek a kimenetele biztosan megjósolható, az mennyire nevezhető kísérletnek. Mégis, sokan úgy vélték, érdemes egy esélyt adni annak, hogy a Matolcsy-gazdaságpolitika ugyanazt végigpróbálgassa, amibe Gyurcsány is belebukott.

„Amennyire nem voltak szimpatikusak ezek [a közjogi, személyi] a lépések, most legalább ekkora jóindulattal és várakozással figyelem mindazt, amit a Fidesz a gazdaságpolitikában tervez. Nem is csak a változások iránya miatt, hanem azért, mert a siker esetén talán egyszer és mindenkorra elvesztik hitelüket a magyar közélet politikatagadó „szakemberei”, a „nem lehet” és a „csak így lehet” prófétái, akik évtizedek óta a gazdaságpolitika királyi útjáról és a politika elhagyhatatlan kényszerpályáiról beszéltek” – mondta például Török Gábor. Nos, eddig (a cikk megírásáig) nem hallottuk tőle, hogy tévedett, hogy bizony, az unortodox gazdaságpolitikával sikereket elérni mégsem lehet.

A heterogén, Török Gábornál átlagosan mégis kritikusabb Mandiner szerzője már fél éve lényegében bukásról beszél, növekedés azóta sincs, mégis azt írja: „Minden körülmény optimális együttállása esetén működött volna a Matolcsy-modell.” Tévedés. A Matolcsy-modell = Gyurcsány-modell, és pont ugyanannyira volt várható, hogy működik. Esély, remény sem volt arra, hogy jobb lesz.

Lehetne még sorolni a példákat az unortodox gazdaságpolitika híveitől, esetleg a jóindulatú kétkedőktől, vagy azoktól, akik mára hajlandóak elfogadni a tényt: ez bizony nem működött. A kormány iránt vakhittel bíróktól eltekintve a többiek, akik racionális indokot próbáltak találni az unortodoxiába vetett bizalomra, nagyjából mind ugyanott tévedtek. Nem vették figyelembe, hogy a világon már sokféle módszert kipróbáltak, és minden kísérlet a címben aktualizált (egyébként Mart Laartól, más források szerint Václav Klaustól származó) állítást igazolta.