Márpedig az valószínűsíthető, hogy a sokaknak csiga lassúságú tempó  nem csap át rakétasebességbe. Amit egyfelől magyaráznak a valóban kivételes súlyosságú gondok: a görög „nagykoalíció” megalakulásával pillanatnyi lélegzetvételhez jutott az integráció, sokan úgy gondolják ugyan – e sorok írója is –, hogy a Sziriza kormányra kerülése sem okozta volna Athén automatikus kilépését az euró-övezetből, ám a Brüsszel felől nézve megnyugtató választási eredmény nem enyhíti a megszorításokat már megelégelő görög polgárok türelmetlenségét.

A mediterrán országok, kivált a spanyolok és az olaszok eközben bankjaik  megsegítését sürgetik, fölvetik a határokon átnyúló bank-felügyelet további kiépítését, és Mario Monti, az egykori nagyhírű eurokrata most kormányfői minőségében azt szeretné elérni, hogy az uniós alapokat fölhasználva enyhítsék a költségvetésekre nehezedő nyomást, így próbálva lefelé szorítani az adós terheket tovább növelő kamatlábakat.

A megszorítás és a növekedés szinte elkoptatottá vált ellentétpárja a német-francia kettős viszonyát terheli: Franciaország új, szocialista elnöke, immáron kényelmes parlamenti többséggel a háta mögött, a növekedés beindítását kéri Merkel asszonytól, s ezzel az igényével nincs egyedül: „Kapcsolja be a motorokat, Angela” visszhangozza a londoni The Economist. Ugyancsak a brit hetilap állítja, hogy a több mint 60 éves integráció mindegyik „mélyítő” intézkedése valamilyen válsághoz kapcsolódott, most viszont nem válságos, hanem „katasztrofális idők” járnak. Így van-e?

Mindkét állításon érdemes kétkedőn elgondolkodni. A vámunió bevezetésétől az egységes piac megteremtéséig, a bővítéseket is beleértve, az integrációra nem csak válságok nyomták rá bélyegüket, hanem az is, hogy a gazdasági és politikai megfontolások együttese nyomán hoztak új meg új döntéseket.

Az igaz, hogy a mostanihoz hasonló gazdasági megtorpanásra – recesszióra, ahogy írni szoktuk – nem nagyon akadt példa, s az integráció látványos döntései jó ideig egybeestek a jóléti államok kiépítésének időszakával. Ennek azonban már régen vége, de úgy vélem, nincs értelme a világgazdasági centrumok esetében „katasztrófákat” emlegetni, mivel a perifériákon – Kínában, Indiában, Brazíliában és másutt – még mindig számottevő a gazdasági növekedés, meglehet ott is lassulóban, Indiában például éppen 5,3 százalékra csökkent, ami hét év alatt a legalacsonyabb arányszám. (Nekünk legyen mondva – pestiesen szólva.)

Ettől persze még szinte belesüketülünk a (világ)gazdasági jajongásba és sirámokba, és alig halljuk meg egy német kormányzati tisztségviselő hangját, aki a 2007-ben alapított pán-európai háttér-intézmény, a European Council on Foreign Relations (Európai Külkapcsolati Tanács, ECFR) két munkatársának azt mondta: „A rendszer gyengesége nem a kiadásokban vagy abban keresendő, hogy miként mozdítsuk elő a növekedést, hanem a legitimitásban”.

Így vetődik föl az európai biztosok vagy akár a bizottsági elnök megválaszthatósága, ami természetesen szorosan összefügg az integráció legmagasabb fokát adó politikai unió lehetőségével. A G-20-ak mexikói csúcsértekezletén Barroso bizottsági elnök feltűnést keltő kifakadása („nem azért vagyunk itt, hogy kioktassanak minket demokráciából vagy a gazdaság irányításából”) magyarázhatja az idegességet, és jelzi, hogy a politikai unió küszöbéig eljutó integrációs rendszer megint fontos döntések előtt áll.

Elhagynám az ilyenkor szokásos jelzőket: a „sorsdöntőt”, a „létfontosságút” és társaikat. Már csak azért is, mert most is hosszú és gyötrelmes folyamatról van szó; címlapra ugyan kitűnő az idézett hetilap minapi rajza: az útjelző egyik táblája a „szuperállam” felé, a másik a „fölbomlás” felé mutat, de belátható időn belül valószínűleg egyik sem következik be.

Az utóbbi alternatívát az unió sem gazdasági, sem politikai szempontból nem engedheti meg magának: az euró-övezet elengedése – vagy akárcsak zsugorodása – alighanem további bomlást idézne elő, ami viszont senkinek sem érdeke. Az euró, a közös valuta a korábbi integrációs teljesítmények megkoronázása volt a kilencvenes évtizedben, amikor egy hosszú alku-folyamat végén jutottak közös nevezőre a nemzetállamiság és a nemzetek fölöttiség között lavírozó tagállamok. Vagyis a tagországok az integráció kettős jellegét az alapítástól fogva őrzik, miközben a hagyományos, kivált a XIX. századi értelemben vett szuverenitásukból ugyan fokozatosan veszítenek, számos szempontból mind a mai napig önálló országok.

Ezen a ponton válaszolható meg az a rengeteg kritika, amelyet a hazai jobb- és szélsőjobb unióellenes képviselőitől az amerikai neoliberális közgazdászokig sokan megfogalmaztak már: mivel a közös pénzhez közös állam kell, s mivel az euró bevezetésekor elmaradt a korábbinál jóval szorosabb pénzügyi koordináció, ezért vagy bomlás előtt áll Brüsszel (Paul Krugman ezt például többször beharangozta már) vagy szuperállam következik.

A közép-európai rendszerváltásokban kiemelkedő szerepet játszó, világhírű üzletember, Soros György legutóbbi cikkében – amely a Népszabadságban is olvasható volt – egyenesen hibának minősíti ezeket az elmaradt intézkedéseket. S ha az unió az amerikaihoz hasonló egységes állam lett volna az euró bevezetésekor, akkor teljesen igaza is lenne. Csakhogy nem az volt, mi több ma sem az, s kérdés, hogy valaha is azzá lesz-e.

Szoros monetáris szempontból persze igazuk van a kritikusoknak, csak politikai értelemben  kívánnak lehetetlent, mert a kilencvenes évek végén, a mainál jóval kedvezőbb gazdasági körülmények között, valószínűleg az egész euró-terv megbukott volna, ha Delors és társai  szupranacionalizmusból nagyobb adagot kevernek a közös valuta működtetésébe. Volt már példa arra – lásd az Európai Védelmi Közösség 1954-es kudarcát – , hogy a nemzetállami együttműködésen merészen túlmutató terveket elbuktatta a nemzeti szuverenitás.

Amit a szolidan emelkedő gazdasági mutatók egykor elfödtek, arra most a gazdasági válság éles fényt vet. Való igaz, hogy az euró-rendszer fenntartásához a hitelezőknek mélyebben a zsebükbe kell nyúlniuk, hogy a periféria adósságain jelentékenyen könnyítsenek, nyilván kell a bankunió, a mainál jóval szorosabb pénzügyi felügyelet szükséges, s alighanem még sok minden más is.

Ráadásul a 17 euró-övezeti országban a válság 2010-es kirobbanása óta kilencben kicserélődtek a politikai szereplők, s az unió népszerűsége az utóbbi időben is esett. Folytatódik tehát a korábbi irányzat: az európai parlamenti választásokon a részvételi arány folyamatosan csökken, a mutató 1979-ben hatvan százalék fölött állt, a legutóbbi, 2009-es erőpróbán már 45 alá került.

*

A feladatok tehát sokrétűek, de közülük most nem a legitimitás, illetve a tagállamokban tapasztalható uniós közömbösség és szkepticizmus kerül előtérbe, hanem az adósok sürgős megsegítése. Már Angela Merkel hétvégi római útja előtt is kirajzolódott a markáns és logikus berlini álláspont: a mediterrán bankok feltőkésítése, az uniós pénzalapok további bővítése és így a további segítség az adós országoknak csak egyidejűen történhet meg a szorosabb pénzügyi koordinációval, az Európai Központi Bank jogosítványainak kiterjesztésével, a költségvetések fölött gyakorolt ellenőrzés unióssá tételével.

Vagyis – brüsszeli zsargonban – „több Európa” kell, de – nemzeti zsargonban – a „több Európa” „több Németországot” jelent. Ezzel François Hollande elnöknek is meg kell békélnie, az viszont az ő pozícióját erősíti, hogy mind több tagállam sürgeti, állítsák növekedési pályára a gazdaságokat, ami  egyértelmű felszólítás Merkel asszonynak, aki a költségvetési szigort, s ha kell, a megszorításokat teszi az első helyre.

Ennek ellenére a kereszténydemokrata Merkel és a szocialista Hollande meg fognak egyezni, azért mert francia-német kettős nélkül egyszerűen nincs integráció, s „együttműködésre kész francia partner nélkül elképzelhetetlen a válság legyőzése”, írta vezércikkében a Frankfurter Allgemeine Zeitung. A pártpolitikai különbözőséget az integrációs érdek – lásd Kohl és Mitterrand – az elmúlt bő hat évtizedben mindig is képes volt meghaladni, nem lesz másként most sem. S persze nem csak a franciáknak, hanem a többi európainak is ideje lenne már megbékélni azzal a gondolattal, hogy Németország ismét vezető gazdasági hatalom, s az újraegyesítés óta lezajlott újabb „gazdasági csoda” eredményeként a korábbinál is nagyobb a befolyása.

Egy német gazdasági szakértő, Dirk Heilmann szerint 2030-ra a németek egy főre jutó nemzeti jövedelme lesz a legmagasabb a nagy országok között. Akár így lesz, akár nem, a jelent tekintve aligha vitatható, hogy ez a legjobb Németország, amely valaha is létezett, s ahogy idézett cikkében Soros György írta, a németeket ezúttal a sikereik predesztinálják a vezető szerepre. A tágabb berlini holdudvarhoz tartozó kisebb országok jól teszik, ha gazdaságuk lendületbe hozásához a német energiát is fölhasználják.

Ebből a szempontból örvendetesek a német szupercégek hazai beruházásai, nem látszik viszont reálpolitikai keretbe illeszthetőnek az a néhány próbálkozás, amely a magyar gazdaságot távoli és keleti hajtóművekkel mozdítaná meg. Ami pedig az eurót illeti, a miniszterelnök szerint nem kell a bevezetésével sietni – mellesleg, ha akarnánk, sem tudnánk – , de hosszabb távon bizonyosan megmarad érdekeltségünk a közös valutában. Már ha lesz, teszi hozzá a szkeptikusok népes serege.

Csak nekik rossz hír, hogy bizony lesz: nem egy csapásra oldódik meg a mai dilemmahalmaz, az elkövetkező időszak további kis lépéseket hoz majd a pénzügyi koordinációban, amivel az adós országok már megkezdődött kisegítési folyamata tovább lendül, anélkül, hogy az a bizonyos szuperállam létrejönne, és elsöpörné a nemzetállamokat.

Még nem tudjuk, hogy ebben a megújult euró-övezetben pontosan ki lesz jelen, de a „kétsebességes” Európa vészjósló emlegetése teljesen idejétmúlt: a különböző sebességek ma is léteznek már, s nem csupán az euró miatt, hiszen nem egy közös politika (policy) akad, amelyben nem mindegyik tagállam vesz részt. Ezt eléggé könnyen megérthetjük: a mai 27 tagállam fényévekre van a kezdeti hatoktól vagy kilencektől a sokszínűséget, a változatosságot tekintve, így természetes, hogy már jó ideje léteznek különböző sebességű és összetételű európai szerelvények.

A most formálódó új alku után sem lesz másként, de a szorosabb pénzügyi koordináció vonatát azoknak is figyelniük kellene, akik egyelőre nem tudnak, nem akarnak rá felszállni. Keleti lázálmok helyett nekünk is ezt kell tennünk, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchia óta nem volt kedvezőbb geopolitikai konstellációnk, s annyi késés után jó lenne egy csatlakozásról végre nem lemaradni.