Az úgy volt, hogy elutaztam pár napra, és mire hazaértem megszűnt a rendőrségi korrupció. A miniszterelnök beköszönt a rendőrök tisztavatására, előre bocsátotta, hogy messze még az az idő, amikor „ferencjóskásan azt mondhatnánk, minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve”, majd ferencjóskásan lényegében azt mondta, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve.

„Közös erővel kimondtuk, vége annak a világnak, amelyben a jog a bűnözők pártját fogja, és nem a becsületes emberét” - jelentette ki olyan tekintettel, ami Ferenc József uralkodónak is becsületére vált volna. Ezt a hírt a messzi távolból azért volt különösen vicces olvasni, mert a világnak éppen azon a felén voltam, ahol az utazónak a lelkére kötik: ha baj van, bárkitől lehet segítséget kérni az utcán, mindenki kedves lesz, a tetovált karú trafikostól a morcos taxisofőrig mindent megtesznek majd azért, hogy a dolgok rendbe jöjjenek. Kivéve a rendőröket. A velük való találkozástól különösen óvják az idegent (hello turiszt!), hiszen az éppen úgy végződhet a fogdában, az emberrablók markaiban, mint egy vasbetontömb közepén. A rendőröket ugyanis a helyiek – egyébként teljes joggal és hagyományosan – az alvilág részének tekintik. Egyenruhás maffiózóknak, akik a nyomorúságos állami fizetésüket a drogkartellek busás honoráriumával egészítik ki, akiktől hagyományosan félteniük kell magukat és nem utolsósorban a lányaikat. A rendőrök egyébként is annak az államhatalomnak a részei, amelyik az utcán posztoló tizedestől a belügyminiszterig ezer szálon összefonódik a maffiával. Az állam és alvilág egy és oszthatatlan. A Balkántól Dél-Amerikáig ismerős ez a képlet, a Belgrádtól Bogotáig terjedő tengelyen pedig Budapestet is jegyzik, sajnos. És csekély vigasz, hogy nem a legfertőzöttebb államok között.

Túry Gergely

Mondom, onnan a távolból kellett azt végignéznem (ráadásul a rekkenő hőségben röhögés nélkül, mert a nevetés csak fokozza a hőérzetet), ahogyan odaállt az éppen a haza becsületére felesküdő rendőrök elé Orbán Viktor, no meg Pintér Sándor. Egy jogi diplomával rendelkező miniszterelnök (dr.), aki felváltva hol ellenzéki vezetőként, hol kormányfőként szolgálja már húsz éve a rendszert, melynek most a végét hirdette meg. Mellette pedig ott feszített egy nála jó másfél évtizeddel idősebb belügyminiszter (szintén jogi dr.), aki pályafutását 1972-ben a Belügyminisztérium gépkocsivezetőjeként kezdte, de volt már segédnyomozó, előadó, főelőadó, osztályvezető, megbízott kapitányságvezető, kapitányságvezető, kapitány-helyettes, kapitány, nyugalmazott kapitány, biztonsági cégvezető, a legnagyobb magyar bank biztonsági főtanácsadója és igazgatósági tagja, majd belügyminiszter először és másodszor. Ja és MSZMP-tag is, de ez most kevésbé fontos, mert az még a régi rendszert megelőző régi rendszer volt, amelyben a szocialista erkölccsel szabályozták a bűnözés objektív és szubjektív feltételeit. A lényeges az, hogy ők, mindketten jogászok, akik több mint húsz éve kapaszkodnak össze, fogják egymás kezét (képletesen persze) kimondták, hogy vége van annak a világnak, amelyben a jog a bűnözőket pártolta. Mert abban a régi rendszerben, amelyben ők ennyi mindenféle rendkívül tekintélyes posztot betöltöttek, a bűnözők uralkodtak. Ismételjük el együtt: most már ennek a korszaknak vége van és felvirrad a becsületes embereknek! Eskütételre sorakozz, fogadás jobbról!

A fentiek miatt először is alázatos eszközeimmel jelezném itt az új korszak hajnalán, hogy adódik parányi hitelességi probléma az avatók személyével kapcsolatban, ennek orvoslásához nem elég, hogy együtt izzadnak a napon az eskütételre készülő újoncokkal a Nemzeti Közszolgálati Egyetem udvarán. Mielőtt tiszta vizet öntenének a nyílt kártyák közé, magyarázattal tartoznának arra vonatkozólag, hogy in concreto miért hagyták a bűnözőket uralkodni a rendszer olyan oszlopos tagjai, mint ők az elmúlt húsz évben, részben kormányzati, illetve rendvédelmi pozícióban. Ha a bűnözők uralkodtak, akkor mi kik is vagyunk pontosan? Ha már bűn, akkor ugye lenne az a másik valami is, amiről mindig elfelejtkezünk, ugye. Mi is? Ja, a bűnhődés.

Másodsorban az még Matolcsy Györgynek se megy, hogy elkiáltja magát, hogy aszongya, gazdaság, múkoggy! És aztán működik, pedig ő – mint a miniszterelnöktől pont e sorok írása közben tudtam meg – „sikeres és történelmi tetteket hajt végre”. Azon kívül persze, hogy a gazdasági növekedés beindulna. Ugyanígy a rendőrségi korrupciót sem olyan állatfajnak ismerik a világban, amelyre elég kétszer rákiabálni egy dísztribünről, hogy elszaladjon.

Sokat tudna mesélni erről Frank Serpico, egy jelenleg Pintérhez hasonlóan nyugdíjas éveit töltő egykori New York-i rendőr, aki Pintérrel ellentétben nem azt csinálta, hogy kiállt egy emelvényre és ráolvasott egy nagyot. Sőt még csak nem is azt, amit most Pintér hajt végre, hogy – mint V. László ügyében – látványosan leszámol az alvilág és a rendőrség nagy polipjának egyik csápjával, hogy a többi zavartalanul működhessen tovább. Az 1970-es évek elején személyes bátorságról is tanúbizonyságot téve előállt, leleplezte a korrupt társait. Példamutatásával pedig egy olyan folyamatot indított el, amely hosszú évek kemény munkája, egy különbizottság (Knapp Commission), egy a rendőri korrupcióval foglalkozó speciális, azóta is keményen dolgozó és a rendőrségtől független szervezet felállításával (Commission to Combat Police Corruption) teljes szemléletváltozást értek el az ottani szervezetben.

Az éveken, évtizedeken át zajló folyamatról éppen most jelent meg egy remek könyv azzal a címmel, hogy Csak álmodtak a becsületről. A címet Serpico egyik elhíresült mondása ihlette. „A New York-i rendőrök tíz százaléka teljesen korrupt, tíz százaléka teljesen becsületes, a maradék 80 százalék pedig csak álmodik a becsületről” – mondta még az ügy elején, a könyv pedig idéz egy másik rendőrt is abból a korszakból, aki szerint kollégái akkortájt „olyan lelkesedéssel beszélgettek a korrupció elleni küzdelemről, mint az öreg hölgyek a nemi betegség elleni harcról”. Innen indultak New Yorkban 1971-ben, de legalább maguknak bevallották, hogy nagy a baj.

Miközben azonban idehaza dőlnek a hírek arról, hogy mekkora a gond a magyar rendőrségen (lásd még a West Balkán-ügyben furcsa módon viselkedő ügyeleteseket), Pintér Sándor láthatólag még nem látja, vagy nem akarja látni az elénk táruló mélységet. „A rendőrség nem korrupt, csak volt néhány korrupt tagja” – bizonygatja magának is legutóbbi interjújában, amihez gondolom Frank Serpicónak lenne néhány megjegyzése. Minden probléma megoldása a teljes feltárással, beismeréssel és őszinte szembenézéssel indul, ha ez elmarad, hiába várják az eredményeket.

Mondjuk Serpico az ügy után bevonult Hollywoodba, és elérte azt, amit Pintér Sándor valószínűleg soha, és nem azért, mert (mondjuk, ez persze ízlés dolga) nem lenne éppen egy fess ember: a jó rendőr szerepében eljátszotta őt Al Pacino. Vajon milyen szerepet kap, és ki fogja alakítani Pintér Sándort egy jövőbeni magyar filmben?