Látszólag fordulóponthoz érkezett a véleménynyilvánítás szabadságának és a nemkívánatos ideológiák terjesztését tiltani kívánó büntetőjog küzdelme az Alkotmánybíróság friss határozatával, holott azok az érvek, amelyek alapján a testület most megsemmisítette az önkényuralmi jelképek használatának büntetendőségét, már akkor is fennálltak, amikor a kérdést 13 évvel ezelőtt először vizsgálta. De kezdjük még előbbről a kérdés vizsgálatát.

 „Aki a nyilvánosság elé lép, minden sorral, amit leír, magát adja és teljes erkölcsi hitelét kockáztatja. Politikai kultúra és egészségesen reflektáló közvélemény csakis öntisztulással alakulhat ki. Aki tehát gyalázkodik, magát bélyegzi meg, s lesz a közvélemény szemében »gyalázkodó«. A gyalázkodásra bírálat kell, hogy feleljen. E folyamatba tartozik az is, hogy számolni kelljen magas kártérítésekkel. Büntetőjogi büntetésekkel azonban nem a közvéleményt és a politikai stílust kell formálni – ez paternalista hozzáállás –, hanem más jogok védelmében az elkerülhetetlenül szükséges esetekben szankcionálni.” Ezek a gondolatok abból az alkotmánybírósági határozatból származnak, amely alkotmányosnak minősítette a közösség elleni izgatás büntetőjogi tilalmazásából a „gyűlöletre uszít” elkövetési magatartást, de a véleménynyilvánítás megengedhetetlen korlátozásának értékelte a „sértő vagy lealacsonyító kifejezés használatát”.

Az Alkotmánybíróság 1992-ben akként foglalt állást, hogy a gyűlöletre uszítás azért áll ellentétben a véleménynyilvánítás szabadságával (s ekként azért büntethető alkotmányosan), mert az a köznyugalom megzavarásán keresztül egyúttal magában hordozza egyéni jogok megsértésének a veszélyét is. A sértő vagy lealacsonyító kifejezések használata (a gyalázkodás) esetében azonban a megsemmisített Btk.-rendelkezés nem kívánta meg a köznyugalom sérelmére való alkalmasságot. „A bűncselekmény megvalósul akkor is, ha a sértő kifejezés a körülmények folytán nem jár annak veszélyével sem, hogy egyéni jogokon sérelem esne. A köznyugalom ilyen elvont veszélyeztetése nem elégséges érv ahhoz, hogy a véleménynyilvánítási szabadságot büntetőjogi büntetéssel alkotmányosan korlátozni lehessen.” A nem kellően konkrétan definiált védendő jogi érdekkel szemben tehát a véleménynyilvánítás szabadsága e határozatban elsőbbséget élvezett. „az egyéni véleménynyilvánítás, a saját törvényei szerint kialakuló közvélemény, és ezekkel kölcsönhatásban a minél szélesebb tájékozottságra épülő egyéni véleményalkotás lehetősége az, ami alkotmányos védelmet élvez. Az Alkotmány a szabad kommunikációt - az egyéni magatartást és a társadalmi folyamatot - biztosítja, s nem annak tartalmára vonatkozik a szabad véleménynyilvánítás alapjoga. Ebben a processzusban helye van minden véleménynek, jónak és károsnak, kellemesnek és sértőnek egyaránt, különösen azért, mert maga a vélemény minősítése is e folyamat terméke.” A sértő vagy lealacsonyító kifejezés használatának szankcionálása az Alkotmánybíróság szerint ezért „valójában a vélemény értéktartalma alapján minősít, s ehhez a köznyugalom sérelme csak feltételezés és statisztikai valószínűség révén kapcsolódik”.

1999-ben aztán a törvényalkotó a büntetőtörvénybe iktatta az önkényuralmi jelkép használata nevű tényállást. Az Alkotmánybíróság ennek a véleménynyilvánítási szabadsággal való összhangját abból a szempontból vizsgálta 2000-ben, hogy a törvény által tiltott véleménykifejezés a demokrácia értékei mellett elkötelezett közösségek méltóságát sértve veszélyezteti-e a köznyugalmat is. E felfogás tételesjogi alapját az alkotmány azon rendelkezése adta, amely szerint a hatalom erőszakos megszerzésére vagy megtartására irányuló törekvésekkel szemben mindenki jogosult és egyben köteles fellépni. Márpedig a tiltott önkényuralmi jelképek (sarló-kalapács, ötágú vörös csillag, SS-jelvény, nyilaskereszt, horogkereszt) olyan ideológiákat és elnyomó rendszereket jelölnek, amelyek tagadták az egyenlő méltóságú emberek demokratikus közösségén alapuló jogállami berendezkedését. Az önkényuralmi jelképek használatát tiltó törvényi tényállás „olyan szimbólumok terjesztését, nagy nyilvánosság előtti használatát és közszemlére tételét rendeli büntetni, amelyek politikai diktatúrák jelképei voltak; e diktatúrák tömegesen követtek el törvénytelenségeket, sértették meg az alapvető emberi jogokat.” Az Alkotmánybíróság szerint a cselekmény társadalomra veszélyessége abban áll, hogy „a múltban sérelmet elszenvedett emberekben és ezek különféle közösségeiben a jelképeknek a Btk. 269/B. §-ában tiltott használata méltán fenyegetettség-érzetet, konkrét tapasztalatokon alapuló félelmet ébreszthet, hiszen a jelképek a totalitárius eszmékhez kapcsolódó embertelenségek megismétlődésének rémét keltik fel”, s ezáltal sértik a közösségek méltóságát, illetve a köznyugalmat.

A félelem ébresztésének feltételes módban történő megfogalmazása, majd ennek felhasználása a tiltás alkotmányosságának alátámasztásra láthatóan ellentétben áll a korábbi határozat indokolásával, amely az absztrakt veszélyt még nem tekintette legitim indoknak a véleménynyilvánítás korlátozásához.

A 14/2000-es határozat meghozatalát követően hozott ítéletet a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága a Vajnai Attila kontra Magyarország ügyben, amelyben az eldöntendő kérdés az volt, hogy a vörös csillag használatának büntetőjogi tiltása ellentétben áll-e az Emberi Jogok Európai Egyezményében is védett véleménynyilvánítási szabadsággal. A bíróság Vajnainak adott igazat, miután megvizsgálta, hogy a büntetőjogi korlátozást alátámasztja-e valamely nyomós társadalmi szükséglet.

A bíróság talán leglényegesebb megállapítása szerint nem volt igazolható, hogy a vörös csillag viselése az „önkényuralmi csoportokat” szolgáló totalitárius elnyomás igazolásának vagy népszerűsítésének szándékával történt. Jelentőséget tulajdonított annak is, hogy az elmúlt húsz évben Magyarország stabil demokráciává fejlődött (a bíróság ítélete 2008-as), a rendszerváltás specialitásai tehát már nem elegendőek a korlátozás indokolásához. Amint az alkotmánybírósági határozat idézi: a bíróság szerint nincs arra utaló bizonyíték, hogy jelenleg a kommunista diktatúra valamely politikai mozgalom vagy párt általi visszaállításának valós veszélye állna fenn, ráadásul a vörös csillag nem tekinthető kizárólag a kommunizmust reprezentáló jelképnek, mivel az továbbra is a nemzetközi munkásmozgalom, valamint egyes törvényes politikai pártok szimbóluma is. A vörös csillag viselése nem jelenti kizárólag az önkényuralmi eszmékkel való azonosulást.

A strasbourgi bíróság ítéletének lényege, hogy „egy pusztán spekulatív veszélynek a demokráciát védő preventív intézkedésként történő visszaszorítása nem tekinthető »nyomós társadalmi szükségletnek«”. Miután a törvény vitatott rendelkezése nem kívánja meg annak bizonyítását, hogy az önkényuralmi jelkép tényleges használata valóban önkényuralmi propagandának minősül, a kifogásolt büntetőjogi tiltás túlságosan széleskörű, mert olyan tevékenységekre és eszmékre is kiterjed, amelyek egyértelműen az Egyezmény véleménynyilvánítási szabadságról szóló 10. cikkének védelme alá esnek.

A spekulatív veszélyről szóló okfejtés nem véletlenül tűnik ismerősnek a fentiek alapján, hiszen az megegyezik az Alkotmánybíróságnak az 1992-ben a gyalázkodással kapcsolatban kifejtett álláspontjával: egy feltételezésen alapuló, semmivel alá nem támasztott absztrakt veszélyre hivatkozva nem lehet korlátozni a véleménynyilvánítás szabadságát.

Ezt erősíti meg az Alkotmánybíróság is, mert a strasbourgi ítélet alapján (továbbá a hazai joggyakorlat ellentmondásosságának feltárását követően) az önkényuralmi jelképek használatát tiltó törvényt újra vizsgáló határozatában arra a következtetésre jut, hogy a diktatórikus rendszerekkel való azonosulást kifejező nézetek nyilvános megfogalmazása, terjesztése vagy hasonló célzatos magatartások büntetendővé nyilvánítása alkotmányosan akkor lehet elfogadható, ha a büntetőjogi szabályozás kellően pontos, konkrét és meghatározott ahhoz, hogy az ne jelentsen aránytalan beavatkozást a véleménynyilvánítás szabadságába, illetve a tényállás a cél elérése érdekében a lehető legszűkebb körre vonatkozik. Az önkényuralmi jelképek használatát tiltó törvényi tényállás azonban az Alkotmánybíróság szerint „túl tágan határozza meg a büntetendő magatartások körét, mert nem differenciál, hanem a jelképhasználatot általában rendeli büntetni, jóllehet a célzat, az elkövetési módozat vagy a kiváltott eredmény figyelembevétele az egyes szimbólumok esetében elengedhetetlen lehet”.

Miután az Alkotmánybíróság a normavilágosságot hiányoló döntéseit akkor is meghozta, amikor a kifogásolt jogszabályhellyel kapcsolatban még nem alakult ki értékelhető bírói gyakorlat, kijelenthető, hogy a túl tág meghatározás mint alkotmányellenességi ok, már a 2000-ben meghozott határozat idején is ismert volt, az az indok pedig, amelynek alapján a strasbourgi bíróság végső soron az Egyezménnyel ellentétesnek ítélte a magyar büntetőtörvényt (a véleménynyilvánítás pusztán feltételezésre épülő korlátozásának alkotmányellenessége), megegyezik az Alkotmánybíróság által 1992-ben kifejtett indokkal.

A kommunizmus visszatérése valóban nem reális veszély (a szó klasszikus értelmében, abban az értelemben viszont, hogy a gazdaságban egyre inkább meghatározó szereplő az állam, sajnálatos tény). Vajnai Attila csak ritkán szólal meg, akkor sem követeli a kommunizmus visszaállítását, a sokkal gyakrabban megkérdezett Tamás Gáspár Miklós viszont keményen ostorozza a magántulajdonon alapuló piacgazdaságot, anélkül, hogy jelképeket használna, az ő büntetése azonban – helyesen – senkinek eszébe sem jut.

De vajon alátámasztja-e az alkotmánybírósági határozat azok félelmét, akik szerint most már aztán büntetlenül lehet SS-jelvényt, horogkeresztet és nyilaskeresztet viselni. Véleményem szerint nem, de csak akkor, ha a jogalkotás az emberi jogok tiszteletén alapuló társadalmi rend sérelmét nem a szimbólumokban ragadja meg, hanem a mögöttük álló (és bizonyítandó) motívumban: amint a strasbourgi ítéletből is egyértelmű, az igazi veszélyt az hordozza, ha valaki az önkényuralmi jelképeket azért használja, mert azonosul az önkényuralmi jelképek által jelölt rendszerekkel és azok visszaállítására törekszik. Csak ez lehet az ismérve annak a magatartásnak, amelyet egy egyébként a vélemények pluralizmusát kívánatosnak tartó modern társadalom büntetőjogilag alkotmányosan üldözhet. Az önkényuralmi jelkép használata, a nemzeti jelkép megsértése és a nemzeti szocialista és kommunista rendszerek bűneinek nyilvános tagadása jelenlegi tényállásait ezért hatályon kívül kell helyezni az új Btk.-ból is, és olyan törvényi tényállásokat kell alkotni, amelyek az ordas eszmék terjesztését – amint arra az Alkotmánybíróság határozata is utal – a mögöttük álló célzat vagy az előidézett eredmény miatt rendeli büntetni, és óvakodik attól, hogy (mint a holokauszt tagadása esetében) önmagában a véleménynyilvánítás tartalma legyen büntethető. Ez ugyanis visszavezet az olyan rendszerekbe, amelyeket meghaladni igyekszünk.

(A szerző ügyvéd.)