Ki győzheti le az Iszlám Államot?
A terrorszervezet mintha minden mozdulatával azt üzenné, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei küldjenek haderőt a térségbe. A Nyugat azonban nem ülhet föl a provokációnak, de azt sem teheti, amit eddig.
Annak ellenére, hogy az utóbbi napokban újabb kegyetlen terrorakciók sorozatát követte el a magát Iszlám Államnak nevező terrorszervezet, a Közel-Kelet hivatalos rémével szembeni harc mintha erősen visszaszorult volna az amerikai kommunikációban. Stratégiával és külpolitikával foglalkozó szakértők is rámutattak: a probléma eredője jelen esetben az, hogy az Egyesült Államok vezetése és első embere is teljesen bizonytalan, hogy miként is lehetne az ISIS-t úgy legyőzni, hogy közben ne ágyazzanak meg egy új, a térséget még inkább elpusztító konfliktusnak. Vannak, akik a térség kurd ébredését támogatnák, mások viszont a “szeget szeggel” módszer jegyében más iszlamistákat küldenének a fundamentalistákra. Lehetséges azonban az is, hogy van nagyobb veszély annál is, mint amit az ISIS jelent a térségre.
Jordánia-méretű terület, nagyrészt sivatag, három nagyobb város, nyugati dzsihádisták, lefejezések, tömeges kivégzések, rabszolgaság, a sária szélsőséges alkalmazása és nem utolsó sorban a világ egyik legrémisztőbb adórendszere. Nagyjából ez az, amit az ISIS egy évvel brutális iraki és szíriai előretörése után elért. A nyugat által az 1916-os Sykes–Picot-egyezmény után létrehozott két arab állam de facto létezését megjelenésük tette végleg zárójelbe. Médiastratégiájuk, és az általuk véghezvitt brutális népirtások lefagyasztották a nemzetközi közvéleményt. A stratégia első (és azóta is szinte egyetlen) eleme körülbelül az, mint amit az al-Kaida ellen alkalmazott az USA vezette nemzetközi koalíció: szárazföldi hadsereg helyett légi- és dróncsapások, esetenként kommandós akciókkal kiegészítve.
Csakhogy az ellenség itt nem az al-Kaida.
Ahogy egy idén publikált elemzésben a Brookings Institute is rávilágított, nagyon komoly és vérre menő ideológiai harc dúl a háttérben. Míg Bin Laden és szervezete elsősorban az USA-t akarta belülről támadni, és térdre kényszerítése utánra tűzte ki az iszlám kalifátus megalapítását, addig az ISIS mögött álló dzsihádista ideológusok a helyi, arab politikai rendszerek szétzúzását, valamint a síiták és elsősorban az Irán elleni küzdelmet tartották és tartják alapvető követelménynek. Módszereiktől, és főleg a videós kivégzéseiktől hovatovább az al-Kaida is elhatárolódott, még ellen-kalifátust is meghirdetett. Fegyveres szíriai szárnyuk, a Nuszra Front 2014-et követően az ISIS egyik legelszántabb ellensége, mivel az új “kalifátus” elszipkázta a Nuszra mellett harcoló külföldieket. A globális dzsihádista ideológiát támogató, muszlim prédikátorok idősebb generációjával ellentétben az ISIS mögött az ő tanítványaik állnak, akik egy támadóbb dzsihádot hirdetnek.
Meglehetősen kis érdeklődésre tartott számot az a múlt heti hír, mely szerint az ISIS bevette az északnyugat-szíriai Dabiq városát. Pedig Dabiq a muszlim szent iratokban maga az Armageddon, ahol “Róma seregei” egy végső csatában megütköznek majd a muszlimok legjobb harcosaival. Az ISIS propagandamagazinját is Dabiq-nak hívják. A világvége tehát az ISIS harcosai számára nem mese, hanem beteljesülő valóság; több kommentátor is egyértelműen úgy látja: egyik legfontosabb céljuk ma az, hogy az USA és szövetségesei sereget küldjenek ellenük Szíria földjére, hogy klasszikus csatában ütközzenek meg. Mintha minden, a szélesebb nyugati közönségnek címzett videójukkal ezt üzennék: hé, figyeljetek ide, nézzétek csak, hogyan tiporjuk lábbal az értékeiteket! Keresztényeket, nőket, gyerekeket gyilkolunk, történelmi emlékműveket verünk szét! Nem akartok idejönni, és harcolni velünk?
És éppen ezért fontos, hogy mindezt a Nyugat ne tegye. Ez ugyanis csak azt üzenné a térség hívő, szunni arabjainak, hogy az ISIS-nek igaza volt.
Nézzük a szíriai konfliktust, amely úgy kezdődött, mint a nagyon régi gyökerű, síita-alawita Asszad-rezsim és a szunni többség viszálya. Basár apja, Hafez 1982-es hámai mészárlását többszörösen megismételve, válogatás nélkül rombolta le a szunni lázadás központjait 2011-ben. Talán már alig emlékszünk rá, de Homsz városa vált ennek a pusztításnak a jelképévé. Az elvileg nemzetközileg betiltott hordóbombák nyomán széttépett holttestek, halott nők és gyerekekről készült képek sorozata Asszadot avatta a főgonosszá, a világ pedig a Nyugat beavatkozásáért kiáltott. Asszad ellenfele ugyanis nem tűnt szörnyűnek: ugyan kezdetektől ott voltak soraikban a vallásos fundamentalista harcosok, de többségük az akkor még fősodratú, nem vallásos szunni lázadó, aki a diktátor leváltásáért fogott fegyvert. A kép persze ennél jóval összetettebb volt, hiszen amit a nyugati sajtó “mérsékeltnek” nevezett, az valójában ugyancsak iszlamista volt.
Ezeket a csoportokat, amelyeket a nyugati média csak “Free Syrian Army” (Szabad Szír Hadsereg) nevezett, még vállalható és ellenőrzött módon lehetett volna támogatni, és így Asszadot végül is legyőzni. Amerika azonban éppen akkor jött ki félig-meddig az iraki háborúból, és ami ennél is fontosabb, a helyzet megoldásának kulcsa a szír rezsimet feltétel nélkül támogató, az ENSZ BT-ben vétójogát folyamatosan használó Oroszország kezében volt. Három évvel ezelőtt pedig Putyin még mereven elzárkózott attól, hogy Asszadot veszni hagyja. A helyzet nagyon kiéleződött, és Obama elnök tehetetlenségét leplezendő egy óvatlan pillanatban azt mondta újságírók jelenlétében, hogy ha a szír rendszer “vegyifegyvereket használ, ez számunkra egy vörös vonal”, arra célozva, hogy ez esetben Amerika lépni fog.
A PBS csatorna nemrég online is publikált dokumentumfilmjéből kiderül, hogy az elnök a mondatot nem egyeztette kommunikációs csapatával, az spontán reakció volt. Ebből 2013 szeptemberében baj is lett, amikor az ENSZ szakértőcsoportja bebizonyította, hogy az augusztusi Ghúta városát ért bombázásban Asszad szaringázzal egy óra alatt ölt meg több mint ezer civilt, köztük rengeteg gyereket. Ez hihetetlen sokkot okozott, de Obama szavaira mindenki emlékezett még, főleg pedig a rezsim támadásai miatt folyamatosan életveszélyben lévő szírek. Szeptemberben végig az eget nézték, biztosak voltak abban, hogy az amerikaiak hamarosan megjelennek. Ők azonban sohasem jöttek, csak a vegyifegyverek kivonásáról értek el egy megállapodást, és éppen emiatt, az FSA harcoló csoportjainak helyzete tarthatatlanná vált, ugyanis harcukat arra alapozták, hogy a világ felfigyel Asszad hihetetlen népirtására, és egységesen melléjük áll. A szunni többség elárulva érezte magát.
Ekkor, 2013 végén jött el a dzsihádisták nagy pillanata, amelyet könyörtelenül ki is használtak. Megfelelő pénz és eszközök birtokában úgy léphettek föl, mint a szunni polgári lakosság egyedüli védelmezői. A Nuszra és az ISIS ekkor egy rövid időre fel is osztották a terepet: előbbi az egyre gyatrább ellátással rendelkező nyugati FSA és más iszlamista csoportoktól vett el területet és katonát, utóbbi pedig a valamikori Szíria keleti felén, Rakka központtal vetette meg a lábát. Innen már pedig csak fél évbe telt, hogy az Amerika által félremenedzselt, a síita al-Maliki kormányzat által kizsigerelt iraki szunni arabok segítségével robbanásszerű, a határokat értelmetlenné tévő terjeszkedésbe kezdjenek. (Az apokaliptikus ideológia a toborzást szolgálja, ám – ahogyan a Washington Post nagyon fontos elemzéséből is kiderül – az ISIS vezetőségében bizony ott ülnek Szaddam hadseregének egykori tábornokai, akik hatalomból való kiesésük óta bosszúra szomjaznak.)
Az ISIS erőssége, hogy ugyan brutális elnyomással szinte mindenkit maga ellen fordít, az uralma alá kerülő kisebbségeket beolvasztás helyett halomra gyilkolja, de ha a többségi szunni lakosság hűségesküt tesz nekik, és nyugton marad, nem csupán életét őrizheti meg, de szociális szolgáltatásokat, kijavított utakat és elfogadható kórházakat is kap. Ez pedig számukra a háborús körülmények között igenis vonzó ajánlat. Ráadásul egy kisebb részük bosszút állhat Asszadon, a kurdokon, a keresztényeken, vagy aki éppen akad. Egy nagyobb részük pedig viszonylagos biztonságban érzi magát Asszad fegyvereseitől és repülőitől. A Nyugattól már nem várnak semmit, a bombázások az amerikai vezetésű koalíciót inkább ellenszenvessé tették.
Hogyan lehet mindezt úgy megsemmisíteni, hogy az agyakban és szívekben ne éledjen egyszer csak újra ez a pusztító terrorállam?
A legnagyobb erősség egyben a leggyengébb pont is. Az ISIS hosszú távú hatalma csak vasszigorral és a legsötétebb diktatúrával tartható fenn, amely folyamatosan új és új területek megszerzését követeli. A tiszta szunni arab területnek azonban 2014 őszén nagyjából elérték a határait. A sikertelen kobanei ISIS-ostrom a közhidelemmel ellentétben nem a koalíciós légicsapások miatt bukott meg, az csak felgyorsította azt. A helyi kurdok elszánt küzdelemmel tartották a várost, majd annak romjait: ha ugyanis azt elfoglalják, sokakra a biztos halál várt volna. Az ISIS és a Nuszra is rendszeresen kudarcot vall Szíria etnikailag, vagy felekezetileg vegyes térségeiben, ezeket jórészt már el is kellett hagyniuk. Értelmetlen erőszakhullámuk másrészt összekovácsolta az addig jórészt egymásra is fújó szekuláris kurd politikai erőket, akik a történelemben példátlanul erős önigazgatást hoztak létre a térségben, és mára az egyik fő erővé váltak. A síita Dél-Irak jóval szervezetlenebb formában, de ugyancsak áthatolhatatlan falat képez a szunni dzsihádisták számára. Ezek szunni többségi területre eresztése viszont nem megoldás, csak egy új konfliktus nyitánya lenne.
Ebből önmagában még nem következik az “Iszlám Állam” mint projekt gyors bukása. Például azért, mert Törökország mindenkit támogat, aki az ősellenség Asszad megbuktatására törekszik. Erdogan elnök a múlt héten azt is közölte, sohasem fogják megengedni, hogy Törökország déli határánál egy “kurd állam létezzen”, ebben már rejtve az is benne van, hogy akár még az ISIS-t is segítik. (Lásd a hallgatólagosan török belegyezést kapó, közel 150 civil áldozatot követelő mostani kobanei ISIS-terrorakció is). Egyes szaúdi és öböl-államokbeli fundamentalista körök anyagi támogatása is töretlen az ISIS felé, az új jelentkező harcosok pedig ömlenek a szervezethez.
Az USA vezetése fennen hangoztatja, hogy stratégiai célja az Iszlám Állam megsemmisítése, minden csak ezután jön. Eközben legfontosabb térségi szövetségese, Erdogan éppen Asszad és a az amerikaiak által pártolt kurdok letörését nevezte legfontosabb céljának.
Sakk-matt helyzet is lehetne. Azonban Szíriában van még egy, ismét egyre növekvő erejű tényező, amely változtathat a dolgok menetén, ez pedig az egyre formálódó ISIS-ellenes iszlamista dzsihád. Olyan, a Muszlim Testvériséghez köthető fegyveres szövetségek, mint a Dzsaish-al-Iszlám vagy a Levantei Front (Dzsabhat al-Samíja) ebben a pillanatban is könyörtelen harcol folytatnak a Nyugat-Szíriában terjeszkedni próbáló ISIS ellen. Esetenként együttműködnek a szinte ugyanolyan kegyetlen Nuszra fegyvereseivel, de ez inkább kényszerűség, mint valódi barátság okán. Akárhogyan is nézzük a jelenlegi helyzetet, ők az egyetlenek, akik elnyerhetik a ISIS uralma alatt élő, szunni arab többség bizalmát. Ha megerősödnek, és akár győznek is, abból biztosan nem lesz demokratikus közel-keleit erő, de Asszad-féle és ISIS-szerű terror sem valószínű. Ők emellett minden környékbeli szunni hatalom számára elfogadhatóak, akármilyen nehéz is ezt kijelenteni, talán náluk van a valamilyen szintű stabilitás kulcsa.
Támogatásukhoz azonban az USA-nak végleg fel kell adnia a “jó és rossz” küzdelmének meséjét. Ez részben már megtörtént, amikor óvatos kiegyezésbe kezdtek Iránnal. Ez azonban mindenképpen csak a történet egyik fele. A cél csak a szunni és sía többségű területek külön államokba való rendezése lehet, és ez csak nagyon óvatos külpolitikával sikerülhet. Nagyon úgy tűnik azonban, hogy ezzel az Obama-kormányzat már egyáltalán nem akar törődni, az utódokra hagyva a döntést.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
