Pár hónappal ezelőtt a „civilizált” közvéleményt mély felháborodással töltötte el, hogy egy a hazája jövőjét érintő tárgyalás során Janusz Varufakisz görög pénzügyminiszter felemelte a hangját. A német pénzügyminiszter állítólag hetekig nem volt hajlandó beszélni vele az incidens után. Aztán nemrégiben az egész világ csodájára járhatott annak, ahogyan Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság luxemburgi elnöke végigpofozza és lökdösi a kontinens szinte összes miniszterelnökét, a „civilizált” közvélemény reakciója pedig mintha nem lett volna olyan erőteljes.

Ha két képpel kellene ma leírnom az Európai Unió állapotát, akkor valószínűleg ez a két kép lenne az. Kiválóan mutatja ugyanis, hogyan változik egy hasonló gesztus percepciója, attól függően, hogy egy berögzült ortodoxiákat felforgatni akaró, csóró, barbár déli, vagy pedig a status quót védelmező, jó pedigrével rendelkező hatalmasság követi el. Ez még akár rendben is lenne, elvégre ízlésbeli kérdésekben szuverén joga mindenkinek kettős mércét alkalmazni, ám sokkal problematikusabbá válik a dolog, amikor objektív igazságként fellépő gazdasági és társadalmi elméleteket és diagnózisokat is hasonló módon torzítják az ilyen előítéletek. Vagy amikor emberek, társadalmak és egy kontinens jövőjéről döntünk, mint a jelenlegi görög krízis során.

Amikor európai országokat kategorizálunk aszerint, hogy milyen jól vagy rosszul teljesítenek gazdaságilag, mennyire szolgálhatnak mintául mások számára, mennyire kell megváltoztatniuk magatartásukat, akkor kőkemény objektív tényekre hivatkozunk, de valójában ugyanazt a tévedést követjük el, mint amikor a diplomáciai protokoll megsértéseit értékeljük különbözőképpen. Amikor kategorizáljuk az országokat, tücskökre és hangyákra, felelőtlenekre és felelősségteljesekre osztjuk őket, akkor azt feltételezzük, hogy valóban a kontinensen vannak országok, ahol viszonylag minden rendben van, és vannak olyanok, amelyekben nincs. Csakhogy ez a kijelentés teljességében hamis.

Ma Európa gazdaságában semmi sincs rendben.

Amíg Anglia északi részén, még mindig vannak olyan városok olyan lakónegyedek, ahol évtizedek óta egész utcák lakosságából csak egy-két embernek van munkahelye, addig a londoni City által produkált példás makrogazdasági mutatók nem föltétlenül jelentik azt, hogy a brit gazdaság rendben van. (És a gazdagok vagyonának leszivárgására is lett volna idő az elmúlt húsz-huszonöt éveben, ehelyett a szegénységben élők száma csak nőtt.) Amíg a francia banlieu-kben többedgenerációs arab és fekete bevándorlók gigantikus tömegei élnek évtizedek óta szörnyű körülmények között, addig hiába vádoljuk a rasszizmust és az integráció hiányát, vagy kritizáljuk a multikultit, mert valójában csak egy sima strukturális gazdasági problémát leplezgetünk. Az ugyanis, hogy az óriási gazdasági egyenlőtlenség és kisemmizettség faji jelleget öltött, még nem jelenti azt, hogy a kisebbségek hiányában a gazdasági rendszer nem termelné ki ugyanezeket az egyenlőtlenségeket, csupán csak annyit jelent, hogy akkor az is a „fehér” franciákat sújtaná, ahogy teszi a fehér newcastle-iekkel.

Európa gazdaságaival semmi sincs rendben, és az hogy most minden figyelem a görögök gazdasági problémáira összpontosul, nem azt bizonyítja, hogy vannak helyek, ahol a gazdasági rendszer rendben van, hanem csak azt, hogy ez a kontinentális rendszer csodálatosan képes válságai zömét a perifériára exportálni, vagy a jövőbe napolni. Viszont ugyanazok a strukturális hibák, amelyek halmozottan jelentkeznek a periférián – növekvő szegénység, a termelői szektor leépülése a szolgáltatói is pénzpiaci szektor javára, lakhatási nehézségek, stb - a hangya-államokban is léteznek, csak épp a bipoláris előítéletesség és az ortodox makrogazdasági adatok ködében elvesznek.

Egy kétsebességes Európa ötlete, amelyet a francia és német gazdasági miniszterek bedobtak a köztudatba, éppen ezért nem oldana meg semmit. Közjogilag is bebetonozná ugyan a jelenlegi központ és periféria közötti kettéosztást, a központban is megőrizné ugyanazokat az óriási egyenlőtlenségeket kiterlemő, társadalmi kohéziót szétbombázó mechanizmusokat, amelyek ma is léteznek. És ennek a felismerésnek fényében abban sem bízhatunk, hogy majd a kétsebességes Európa központjának példamutatása és szigorú szeretete a periféria államait és felzárkózásra kényeszeríteni. A jelenlegi gazdasági rendszerben ez maga a felzárkózás, Görögország teljesen jól felzárkózott, betagozódott ebbe a rendszerbe, amelynek azonban igazságtalan szervezőelvei miatt a permanens krízis állapotában kell léteznie.

Neki a felzárkózás = válság és kiszolgáltatottság.

Amennyiben tehát meg szeretnénk reformálni Európát, le kell számolnunk ezekkel a gondolkodásunkat vakvágányra vezető beidegződésekkel. Le kell számolnunk azzal a hittel, hogy a piac mindent megold (a 2008-as összeomlás után alig pár évvel hogyan lehetne ilyent mondani?), hogy a jelenlegi gazdasági rendszer körülményei között lehetséges az európai periféria felzárkózása, illetve azzal az elképzeléssel, hogy léteznek tücskök és hangyák. Az országok nem saját hibájukból, belső bajaik miatt válnak szemünkben tücskökké és hangyákká, hanem mert a rendszer logikája megköveteli, hogy létezzenek ezek a kategóriák, és ezért egyes államokat belekényszerít ezekbe a szerepekbe. Csodálatos trükk ez, szemünkben felcserélődik ok és okozat, a diagnózis és a gyógyír pedig ebből kifolyólag csak rossz lehet.

Valóban újra kell gombolnunk a mellényt. Amikor a görögöktől mindenki strukturális reformokat követel, akkor igaza van. Csak a strukturális reformok nem lehetnek a mostani megszorító politika függvényei, és az egész kontinensre érvényesnek kell lenniük. Meg kell erősítenünk az államainkat (igen, az állam megoldás lehet, nem pedig a probléma) és uniós közösségi intézmenyeinket, hogy képesek legyenek megzabolázni a gazdasági rendszert, amely egyre több döntés vesz ki a kezünkből és rak át átláthatatlan és absztrakt globális mechanizmusok hatáskörébe. És meg kell erősítenünk az állam és az unió fölötti demokratikus állampolgári kontrollt, hogy a megzabolázás valóban a polgárok tömegeinek érdekében történjen. És létre kell hoznunk egy erős, közös szociális rendszert, mely egyszerre próbálja kezelni az országokon belüli és azok közötti igazságtalan elosztásból származó nyavalyákat.

Belátom, a politikai felállás jelenleg nem kedvez egy ilyen projektnek. Ma ebben kormányzati szinten egyedül a görög kormány gondolkodik, és ellenzékben még pár radikális baloldali mozgalom. A legfrissebb közvélemény-kutatási adatok szerint azonban úgy tűnik, a görög nép vasárnap mégis véget vet ennek a reményteli kísérletnek, és visszakullog a merkeli útra.

Egyszer majd talán megfelelő lesz a politikai gyermek fekvése, csak ahhoz lehet, hogy ugyanolyan szörnyű körülményeknek kell előállniuk, amelyek az első bátor közös európai projekt megalkotására adtak okot és lehetőséget. De talán bölcsebb lenne nem várni addig.

(A szerző a Kettős mérce blog szerkesztője)