Hont: Nincs csodafegyver, Viktor

Tegnap választást tartottak két tapolcai önkormányzati választókörzetben, az egyik helyen a Jobbik jelöltje több mint kétszer, a másikon közel háromszor annyi szavazatot kapott, mint a kormánypártok által támogatott jelölt. Természetesen a csodálatos kommunikációs képességekkel rendelkező Fidesz mondhatja azt, hogy két időközi választásból nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, és szokása szerint mutogathat a baloldalra, amelynek két általános országgyűlési és két európai parlamenti választásból, továbbá három általános helyhatósági választásból sem sikerült messzemenő következtetéseket levonnia, csakhogy nem kell eljutnunk a messzemenő következtésekig, a baloldalon való sportérték nélküli gúnyolódást meg 2015-ben már illenék elfelejteni. Elég lenne azzal foglalkozni, ami van.

Most pedig az van, ami már tavasszal is volt: azokon a helyeken, ahol a Jobbik korábban áttört, a folyamatot nem lehet pusztán propagandaeszközökkel, politikai ráolvasással visszafordítani. Tapolca sokáig megingathatatlan fideszes fellegvár volt, és a szélsőjobboldal brutális mértékű megerősödése nem helyi hatalomra kerülése előtt, hanem után következett be. Akik átálltak hozzájuk, azokat az állami elaljasodás nem fogja meghatni, sőt, igazolást nyernek döntésükhöz. Ezt látjuk most; a csöndes és enervált fasizálódás két, parányi, helyrajzi adatát.

Nem szívesen használom ezt a kifejezést, mert félreérthető, de valójában nincs köze egykori ideológiai harcokhoz, értelmiségi belvillongásokhoz és kölcsönös vádaskodásokhoz. A fasizmus – mint annyi másnak – a nacionalizmusnak is tagadása. Nem ismeri a kulturális ábrándokat, a nosztalgiát, a pesszimizmust és a közös örömöt. Csak az önzést, a föloldódást és a fegyelmet – és amikor hetvenegy hullát húznak ki egy magyar rendszámú kamionból, és amikor adminisztratíve kreálnak látványosságot a sorstalanságból, és amikor milliók kelnek útra hátrahagyva minden tárgyi bizonyítékát annak, hogy valaha éltek, és amikor mi a szétosztható források miatt aggódunk, és amikor képtelenek vagyunk leküzdeni az eltérő szokásokkal szembeni idegenkedést, akkor joggal vethető föl a kérdés: ebbe az irányba haladunk? Joggal vethető föl a kérdés: emberek vagyunk-e még?

Lehet persze a kontinens tökmagjaiként beolvasni a nagyvilágnak, lehet Országgyűlési Határozatba foglalni lélektelenségünket – magyarságunk védelmében mintegy, olyan nagyszerű magyar mondattal indítva, mint hogy – idézem – „az illegális bevándorlás hullámai egész Európát robbanással fenyegetik”. Értik? Robbanó hullám. Hogy azután az egész szöveg a politikai hullarablás minősített esetét testesítse meg: tragédiákért kritikusainkat és (a minket finanszírozó) ellenfeleinket okolni, magunknak önigazolást keresni. Lehet a szenvedésben és a kétségbeesésben is csupán a hasznot lesni.

Lehet ennek bedőlni: nagyon fontos, kormányközeli források kiszivárogtatásait cikkekbe, elemzésekbe, ráncolt homlokú kommentárokba foglalni, hogy tudniillik a „menekültüggyel” miként „uralja” a kormány a közbeszédet. Lehet mindent a népszerűségi mutatókon keresztül szemlélni.

Lehet teljesen irreleváns, fontoskodó eszmefuttatásokba bonyolódni az állam szerepéről, ahogy a tudós politológus is teszi. Az elemző úr a halál által üldözöttek tömegei kapcsán látta elérkezetnek az időt föltenni a kérdést: „vajon nem szűnik-e meg az állam államnak lenni, ha elveszíti a képességét arra, hogy meghatározhassa, kiket enged a területére?” Hát, igen: vajon. Akkor feleljünk. Amennyiben az állam terület-népesség-főhatalom, és semmi más, úgy joga van minden esetben meghatározni ezt, de ez esetben joga van népét, népeit kiirtani, gyerekek fejét karókon közszemlére tenni, öregasszonyt nem megfelelő papucsviselés miatt főbe puffantani, és nézni, amíg az eldőlő, pillanatokkal korábban még eleven testen a telefon kamerája végigpásztáz. Amennyiben viszont az is érdekes, hogy milyen államról beszélünk, amennyiben úgy-ahogy ragaszkodunk még ahhoz, hogy liberális államokról van szó, tehát olyanokról, amelyekben az egyén jogait – így a létezéshez való jogát – elismerik és védik, akkor azt is meg kell kérdeznünk, hogy miért ismerik el, és miért védik. A válasz az, hogy azért, mert emberek. No, de ha szimplán az emberi mivolt jogot teremt, akkor ezt megteremti az összes embernek, nem csak egy adott ország polgárainak. Vagyis akit létében fenyegetnek, azzal szemben egy liberális állam nem határozhatja meg, hogy beengedi, vagy sem. Igen, ez ilyen egyszerű.

Már akinek. Sokan ugyanis szépen érvelnek az emberi jogok mellett, bármikor részletes, megfelelően argumentált, és ha kell, szenvedélyes okfejtéssel állnak elő, ha az állam azokat csorbítja vagy csorbítani törekszik. Ám úgy tűnik, nem kevesen maguk számára tartanák fönn e jogokat, és más emberektől – más etnikumhoz tartozó emberektől – azokat elvitatnák, mégpedig azért, mert tény: a bevándorlás lehet kellemetlen. Hogy a lelkiismeretük – remélem, létező – háborgását csitítsák és a tudati ellentmondást föloldják, kultúránk védelméről kezdenek értekezni, így hozva létre e kérdésben közös eszmei frontot a magyar miniszterelnökkel.

Orbán Viktort egészen meglepő helyekről támogatták meg szélmalomharcában az elmúlt időszakban. Ennek oka nemcsak a migránsok keltette – alapvetően nem Magyarországot, hanem Európa nyugati országait érintő – pánik, hanem egy sokkal valóságosabb félelem: a Jobbik előretörése. Rengetegen reménykedtek Orbánnal együtt, hogy jobbikos témák fölemelésével, avval hogy kifogja a fasizmust a Jobbik vitorlájából, megállítja Vonáékat. Sokan hajlandóak voltak tolerálni a kisebbnek hitt embertelenséget, annak érdekében, hogy elkerüljék a nagyobbat.

A szelektív fasizmus elképzelése mondott ismételten csődöt augusztus utolsó, forró vasárnapján. A hétvége elbúcsúztatta az illúziókat, lezárta a pihenések, az önfeledt kikapcsolódás időszakát, véget ért a fesztiválszezon is, ellobbantak vágyai, örömei – üdv a valóságban.