"Ne változtasd meg felebarátod tudatát a beleegyezése nélkül."

(Timothy Leary "első parancsolata")

Mindenekelőtt legyünk hazaárulók: Orbán Viktor igencsak megérdemelte azt a pofont, amiért Strasbourgba utazott. Az uniós intézmények egy részével ellentétben egyértelmű demokratikus legitimációval rendelkező EP-képviselők kétharmada – pártcsaládra tekintet nélkül – úgy döntött: Európában, Európával nem lehet akármit megtenni, a joguralom európai érték, ha be tetszett lépni a klubba, lesz szíves betartani a szabályait, köszönjük.

Ez persze ebben a formában nem fog eljutni ahhoz a csenyétei polgártársunkhoz, aki azt hitte, az EU valódi atomcsapással fenyegette meg az országot. Valószínűleg ő az az ideális, NER-hez adaptálódott állampolgár, aki egyéb tájékozódási pontok híján (vagy azok figyelmen kívül hagyásával) komolyan elhiszi, amit Orbán központi tudatmódosítói el akarnak hitetni vele. Mondjuk azt, hogy a jelentés valójában globalista bosszú a keresztény kultúrát a migránsok hordáitól védő szuverén nemzeti hőssel szemben; hogy Soros, az EU és a hazai civilek illegális migránsokat akarnak idetelepíteni; hogy nálunk véletlenül sem sérül semmilyen alapjog, Európa nem tudja, mit beszél.

Mint minden nettó hazugság, az Orbán-féle narratíva is nyomokban számos igazságot tartalmaz. Európa valóban kettős mércével mér, önmaga képtelen elvi álláspontra jutni a migrációról, különalkukkal, technikai félmegoldásokokkal maszatol. A Sargentini-jelentés tényleg nem az a fókuszált, a lényegest a lényegtelentől megkülönböztetni tudó dokumentum, amire az uniós bürokrácia büszke lehetne; maga a jelentéstevő pedig valóban inkább ne beszéljen a hazai antiszemitizmus roppant súlyosságáról (hol történtek "zsidó tulajdon ellen elkövetett erőszakos cselekmények"?), amíg "apartheidnek" minősíti az izraeli társadalmat, és egész komolyan sajnálta, hogy nem lehetett ott egy fegyvereket Gázába szállító Hamász-hajón.

Mindezzel együtt a strasbourgi döntés vízválasztó volt, és ezt a NER főnöke pontosan érzékeli. Teljesen világos, hogy az Európai Tanácsban soha nem lesz meg a javaslathoz a négyötöd, lévén a lengyelek és/vagy a csehek vétójukkal megvédik Orbánt és saját orbánizmusukat – de azért az üzenet eléggé átment az európai és azon kívüli nyilvánosságon: ez a rendszer, ami nálunk van, nem Európa. Nem önmagában a migránsügy miatt, hanem azok miatt a jogi atomcsapások miatt, amikkel a NER nyolcadik éve bombázza a magyar jogállamiságot, az igazságszolgáltatást, a médiát, a piaci versenyt, az egyén jogait.

A hazai, kézben tartott nyilvánosság jó része természetesen nem vehette észre, hogy nem, a Sargentini-jelentést nem a menekültek távol tartása miatt kapta Orbán a fejére, és nem, a strasbourgi performance nem az ő egyedülálló, átütő sikere volt. A kézben tartott, központilag tudatmódosított magyar nyilvánosság ellenben az ő politikai jövője, így tehát legalább hazai relációban őrizni kell a látszatot, a legképtelenebb nonszenszeket kell komoly arccal előadni.

A sokkos, (poszt)traumás állapot jellemzője a szakirodalom szerint, hogy az ügykezelésnek, a lelki feldolgozásnak különféle stációi vannak: előbb a tagadás és a hárítás jön, utána a düh, majd a depresszió, végül a megváltoztathatatlan elfogadása. A magyar állampárt poszt-Sargentini kommunikációja annyiban eltért ettől, hogy a legutolsó fázis kivételével az összes szimptómát egyszerre produkálta. Tagadott ("Mi úgy tekintjük, hogy a Sargentin-jelentést nem fogadta el a parlament"), dühödten vagdalkozott ("Csalással álltak bosszút a bevándorláspártiak", "A kioktatás, fenyegetőzés egy kommunista tempó"), és önsajnáltató üzeneteket küldött (a riport "nem a magyar kormányt, hanem Magyarországot támadja"). A legkínosabb magyarázata azonban a magyar határok őrzésével volt kapcsolatos.

A strasbourgi bukta utáni, kissé átdolgozott és bővített narratíva már nemcsak úgy szólt, hogy a korrupt, süllyedő Európa jól bele akar rúgni a civilizációs alapot jelentő Magyarországba, hanem rejtett agendája is volt ennek a belerúgásnak: "új küzdelem" jön, amely "a német kancellár uniós határfelügyeleti tervéről fog szólni", s eme küzdelem előtt kell alaposan megyengíteni Magyarországot. Éspedig úgy, hogy ismét idegenek lepik el az országot: "Brüsszel a 'magyar fiaink', a határt őrző és védő magyar rendőrök és katonák helyett zsoldosokat küldene, akik beengednék a migránsokat." Ez viszont NER-rekord: a történetben most először semmi nem stimmel.

Először is, mint arra többen emlékeznek, maga Orbán volt az, aki az elmúlt években többször is megerősítette, hogy a schengeni határőrizetnek ugyan nemzeti hatáskörben kell maradnia, de szükség esetén, a migráció visszaszorítására  összeurópai határvédelemre (erről két éve döntés is született), sőt, közös európai haderőre van szükség (Rogán Antal: "nem csorbulna hazánk nemzeti önállósága azzal, ha egy európai hadsereg védené a határainkat, hiszen a tagállamok közös megegyezéssel hoznák azt létre"). Merkel erről annyit mondott, amit ma már mindenki oszt az EU-ban,  hogy meg kell erősíteni a Frontexet, amelynek "zsoldosai" egyrészt magyar felügyelet alatt állnának, másrészt nem beengednék, hanem feltartóztatnák a migránsokat, hiszen ők nem folytathatnak le menedékjogi eljárást.

Mindez persze nem jut el csenyétei emberünkig, az ideális NER-állampolgárig. Az sem, hogy a NER az elmúlt években gondolkodás nélkül eresztett be az országba rizikós arab "üzletembereket", "konzulokat", orosz hírszerzőket, kétséges kötvénytulajdonosokat. A csenyétei ember fejét évek óta beleegyezése nélkül mossa át a sok milliárd forintunkból fenntartott, identitáspolitikában utazó állami tudatipar, amelynek egyetlen célja a tavaszi két és fél milliós szavazói tömb meg- és egyben tartása, valamint a kormány- és kormányfő közeli új vállalkozói réteg felfutattása. Nem a keresztény Európa védelme, nem a menekültek ügyének megoldása, nem a hagyományos konzervatív értékek védelme.

Fenntartani még nyilván sokáig lehet ezt a rendszert – de érdemes tudni, hogy morálisan már rég megbukott.