Csodálkozva figyelem a vihart, amit Németh Sándor gyülivezér szavai kavartak, vagyis hogy a jóga veszélyes, mert démonokat idéz meg, akik aztán a kárhozatba viszik az embert, és virgácsot tesznek a csizmácskájába. A döbbenet, a meglepetés mind arra utal, hogy a közvélemény fájdalmasan alulinformált vallási ügyekben.

Egészen az alapokig, úgyhogy onnan érdemes kezdeni. Németh Sándor egy pap. A protestánsoknál lelkésznek hívják elvileg, de ez most tökmindegy, már csak azért is bátran söpörhetjük össze a katolikus papsággal, mert mint látni fogjuk, ahhoz nem kell a Hit Gyülekezetéhez tartozni, hogy valaki efféléket gondoljon.

Szóval Németh úr egy pap, tehát az a foglalkozása, hogy

kitalált lényekről mond meséket.

Ez egy sokezer éves hivatás, egyike a legősibbeknek, így aztán a teremtmények palettája is igen színes, a télapószerű öreguraktól a különféle csodatevő hippiken át bizony a démonokig. A kereszténységen belül működő irányzatok különböznek abban, hogy hány és miféle természetfeletti tényezőt ismernek el, a leggazdagabb nyilván a katolikus bestiárium, ott fel kell kötnie a gatyáját a hívőnek, ha el akar igazodni a boldogok és szentek tisztikarában. A – Hit Gyülekezetéhez hasonló – protestáns és neoprotestáns felekezetek egyszerűsített szabályrendszer szerint játszanak, ott nincs ennyi komisszár, meg Mária se intézkedik senki kedvéért – sátán és démonok azonban vannak, mert azok nélkül ez a rezsim nem áll meg. Bele vannak írva a Bibliába, abból nem lehet őket kiradírozni.

Németh Sándor most sikeresen magára húzta a közröhejt, ám ez igazságtalan. Ferenc pápa igyekszik a világi nagyközönségnek játszani, a hazai brancs pedig már szinte tisztán kormánypárti békepapokból áll, akiket sokkal jobban érdekel egy szaftos stadionépítés, mint holmi kárhozat – de attól még tény, hogy körülbelül hasonló tanítások cirkulálnak katolikus körökben démonokról és velük kapcsolatban a jógáról is. Ezekről a megfelelő könyvesboltokban lehet tájékozódni, a jobbakban le van válogatva külön a démonológia témaköre; ha nincs, akkor az apológia/hitvédelem címszó alatt kereshetők ki a legviccesebb darabok.

Aztán amikor túljógázza magát valaki, akkor jöhet az ördögűzés – az sem épp hitgyülis találmány (noha a neoprotestánsok is szeretik az ilyesmit). De katolikus (bencés) kiadvány a kilencvenes évek egyik legmókásabb zsebkönyve, a halhatatlan Sátánizmus és rockzene, amelyben egyenként leplezi le a Vatikán legkiválóbb démonkutatója, milyen bestiákat energizál a Pink Floyd, a Rolling Stones és általában az elektromos gitár. Ezek mellett pedig egy ekkora világegyházban ott vannak a mérsékeltebb hangok, akik szerint talán maga az ördög nem bujkál minden matrac alatt, de azért jobb vigyázni a keleti varázslással.

Mindezt nem azért idéztem fel, hogy a katolikusokra toljam át a hülyeség terhét, hanem mert igazságtalan és téves az a reakció, amely szerint a gyülisek valami kivételes idióták lennének, amiért démonokat orrontanak a jógában.

Nem: mind ilyen.

Már amennyiben komolyan veszi a vallását – és Németh Sándor komolyan veszi. Könnyű annak, aki, ha kérdezik, vállvonogatva motyog valamit, hogy ő a maga módján hisz istenben, de valójában szarik bele magasról, és sose gondolkodott egy percet se azon, hogy hova folytatódik ez az egyenlet. Neki nincs dolga ellentmondásokkal és teológiával általában. Aki tényleg hiszi, hogy egy az isten, és az ő egyszülött fia, blablabla – hát annak válaszolnia kell arra is, hogy akkor mégis kicsoda Krisna meg a többi istenség – és nem, nem lehet megúszni azzal, hogy ugyanaz a felsőbb erő, mert hiszen tök mást tanítanak. És válaszolni kell arra, hogy hol van és mit csinál manapság Lucifer. Aki hiszi, hogy keresztet vetni, templomban esküdni, vagy belepacsálni a szenteltvízbe, az valami magasabbrendű jelentőséggel bír, magyarán elfogadja, hogy van varázslás, annak számolnia kell az ellentétes irányú varázslattal is. És innen nézve bizony reális a veszély, hogy a lótuszülés odaidézi a gonosz szellemeket a budai otthonokba, akik aztán minimum alsógatyákat tulajdonítanak el, ha nem nagyobb szemétségeket művelnek.

Ez a vallás, kezicsókolom.

Min csodálkozunk? Tömény irracionalizmus, aprólékosan rendszerbe szervezve. Megvan benne a helye minden angyalkának és krampusznak, van pokol és mennyország, van megváltás és van az imának helyes módja, és igen, ott ólálkodnak a démonok a tévében, hogy beszippantsanak, ha gyönge vagy. Ott van a Jelenések könyvében maga a sárkány. Sok-sok embertársunknak hoz rendet, célt, értelmet az életébe, hogy halálkomolyan vesz egy trehányan összetákolt szerepjátékot. Tudják, miféle szörnyek lesnek rájuk a sötétben, de azt is, hogy milyen rituálékkal védhetik meg magukat. Rendelkezésükre áll a kő-papír-olló szabálya, és ez nekik jó.

Középút nincs. Aki a jógamatrac alatt lopakodó démont kiröhögi, az jó, ha tudja, hogy vele együtt kiröhögi a homályosan, néhanapján eszébe jutó jóistent is. Semmivel sem idétlenebb gondolat, hogy egyes tornagyakorlatok ránk hozzák az ördögöt, mint az, hogy a csecsemőt össze kell vizezni, és attól jobb lesz az élete. És semmivel sem butább elképzelés a jógával támadó sátán, mint a ránk vigyázó isten.

Németh Sándor és gyülekezete következetesen és becsületesen végigmegy a maga útján. Ugyanígy illő és helyénvaló telibe röhögni az összes efféle mesét a spagettiszörnytől a szellemidézésig. Ami megvetendő, az csak a gyáva hőkölés, a meglapulás, a végiggondolás mellőzése a béke kedvéért. Ideje leülni, eltöprengeni rajta, és aztán vagy azzal állni fel, hogy igen, ezt én elhiszem – vagy azzal, hogy röhögök rajta, tehát ateista vagyok.

Olyan szerencsésen sikerült megszületnünk, hogy erről szabadon dönthetünk.

A cikk egy több anyagból álló sorozat vitaindítója.