Az afrikai országok többsége nem támogatta az USA iraki katonai beavatkozását. Az egyik legerősebb kritika Nelson Mandela volt dél-afrikai elnök részéről érte Busht, miszerint az amerikai elnök "nem képes használni az eszét". A feszültség részben a kontinensen meghatározó muszlin vallásnak, részben a szegényebb országokban felerősödő Amerika-ellenességnek tulajdonítható. De semmiképp sem használt a két kontinens viszonyának Bush elnök januárban elmondott beszéde sem, amelyben azt állította, hogy iraki ügynökök Afrikában akarnak nukleáris fegyver készítéséhez alkalmas urániumot vásárolni. Ami nem volt igaz, ráadásul hároméves, szakállas hír, viszont nagyon jól illett az Irak-ellenes washingtoni vádak közé. Más kérdés, hogy az információ az olasz titkosszolgálattól ered, azt kellő ellenőrzés nélkül tette magáénak a CIA. Legalábbis ezt állította a minap a CIA-igazgató George Tenet, akire a The Washington Post rögvest rácáfolt, mondván, ezt az utalást maga Tenet húzta ki egy Bush-beszéd tervezetéből.
De térjünk vissza Afrikára. A fekete kontinens országai és az Egyesült Államok közötti viszony megítélése történelmi távlatokba is visszanyúlik, nevezetesen a rabszolgaságra, és az USA kormányainak a fekete lakossággal való kapcsolatára. Mindkettő kényes pont az USA történelmében, épp ezért vált nagy jelentőségűvé Bush elnök mostani látogatása. Talán most lett volna itt az ideje, hogy a szokásos protokolltalálkozókon és megbeszéléseken kívül másról is szó essen, és rendeződjön a viszony. És bár Bush Szenegálban ellátogatott egy szigetre, ahonnan évszázadokkal ezelőtt a rabszolgakereskedők útjukra indították szállítmányaikat, az előzetes elvárásokkal szemben nem kért bocsánatot hazája nevében a rabszolgaságért (tény azonban, hogy a történelem egyik legnagyobb bűntettének nevezte). Pedig ez mindenképpen nagy fegyvertény lett volna, hiszen, azon kívül, hogy ezzel az egyszerű gesztussal a közelgő választásokon rengeteg fekete szavazatot begyűjthetne, ez azt jelenthetné, hogy az USA "mindenkori" hivatalos kormányzata közeledne az afro-amerikai lakossághoz, amelynek körében a ma is tapasztalható diszkrimináció miatt folyamatosan nő az elégedetlenség.
Libériában pedig éppen most újultak ki a több mint egy évtizede tartó polgárháborús harcok, amelyek 1989-ben kezdődtek, amikor a Charles Taylor vezette felkelők fellázadtak Samuel Doe kormánya ellen. A polgárháború során az Egyesült Államok bizalma folyamatosan csökkent Taylor iránt, aki az 1997-ben tartott – a nemzetközi szervezetek által is felügyelt és szabadnak minősített – választásokon megszerezte az elnöki széket. Libéria Amerika számára amúgy sem csak egy az afrikai országok közül; a két államot szoros történelmi kötelékek fűzik egymáshoz, nevezetesen az, hogy az afrikai országot amerikai felszabadított rabszolgák alapították, fővárosukat pedig Monroe elnökről nevezték el Monroviának. Talán éppen emiatt várják az ENSZ és a környező országok az Egyesült Államok határozott segítségét és közbeavatkozását Libériában, amely mind a politikai válság megoldására, mind pedig az országban (és a kontinensen) tapasztalható szegénység enyhítésére kiterjedne. Bush csak futólag említette meg, hogy Washington korlátozott idejű és mértékű katonai segítséget nyújt, valamint ismételten távozásra szólította fel Charles Taylor libériai elnököt, aki azonban fittyet hányva a felszólításokra, tovább folytatja a harcot a lázadókkal szemben. Bush szándékos tétlensége az Egyesült Államok szomáliai kudarcával is magyarázható: az amerikai közvélemény még emlékszik azokra a sokkoló televíziós felvételekre, amelyeken a kelet-afrikai ország fővárosa, Mogadisu poros utcáin barbár lázadók húzták végig az elesett amerikai kommandósok holttestét. A kudarc alaposan elvette a kedvét Washingtonnak attól, hogy a jövőben katonai erővel avatkozzon be egy afrikai állam – a Fehér Ház számára lényegében érdektelen - belügyébe.
A libériai példa is azt mutatja tehát, hogy a kontinensen folyamatosan jelen van a nyugtalanság, gyakoriak a lázadások, polgárháborúk, nemritkán különböző országok közti háborúk. Az elnöki vizitet követően július 16-án például katonai államcsíny döntötte meg a kormány hatalmát a Nyugat-Afrika partjai közelében lévő Saó Tomé és Príncipe Demokratikus Köztársaságban. Ezek a konfliktusok leginkább az afrikai lakosságot érintik, akik belefáradtak az állandó menekülésbe a fegyverek hangja elől, s embertelen nyomorban élnek. Azon kívül, hogy egyszeri - tegyük hozzá, nem kevés, 15 milliárd dolláros - segítséget nyújt az afrikai AIDS-betegek számára, Bush elnök nem sokat kíván segíteni a szegénység visszaszorítása érdekében. Ráadásul az AIDS-elleni program – az amerikai adófizetők megnyugtatása miatt – nem az óvszer népszerűsítésére, hanem a hatékonyságát tekintve kérdéses önmegtartóztatásra helyezi a hangsúlyt. Pedig a járvány elleni hatékony küzdelem égető feladat lenne, hiszen a világon Afrikában terjed az AIDS a leggyorsabban, és itt található a legtöbb beteg is, mintegy 30 millió.
Figyelemreméltó az is, hogy Bush elnök csak a Washington által „jó magaviseletűnek” tartott államokba látogatott el, mellőzve például a terrorizmus elleni harcban az amerikai kormánnyal néhány éve még hadilábon álló, de már együttműködő Szudánt vagy a nyugati farmereket szisztematikusan elűző Zimbabwét. Kérdéses ugyanakkor, hogy az elnök által most meglátogatott diktatórikus Uganda miért fért bele a Fehér Ház „tűrőképességébe”.
Hozzáértők bizonyára sokat fogják elemezni az amerikai elnök afrikai turnéját, vajon milyen előrelépést sikerült elérni a fekete kontinens és az USA viszonyában. Mert bár az afrikai körút minden állomásán elhangzottak a már ismert terrorizmus ellenes mondatok és Bush elnök 100 millió dollárt ajánlott fel a kelet-afrikai országoknak a terrorizmus elleni harcra, de sem a múltat, sem a jövőbeli terveket tisztázó konkrét gondolatot nem hallottunk. Ráadásul a biztonságra szánt milliókat nem önzetlenül kapják az afrikai országok, a pénzt ugyanis az al-Kaida elleni harca kell fordítaniuk. Márpedig a terrorszervezet akcióinak fő célpontja nem a helyi lakosság, hanem a turisták, illetve a nyugati érdekeltségű intézmények és épületek.
Afrika - népességéből és ki nem használt gazdasági lehetőségeiből adódóan - a jövő egyik meghatározó tényezője lehet, hiszen bőséges kihasználatlan nyersanyagkészlete van, sőt hamarosan a fekete kontinens adja az amerikai olajimport egynegyedét. Egyes rossz nyelvek szerint az elnöki látogatás sem volt más, mint az amerikai politikai-gazdasági befolyás növelésének előkészítése.