Az egykori kelet-berlini Gabriela S. állásért folyamodott egy stuttgarti építőipari vállalatnál, ahol annak rendje-módja szerint meghallgatták őt, és a munka betöltésére alkalmatlannak találták. Amikor papírjait visszakapta, megrökönyödve látta, hogy életrajzán nagy betűkkel az "osszi" jelzőt írta rá valaki, és mellette még egy felkiáltó jel is szerepelt.

A volt kelet-berlini nő - aki csaknem két évtizede Baden-Württembergben él - nem hagyta annyiban a dolgot, és etnikai diszkrimináció gyanújával vádat emelt a cég ellen. Az ügy hatalmas sajtónyilvánosságot kapott, és felélénkült a vita arról, hogy két évtizeddel az újraegyesülés után milyen mélyek valójában az osszik és a vesszik közötti ellentétek.

A bíróság ítéletével igyekezett elvágni a gordiuszi csomót, azt hangsúlyozva, hogy az osszi semmi esetre sem minősíthető önálló etnikumnak, és ennek alapján diszkriminációról szó sem lehet. A bíró szerint az életrajzra ráírt osszi "bélyeg" nem számít jogsértésnek, az csupán egyfajta benyomást tükrözött, mindenesetre jobb lett volna elkerülni.

Ezért indítványozta, hogy a cég 1650 eurós fájdalomdíjat fizessen Gabriela S.-nek, akit - úgymond - erkölcsi sérelem ért. Ezt viszont a stuttgarti építőipari vállalat vezetője utasította el. Arra hivatkozott, hogy a szóban forgó osszi minősítésnek semmi köze nem volt az alkalmazás elutasításához. Szerinte Gabriela S. azért nem nyerte el az állást, mert kvalitásai hiányosak - származása nem játszott szerepet. Az osszi kifejezést az egyik beosztott csupán meggondolatlanságból vetette rá a papírra.

A kedélyek azóta sem csendesedtek le. Az érintett nő a fellebbviteli bírósághoz fordult, miközben - és nem csak Németország keleti feléből - egyre többen sorakoztak fel védelmére. A céget állítólag azóta is naponta fenyegetik ismeretlen telefonálók.

Az egész ügynek azonban mély társadalmi vonatkozásai vannak. Németországban évek óta létezik a diszkrimináció minden fajtája elleni törvény, amely tiltja a megkülönböztetést faji vagy vallási, nemi vagy etnikai alapon. A stuttgarti bíróság a többi között erre hivatkozott, és ennek keretében mindenekelőtt arra, hogy az osszi nem minősíthető etnikumnak.

A törvény azonban - mint azt az eset is bizonyítja - csupán az érem egyik oldala. A másikat ugyanakkor a mentális megkülönböztetés jelenti, amely a fejekben - kereken két évtizeddel az egyesülés után - még ma is létezik. Sokak vélekedése szerint a vesszik számára az osszik még mindig olyan honfitársaknak minősülnek, akiket az ország nyugati felében jó néhányan ma is lebecsülnek. Az ossziknak pedig az a meggyőződésük, hogy az egyesülésből igazából a vesszik húztak hasznot.

És itt nem csupán arról van szó, hogy Németország keleti és nyugati fele között még ma is óriásiak a gazdasági és szociális különbségek. Az egykori NDK-hoz tartozott tartományokból még most is tart az elvándorlás, a munkanélküliség duplája a nyugati szintnek, és a keleti kilátások sem olyan rózsásak, mint a nyugatiak. Bár a két évtized alatt elért fejlődés hatalmas, a tényleges összenövéshez - ha egyáltalán bekövetkezik - még évtizedekre lesz szükség.

De - mint azt a stuttgarti ügy is mutatja - a gazdasági, illetve szociális felzárkózásnál is jóval lassúbb a mentális közeledés. Bár ténylegesen kevés az a nyugati, aki a keletnémetet külön etnikumnak tartja - és természetesen fordítva is ugyan ez a helyzet -, a fejekben mégis csak létezik egyfajta elhatárolódás vagy éppen diszkrimináció. Amelynek leküzdéséhez nem bírósági ítéletekre, hanem józan politizálásra, toleranciára, kölcsönös odafigyelésre és empátiára volna szükség. Általános vélekedés szerint még nagyon hosszú idő kell még ahhoz, hogy a német "társadalmi" szótárból végérvényesen eltűnjön az osszi és a vesszi kifejezés, és mindaz a "tartalmi megkülönböztetés", amely e mögött mögött van.