Nem bírta megállni Nicolas Sarkozy francia elnök, hogy nem ő van a politikai címlapokon, ezért beszólt az amerikai mintára első ízben elnökjelölti előválasztást tartó szocialistáknak. A fejükre olvasta, hogy az ötödik köztársaság első államfője, Charles de Gaulle két-, nem pedig négyfordulós elnökválasztást akart. Majd még hozzáfűzte: „amíg a szocialisták magukkal vannak elfoglalva, nekünk valamennyi franciával törődnünk kell”. A francia sajtót azonban lázba hozta a szocialisták politikai újítása, így Sarkozy rövid távon már csak abban bízhat, hogy harmadik feleségétől, Carla Brunitól várt gyerekének megszületése újra az érdeklődés középpontjába tereli.
Az előválasztás második fordulójában győztes Francois Hollande és a szocialista párt főtitkára, Martine Aubry párbaja nem csak Sarkozyt szorította a háttérbe, más tekintetben is átütő sikernek bizonyult. Fél évvel az elnökválasztás előtt mozgósította és energiával töltötte föl a baloldali szavazókat. Vasárnap a szocialisták legmerészebb álmait is felülmúlva a 63 milliós országban 2,7 millió francia nyilvánított véleményt. Az amerikai republikánusok és demokraták zárt előválasztásaitól eltérően nekik nem kellett a párt regisztrált szimpatizánsainak lenniük, elég volt aláírásukkal hitet tenni a baloldali értékek mellett, és befizetni az egyeurós részvételi díjat.
A jelöltségét hivatalosan még be nem jelentő, de az újabb ötéves ciklussal minden bizonnyal megpróbálkozó Sarkozy számára nemcsak a baloldal lelkesedése, maga a végeredmény is nyugtalanító. Bár a jelenlegi közvélemény-kutatások szerint mindkét aspiránssal szemben veszítene, a szocialista előválasztáson fölényesen, 56 százalékkal győztes Hollande okozhatja neki a nagyobb fejfájást. Négy éve Sarkozy ellenfele Ségolene Royal volt, aki most is indult a szocialista jelöltségért, ám amikor lemaradt, sértettségén túllépve egykori élettársa és négy gyermekének apja, Hollande mellé állt.
Aubry – aki az Hollande pályáját mentorként egyengető volt európai bizottsági elnök, Jacques Delors lánya – azért lett volna jobb ellenfél Sarkozy számára, mert a szocialisták balszárnyát képviseli. Egy évtizede, munkaügyi miniszterként kiharcolta a heti munkaidő 35 órásra csökkentését, az akkor példátlannak minősített vívmány mára a francia gazdaság globalizációs kihívásokhoz való alkalmazkodásának kerékkötőjévé vált. Aubry most sem fukarkodott a populista – és a válságnak a jóléti államra gyakorolt kijózanító hatását felmérő szavazók körében a jobboldal által könnyen támadható – szólamokkal. A régi osztályharcos tempót idézve azt ígérte, hogy különadót vetne ki a gazdagokra, a nyugdíjkorhatárt pedig visszavinné 60 évre, ami közgazdászok szerint rögvest a francia államkötvények legmagasabb, tripla A besorolásának elvesztésével járna. De Aubry kilátásba helyezett állami ösztöndíjat is az egyetemistáknak, a kultúrára fordított kiadások másfélszeresre emelését, és minden gyerek jogává tette volna, hogy kormánytámogatással tanuljon meg egy hangszeren játszani. Mindehhez nincs az a keresztülvihető adóemelés, ami elegendő forrást nyújthatna.
Hollande ugyanakkor a párt centrumához tartozik, aki az előválasztási kampány során óvakodott konkrétan számon kérhető ígéreteket tenni. A magát a hiperaktív Sarkozyvel szemben máris a „normális” államfő típusaként beállítani igyekvő politikus az oktatásra fordított támogatás növelésével, a gazdagok adókedvezményeinek megnyirbálásával, valamint a fiataloknak kilátásba helyezett munkahelyteremtéssel a baloldali szavazóknak gyakorolt gesztust. Azt viszont már a felelős kormányzásra vágyó, a szocialistákat történelmileg költekezőnek tartó szavazóknak üzente, hogy maga is a fiskális fegyelem híve. Azaz elkötelezett amellett, hogy a jövőre a GDP 87 százalékára emelkedő államadósságot mindenképpen csökkenteni kell, és Sarkozy azon tervét is kész magáévá tenni, hogy a költségvetés hiányát 2013-ra a GDP 3 százalékára faragják le, 2017-re pedig eltüntessék.
A 2007-es elnökválasztáson még a leadott szavazatok 53 százalékával győztes, de azóta 30 százalék közelébe süllyedt népszerűségű Sarkozy azt azért megúszta, hogy szocialista ellenfélként az unalmas Hollande helyett a karizmatikus Dominique Strauss-Kahnnal kelljen megmérkőznie. A volt francia pénzügyminiszter májusi amerikai szexbotrányával ugyanis – bár a vádakat ejtették – nemcsak az IMF vezérigazgatói posztjának, hanem államfői álmainak is kénytelen volt búcsút inteni. Sarkozy és Hollande egyszer már összemérték fegyvereiket: az 1999-es európai parlamenti választásokon pártjuk listavezetői voltak. Az akkori szavazás a szocialisták nagy győzelmével végződött, Sarkozy pedig három évre politikai süllyesztőbe került, ám ahogy akkor visszakapaszkodott, most sem lehet leírni. Elemzők szerint ő és pártja, az Unió a Népmozgalomért (UMP) elsősorban Hollande tapasztalatlanságába kapaszkodhat bele. Az 57 éves szocialista elnökjelölt ugyanis külföldön jószerével ismeretlen, csak pártjában futott be karriert, de 1997–2008-as főtitkári ténykedését is kudarcok pettyezték, és soha nem töltött be kormányzati pozíciót. Sarkozy viszont 2007-es államfővé választása előtt megfordult a költségvetési, a pénzügy- és a belügyminiszteri poszton is, igaz, utóbbin keménysége miatt ellentmondásos hírnévre tett szert.
A szocialisták viszont éhesek a sikerre. Az ötödik köztársaság 1958-as létrejötte óta Francois Mitterrand 1981–1995 közti hivatali idejének kivételével csak jobboldali politikusok töltötték be az államfői posztot. 2002-ben a szocialistáknak még azt a megaláztatást is el kellett viselniük, hogy jelöltjük, Lionel Jospin az elnökválasztás első fordulójában csak a harmadik helyen végzett a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen mögött, így a még nagyobb szégyen elkerüléséért kénytelenek voltak a gaulle-ista Jacques Chiracot támogatni. Most Hollande és pártja a modern baloldal harmadik generációjának a lendületében reménykedik. A ma már nagyszülő korba érő 1968-as lázadók mozgalmukkal De Gaulle és a régi rend bukását hozták el, az apák nemzedéke 1981-ben Mitterrand-t segítette hatalomba, gyerekeik pedig a szocialisták vágyai szerint a válság miatti elégedetlenség hullámán Hollande-ot röpíthetik az elnöki székig.
