Akhim György néhány éve még egy szegedi panel aljában bandázott a többi lakótelepi sráccal, most Londonban él. Sapkáján azt írja: TC, azaz Tarján City, ahogy arrafelé nevezik Szeged panelekkel sűrűn beépített környékét. Arra a városrészre emlékezteti, ahol felnőtt, és ahonnan féltucatnyi társával Londonba indult.

A szegedi csapat Londonban eleinte break dance-szel keresett pénzt. Az utcatánc azonban szezonális műfaj, és hosszú távon nem is lehet rá alapozni, ezért idővel mindenki munkát vállalt. Más-más időbeosztásban dolgoznak, más városrészben laknak, már nem jut annyi idő a táncra.

“Volt, hogy fejenként 100 fontot kerestünk hatan. Átlag egy-két óra alatt 30-40 font is összejött. Csak kiálltunk, pörögtünk, kerestünk egy kis pénzt, aztán még jobban pörögtünk. Erre azonban nem lehet alapozni. Itt, ha akarsz, tudsz dolgozni. Most egy szállodában vagyok reggeliztető pincér. Öt harminckor kezdek, a reggeli után déltől háromig nyomom a bárban, utána enyém a világ. Próbálkoztam én otthon is: ácsnál melóztam, meg voltam kőműves is. Mindenféle kft.-be jártam asztalosnak tanulni, de semmi nem jött össze. Itt is szegény vagyok, de nem érdekel, mert el tudom magam tartani. Megkérdezem, hogy mit akar enni, és ezért kapok pénzt.”

Reggeliztető pincérnek lenni nevetségesen egyszerű feladat, György legalábbis így éli meg. Az otthoni lehetőségeivel össze sem lehet mérni. Szegeden is próbálkozott, asztalosnak tanult, különféle műhelyekben, hipermarketekben dolgozott, vendéglátásban helyezkedett el, de sehol nem keresett annyit, hogy önálló életet élhessen.

“Itt kemény, kitartó munkával előre lehet jutni. Ha beszélsz angolul, kapsz valamilyen munkát. Londonban nem anyám nyakán élek, senkire nem vagyok rászorulva. Ha nincs pénzem bérletre, gyalog megyek dolgozni. Én nem veszek magamnak iPodot meg ilyen értéktelen hülyeségeket. Nem spórolni jöttem ide, hanem élni. Nekem az érték a barátaim, a mosoly, a családom, a zene és hogy békében élhessek. Itt olyan a béke, amiről otthon nem is álmodnak. Sokkal segítőkészebbek, közvetlenebbek az emberek Londonban, mint otthon. Rengeteg nemzet kultúráját megismered, barátságokat köthetsz velük, érdek nélkül, és ezt szeretem. Itt élek Brixtonban, nincs semmim, és boldog vagyok. Már csak egy csaj hiányzik, de az a legnehezebb az egészben. Londonban minden jó addig, amíg nem mondod ki, hogy honnan jöttél. Ahogy elhangzik, hogy Hungary, már terelnek le a nők. A fele mondjuk azt se tudja, hogy hol van. A románokkal vagyunk itt egy szinten.”

György Brixtonban lakik, amelynél Londonnak finomabb környékei is vannak. Mégis nagyobb biztonságban érzi magát, mint odahaza.

“Szegeden nagyon óvatosnak kellett lenni. Megválogatni, hogy kivel állsz szóba, sose tudhattad, hogy ki fog lehúzni. A rendőrség is folyton a nyakunkra járt. Elég volt kilépni a kapun, már igazoltattak, meg szívattak folyton. Már ahogy kinézel, azzal vonzod magadra a bajt. Ebből is elegem lett, meg az egymás nőjét, pénzét lehúzó emberekből. Abból, hogy a pénz miatt barátságok mennek tönkre, egymás ellen fordulnak az emberek. Brixtonban vannak nehéz arcok is, meg nem nehéz arcok is, de semmi komoly problémám nem akadt. A rendőrökkel is ki lehet jönni, nem másznak az arcodba. Az utcán békén hagy mindenki, sőt olyan partikba csöppenünk néha, hogy hihetetlen. Egyszerű ember vagyok, a boldogságot keresem, itt senki nem bánt. A szabadság a lényeg. Lehet erről álmodozni a panelek között, meg ki lehet jönni, és kipróbálni, milyen. Itt 10 millió ember él egyetlen városban, de nagyobb a nyugalom, mint otthon a teljes országban. Tizenöt méterenként van egy térfigyelő, most is figyelnek minket, hogy itt sörözünk. Közterületen ezt nem szabad, de biztos vagyok benne, hogy senki nem fog minket zaklatni emiatt.”