Joachim Gauck német elnök a minap úgy fogalmazott, hogy „1945 májusára emlékezve mi valamennyien a nemzetiszocialista iga alóli felszabadulást ünnepeljük”. Nem ő az első német államfő, aki 1945 kapcsán ezt a szót használta. Richard von Weizsäcker akkori elnök a 40. évfordulón, 1985. május 8-án a háború utolsó napját a „nemzetiszocializmus embertelen uralma alóli felszabadulás” napjának nevezte. Erre, a Weizsäcker kikezdhetetlen erkölcsi tekintélye okán a közgondolkodást maradandóan befolyásoló megállapításra még lehetett azt mondani, hogy ő csak Nyugat-Németország államfője volt, ahová az amerikaiak, angolok, franciák valóban a szabadságot hozták el.
Legalább olyan történelmi értékűek a protestáns lelkészből, majd a hírhedt állambiztonsági szolgálat, a Stasi iratait őrző és feldolgozó hivatal alapítójából és első vezetőjéből lett mostani szövetségi elnök szavai. Az 1940-ben született Gaucknak a szovjet megszállást és az NDK-t kellett túlélnie. Hadifogságból hazatért apját titkos tárgyaláson szovjetellenes izgatás és kémkedés vádjával elítélték, Szibériába vitték kényszermunkára, ahonnan 1955-ben került haza. Gauck a legkisebb „fraternizálást” is megtagadta a rendszerrel, s látszólag minden oka meglenne, hogy 1945 májusát ne felszabadulásként értékelje. Ám a német politikusok, közgondolkodók, ha arról beszélnek, hogy tisztában vannak a múltból fakadó felelősséggel, ez annak a vállalását jelenti, hogy ne ismétlődhessenek meg az embereket megvető, rasszista ideológiájú náci rendszer rémtettei. Ami alól 1945 felszabadulás volt. És ebből a történelemszemléletből fakadt aztán Konrad Adenauer és Ben Gurion barátsága, Willy Brandt varsói térdeplése, Helmut Kohl és Francois Mitterrand közös emlékezése, s Gauck mostani beszéde – vagyis az a politika, aminek köszönhetően Németország az elvesztett háború után megnyerte a békét.
