Nem igazolódtak be a törzsi és vallási összecsapásoktól tartó félelmek, az arab tavasz újabb egykori diktatúrájában, Líbiában tartott választások forgatagában csupán két halottat számláltak, és a 2,8 millió regisztrált szavazó csaknem kétharmada járult az urnákhoz. Sokan könnyekkel a szemükben ünnepelték életük első szabad, a nyugati hatalmak által demokratikusnak minősített választását, alig több mint nyolc hónappal az észak-afrikai országot 42 éven át kemény kézzel irányító Moammer Kadhafi likvidálása után.
A múlt szombati voksolást követően, pontos végeredmény ismerete nélkül, máris Líbia újjáépítésének érdekét szolgáló nagykoalíciós összefogásra hívta fel a megméretésen indult másfél száz politikai pártot Mahmúd Dzsibril, a Nemzeti Átmeneti Tanács (NTC) második embere, volt ideiglenes kormányfő. Az első hírek alapján az általa vezetett, 65 pártból és mozgalomból összekovácsolt Nemzeti Erők Szövetsége (NFA) jól szerepelt a nagyvárosokban, és határozott előnyt szerzett Tripoliban, illetve Bengáziban is. Sajtókonferenciáján Dzsibril visszautasította azt a nyugati besorolást, hogy az NFA világi és liberális lenne, mondván, a szövetség alapelvei közé tartozik az iszlám jog melletti elkötelezettség.
A nemzetgyűlés 200 helyéből 120 egyéni jelölteknek jut, nyolcvanat a pártlisták között osztanak szét. Dzsibril nem pályázott mandátumra, mérsékelendő azt a bizalmatlanságot, ami azért övezi, mert az előző rezsimben gazdasági miniszter volt. De lehet, hogy kiemelt pozíciója ellenére nem is indulhatott volna, mert az előkészületek során a választási bizottságok minden jelöltet átvilágítottak, s nemcsak a Kadhafi családdal, üzleti birodalmukkal és jótékonysági intézményeikkel kapcsolatban lévőket, de a régi kormányhivatalok felső vezetőit is kirostálták.
A 6,3 milliós országban is meghatározó szerepet játszanak majd az iszlamisták, akiknek két csoportja is teret nyert a választásokon. Ha a kampányplakátok mennyisége számított volna, akkor fényes győzelmet aratott volna a Líbiai Nemzeti Párt, amelyet Ali al-Szalabi szalafista vallástudós és Abdul Hakim Belhadzs egykori iszlamista milíciavezér irányít. Utóbbi volt a vezére a mára kimúlt Líbiai Iszlamista Harcoló Csoportnak, amelyet az al-Káidához kötnek. Belhadzs – aki a fővárosban küzdött a bukott rezsim ellen – perli a brit kormányt, amiért az 2004-ben kiadta őt a terrorizmus elleni globális harchoz akkoriban csatlakozott Kadhafi titkosszolgálatának. Megjárta a diktátor börtönét Mohamed Szovan, a Muszlim Testvériség – más arab országokénál kevésbé befolyásos – líbiai ága alapította Igazság és Építés Pártjának vezetője is, aki mérsékelt egyiptomi társait tekinti követendő politikai példának.
A létrejövő líbiai nemzetgyűlés kormányfőt állít, és ellenőrzi a nemzetbiztonságot, a külügyeket és az olajvagyont, a tervek szerint azonban a testület átmeneti lesz, a jövőre tervezett újabb választás után létrejövő „klasszikus” parlament veszi át majd a szerepét. A legfontosabb feladat addig a vallási és regionális bizalmatlanság eloszlatása. A törzsek, milíciák és egyéb érdekcsoportok szabdalta, hatalmas területű országban alapvetően nem hisznek a hatalom és az olajjövedelmek igazságos elosztásában. Az átmenetet vezénylő NTC nem is választott testület, benne a Kadhafi zsoldosaival szemben kulcsszerephez jutott városok aránytalanul jelentősebb képviselettel bírnak, mint például az ország egyik legnagyobb törzse, a Varfallah. Az 57 tagú NTC a döntéseit zárt ajtók mögött hozza, és átláthatatlan, mire és hogyan költi el a napi egymillió hordó kőolajtermelésből származó bevételt.
Líbiában az állam újraszervezésének legfontosabb állomása egy új alkotmány írása – amely alapján jövőre választanának –, amit területi viszályok hátráltathatnak. Nem véletlen, hogy a nemzetgyűlés jogkörei közül az utolsó pillanatban kivették az alaptörvény megfogalmazását, amit még meg nem határozott időpontban, újabb szavazással létrehozandó szervezetre bíznának. A legnagyobb ellentét az észak-afrikai ország keleti és nyugati régiója között feszül, az előbbi nehezményezi, hogy csak 60 helyet kapott a nemzetgyűlésben, míg az utóbbi 102-t.
A gyakorlatilag városállamként működő Miszráta és Zintan nyíltan ellenséges mindenféle központosítással szemben, féltve őrzi fegyverrel védett önállóságát. Eltökéltségükre jellemző, hogy Zintan hatóságai kémkedés vádjával napokon át fogva tartották a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) négytagú küldöttségét, amely a városban őrzött Szaif al-Iszlámot látogatta meg. Az ICC és Tripoli is hiába kéri Zintantól a Kadhafi fiú kiadását, az északnyugati város maga akar igazságot tenni. Tripolit pedig rivális milíciák osztották fel, a nemzetközi repülőteret is az egyikük ellenőrzi.
Bengáziban rendszeresek a tüntetések „Kirenaika állam” létrehozásáért. Az elnevezés az ókori térségre utal, ahol az i. e. VI. században görög telepesek jelentek meg, majd római provincia lett. Márciusban egy csoport kikiáltotta a félautonómiát, májusban pedig a Kirenaika Tanács a választás bojkottjára szólította fel a bengáziakat a mandátumok szerinte aránytalan elosztása miatt. Bengázi mindig is lázadozó volt Kadhafi uralma alatt, és az ország olajvagyonának jelentős része is keleten található. Az ellentétek történelmi gyökerűek. Líbiát az 1950-es években három nagy közigazgatási területre osztották: Tripolitánia északnyugaton, Fezzán délnyugaton és Kirenaika keleten Kadhafi 1969-es színre lépéséig jelentős fokú önállóságot élvezett, és saját törvényhozása is volt.
