Napsugár

Megtört politikusként, betegségére hivatkozva távozott alig egyévi miniszterelnökösködés után 2007 szeptemberében Abe Sinzo. Úgy tűnt, a politikusdinasztia sarjára akképp emlékeznek majd, hogy vele vette kezdetét az a korszak, amikor hat év alatt hat sikertelen kormányfő adta egymásnak a stafétabotot a stagnálásba süllyedt ország élén. Az 58 éves Abe a japán politika utóbbi időszakában mégis példátlan visszatérést produkált: előbb a Liberális Demokrata Párt (LDP) vezetését szerezte vissza, tavaly decemberben pedig pártja, – a kisebb koalíciós partnerével, a buddhista gyökerű Új Komeito Párttal együtt – kétharmados többséghez jutott az alsóházban. Idén július végén a felsőházban is kisebbségbe szorították az ellenzéket, a régi-új kormányfő pedig majd kirobban az erőtől.

A siker kulcsa a merész, számos ortodox receptet felrúgó gazdaságpolitika. Az angolszász sajtóban Abenomics néven emlegetett program a Japánban használatos szlogen szerint három nyílvesszővel akarja növekedésre serkenteni a két évtizede a recesszióba rendre beszédülő és onnan csak átmenetileg kitámolygó gazdaságot. Az első a röviddel az LDP és Abe hatalomba visszakerülését követően bejelentett, 10 ezermilliárd jenes (1 jen = 2,3 forint) költségvetési gazdaságélénkítő program volt, a második pedig a miniszterelnöknek tetsző jegybankelnök, Haruhiko Kuroda hivatalba lépését követően elindított – az amerikai példát követő – monetáris lazítás, aminek révén olcsó állami pénzzel árasztották el a hitelpiacot. Az eredmény pedig az, hogy a GDP az első negyedévben a vezető ipari országok körében a leggyorsabb ütemben, éves szinten 3,8 százalékkal, a második három hónapban pedig az előzetes adatok alapján 2,6 százalékkal nőtt. A monetáris lazítás nyomán a jen is leértékelődött, az export felfutott, a hurráoptimizmusnak köszönhetően pedig a tokiói tőzsde iránymutató Nikkei indexének értéke az idén eddig 40 százalékkal emelkedett.

Abe olyan erős választói felhatalmazással bír, mint mentora és első elődje az országot 2001–2006 között vezető Koizumi Junicsiro óta senki. A 2009-ben a változás, és a valódi kétpártrendszer ígéretével hatalomra került Japán Demokrata Párt a tavaly decemberi vereségét követően szétesett. A tokiói parlamentben nem maradt valódi ellenzék, és ha az LDP-t mindig is jellemző frakcióharcokat el tudja kerülni, Abe a következő három évben stabilan kormányozhat. A neheze azonban most jön, mert a harmadik gazdaságélénkítő nyílvessző jelenti a legnagyobb problémát. Ez a gazdaság szerkezetének átalakítása, a költségvetési injekció hatásának múlásával ugyanis csak ez teheti tartóssá az egyelőre állami forrásokból táplált konjunktúrát.

Ehhez olyan érdekcsoportokkal kell a miniszterelnöknek szembemennie, amelyek hagyományosan az LDP támogatói. Rögtön a vidéki agrártermelőkkel, mert Abe tárgyalni kíván a Csendes-óceáni Partnerséghez (TPP) csatlakozásról. Ez megnyitná előtte a 11 részt vevő ország 650 milliós, évi 20 ezermilliárd dolláros GDP-t előállító piacát, ám Tokiónak is áldozatot kell hoznia. Be kell engednie például a külföldi befektetőket az ország meglehetősen zárt kiskereskedelmi szektorába, és aligha maradhat az importrizs útjába állított 778 százalékos védővám.

Dönteni kell arról is, mihez kezdjenek a 2011. márciusi fukusimai nukleáris baleset után leállított atomerőművekkel, amelyek újraindítását a megfelelő biztonsági felülvizsgálat után az LDP elképzelhetőnek tartja, és az idő múlásával a japánok mind kisebb többsége ellenzi. A kormányfőnek ősszel el kell határoznia, tartja-e magát a menetrendhez, és két lépcsőben, 2014 áprilisában és 2015 októberében a duplájára emelik a jelenleg 5 százalékos általános forgalmi adót. A bevételre égető szükség lenne, mert az államadósság a GDP 230 százalékát ostromolja. Mások viszont attól tartanak, a lépés megfojthatja a gazdasági növekedést, ahogy az előző – 2 százalékpontos – emelés is tette 1997-ben.

A gazdasági sikerek azért is kellenek, hogy a segítségükkel Abe elérje politikai célját, a „normális” Japán megteremtését. Ez a kormányfő olvasatában az iskolai tananyag hazafiassá tételétől a határozottabb külpolitikán keresztül a második világháború után a megszálló amerikaiak által tollba mondott békealkotmány módosításáig terjed. Japán sokként élte meg, hogy míg két évtizedig stagnált, Kína nyaktörő ütemben növekedett, és elvette tőle a világ második legnagyobb gazdasági hatalmának címét. Tokióban aggódnak Peking hasonlóan gyors fegyverkezése miatt is. Az alkotmány módosítása azonban rendkívül nehéz, nemcsak a parlament két házában kell kétharmados többség hozzá, de népszavazásnak is jóvá kell hagynia. Abe azt szeretné, ha megszüntetnék az alaptörvényben a japán fegyveres erőkre rakott béklyókat, kezdve azzal, hogy az Önvédelmi Erőket hivatalosan is hadseregnek hívják, és beleértve a nagyszabású korszerűsítést is. A japán véderő már így is a világ egyik legjobban felszereltjének számít, ám nem rendelkezhet több modern eszközzel, nem lehet például repülőgép-hordozó anyahajója.

Az egykori japán császári hadsereg által leigázott ázsiai országokban viszont a múlt újraélesztésére tett kísérletként tekintenek Abe elképzeléseire. Nem kerülte el a figyelmüket, hogy a szenátusi választási kampány finisében Abe egy harckocsival és egy vadászrepülővel is mutatkozott, majd csaknem 2 ezer kilométert repült azért, hogy a Kelet-kínai-tengeren Tokió ellenőrzése alatt lévő, japánul Szenkakunak hívott, de Peking által Tiaojü néven követelt szigetcsoport közelében kijelenthesse: egyetlen centimétert sem hajlandó feladni. Az sem mentes a történelmi emlékektől, hogy a Hirosima elleni amerikai atomtámadás 68. évfordulóján Jokohama kikötőjében bemutatták a 2015-ben rendszerbe állítani tervezett, helikopterek fogadására alkalmas, 1,14 milliárd dolláros költséggel épített hadihajót. Az ugyanis a kínaiak szerint vadászgépek kiszolgálására is képes, a neve, az Izumo pedig megegyezik az 1937-ben Kínát megtámadó császári flotta zászlóshajójának nevével.

NAGY GÁBOR