Telek kilátással

Új, fél budapestnyi tengerparti telekkel bővült a napokban a világ ingatlankínálata. A Svalbard (korábbi nevén Spitzbergák) szigetcsoport szintén Svalbard nevű legnagyobb szigetén, a főváros, Longyearbyen közelében eladósorba került terület aligha a hagyományos vevőket érdekli: a 220 négyzetkilométeren egy hegylánc, egy pillanatnyilag használaton kívüli szénbánya és néhány tucat jegesmedve található. Az Austre Adventfjord nevű területet a második legnagyobb norvégiai városban, Bergenben lakó Horn család birtokolja. A leginkább kereskedelemből, valamint vegyipari érdekeltségeiből élő família azért válik meg az 1937-ben vásárolt ingatlantól, mert egy vitát követően a szénlelőhelyet üzemeltető Store Norge állami cég bezárta a bányát. Az árról nem szivárogtak ki részletek, csak annyit tudni, hogy a ma üresen álló Hiorthamn település közelében lévő tárnákban még legalább 25 millió tonna kőszén rejtőzik.

A jelek szerint ennyi információ is elég volt Kínának, amely – Oslóban úgy tudják – már többször is megerősítette, szívesen beruházna a Norvégia és az Északi-sark között félúton lévő területen. És nemcsak azért, mert a világ minden táján igyekszik rátenni a kezét az elérhető nyersanyagforrásokra, hanem mert az ügylet beillene az új nemzetközi politikai stratégiájába is. Ugyanis egyre inkább érdeklődik az északi térségek iránt, hiszen a globális felmelegedés következtében új közlekedési útvonalak nyílnak meg a térségben, és kitermelhetővé válnak a korábban az örök fagy birodalmához tartozó ásványkincslelőhelyek. A pekingi tudományos akadémia a közelmúltban „Arktiszhoz közeli” államnak minősítette a valóságban a sarkvidéktől igencsak távoli Kínát, amely tavaly megfigyelői státust kapott a valóban északi országokat – Izlandot, Svédországot, Norvégiát, Dániát, Finnországot, Oroszországot, Kanadát és az USA-t – tömörítő Északi Tanácsban is. Korábban Izlandon is igyekezett megvenni nagy földterületeket, és már jelen is van Svalbardon: 2004-ben nyílt meg a Sárga-folyó nevű kínai kutatóállomás.

A skandináv hajósok által a XII. században felfedezett, kétharmad magyarországnyi szigetcsoport tagjai közül csak a legnagyobb lakható, és az ott élő közel háromezer ember etnikailag elkülönül: a norvégok leginkább Longyearbyenben, míg a népesség nyolcadát számláló oroszok az oroszországi Arktyikugol nevű bányavállalat által épített Barentsburgban laknak. Az orosz jelenlét hátterében az áll, hogy a szigetcsoport státusát rendező, 1925-ben életbe lépett nemzetközi egyezmény elismeri ugyan Norvégia szuverenitását, de korlátozza is a jogait. A norvég adótörvények csak részlegesen érvényesülnek, a sziget vizeiben pedig szabadon halászhatnak a Svalbard-egyezményt aláíró negyven ország hajói, amelyek megtarthatták korábbi bányászati jogaikat is.

A főváros és a közeli Barentsburg – ahol száz napig tart a sarkvidéki éjszaka, s valamivel tovább az egybefüggő nyári nappal – sok mindenben csúcstartó: az 1906-ban a bostoni gyártulajdonos, John Monroe Longyear által alapított Longyearbyen a világ legészakibb, ezer főnél több embernek otthont adó állandó települése, ahol több motoros szán van, mint autó. Igaz, az utóbbiak nem is igen használhatók, hiszen csak a városokon belül építettek utakat, a települések között nem. Az is különlegesség, hogy szinte kötelező a fegyvertartás: a városon kívüli területek igazi urai a jegesmedvék – több van belőlük, mint szigetlakóból –, s az óriási fehér bundás emlősök, ha éhesek, rátámadnak az emberekre is.

A fővárosban él a Norvégiát képviselő kormányzó – 2009 óta Odd Olsen Ingerö –, akinek hivatalos honlapja igyekszik elriasztani a letelepedni szándékozó külföldieket. Kiderül például, hogy Ingerőnek joga van bármelyik külföldit kiutasítani Svalbardról, ha annak nincs megbízható megélhetése, s a portál azt is hangsúlyozza, hogy az árszínvonalban is a világcsúcs közelében van a tartományi státusú szigetcsoport. „A legtöbb lakóház a vállalatok, illetve intézmények tulajdonában van, ami azt jeleni, hogy nagyon nehéz lakóhelyet találni annak, akinek nincs állása. Csak néhány magánház van, ezek bére, illetve ára nagyon magas” – olvasható a figyelmeztetés. Ott pedig nem jó hajléktalannak lenni, hiszen a téli, általában kevés csapadékot hozó hónapokban mínusz harminc fokra is lehűlhet a levegő, s nyáron sincs sokkal melegebb 8-10 foknál. Longyearbyen, és az egész sziget ugyanakkor arról is híres, hogy gyakorlatilag nincs bűnözés.

Bár a kormányzói figyelmeztetések tartalma igaz, a főváros az 1980-as és 1990-es években vállalati lakótelepből valódi várossá alakult át: a bányacég kantinja helyett már bevásárlóközpont várja a helyi lakosokat, engedélyezték a járművek magántulajdonba vételét, s megjelenhettek a politikai pártok is. A belvárosi Karls-Berg kocsma pedig annyira népszerű, hogy felkerült Európa legjobb ivóinak listájára. Két évtizeddel ezelőtt kiépült a mobiltelefon-hálózat, megindult a műholdas tévéadás, s néhány éve – a Norvégiáig futó tenger alatti optikai kábelnek köszönhetően – már gyors vezetékes internet is van Svalbardon.

NÉMETH ANDRÁS