Vírusriadó

Egyre inkább kétszereplőssé alakulnak a közép-ázsiai hatalmi játszmák. A térségbeli katonai támaszpontjairól lemondani kényszerült USA kiszorulóban van, az orosz birodalomhoz, majd az 1991-ben széthullott Szovjetunióhoz tartozó Kazahsztánt, Üzbegisztánt, Tádzsikisztánt, Kirgizisztánt, valamint Türkmenisztánt hazai pályának tekintő Oroszország, illetve az egyre erősebbé váló regionális hatalom, Kína küzd egymással a szénhidrogénekben gazdag, stratégiai jelentőségű térség ellenőrzéséért.

Az ukrajnai válság eseményei – a Viktor Janukovics államfő nevével fémjelzett korrupt rezsim megdöntése, majd az Ukrajnához tartozó Krím félsziget orosz megszállása – felgyorsíthatja, és új irányt adhat Közép-Ázsia átalakulásának. Az érintett országokban kivétel nélkül olyan autokrata vezetők vannak ugyanis hatalmon, akik – Kirgizisztánt leszámítva – eddig képesek voltak megakadályozni a több volt szovjet tagköztársaságban kirobbant forradalmak átterjedését hazájukra. Az ukrajnai krízis jóval nagyobb vihart kavart azonban, mint az egy évtizeddel ezelőtt bekövetkezett grúziai vagy a moldovai fordulat. Nem véletlen, hogy a közép-ázsiai államokban a médiát rövid pórázon tartó vezetők igyekeznek kisebbíteni a válság jelentőségét, s egyben cenzúrázzák is a sajtót. Tádzsikisztánban például zavarják a „felforgató” rádiók műsorát, a többi országban pedig hagyják, hogy a helyi lakosság a kelet-ukrajnai szakadárokkal szimpatizáló oroszországi médiumokból értesüljön az ukrajnai eseményekről.

Az Ukrajnában történtek leegyszerűsítése – miszerint a szeparatisták az oroszok életét veszélyeztető ukrán fasiszták ellen harcolnak – már csak azért is szolgálja a helyi elit érdekeit, mert a közép-ázsiai helyzet kísértetiesen hasonlít Janukovics Ukrajnájára. A korrupció az élet minden területére kiterjed, s miközben milliók nyomorban tengődnek, a szűk uralkodó osztály szinte felfoghatatlan jólétben él.

Igaz, néha történnek furcsaságok. Másfél évvel ezelőtt például kiesett apja kegyeiből Gulnara Karimova, Iszlam Karimov üzbég államfő lánya, akit azóta házi őrizetben tartanak, s állítólag sorra tartóztatták le barátait és üzletfeleit. Utóbbiból igencsak sok volt, a vádak szerint Gulnara erősen visszaélt a helyzetével, s apja végül állítólag azért bánt el vele, mert a honfitársai által csak „rablóbáróként” ismert elnöki leány az életmódjával egyre inkább aláásta a 76 éves államfő tekintélyét.

A közép-ázsiai despoták kilátásait az is rontja, hogy Ukrajnában a Szvoboda nevű jobboldali radikális párt olyan erős nacionalista erővé vált, amely képesnek bizonyult a rezsim elleni hatékony fellépésre. A térség vezetőinek eddig általában sikerült a szőnyeg alá söpörniük a belföldi nemzetiségi ellentéteket, de most attól tartanak, hogy ragadós lehet a Szvoboda példája, s a jelenleg igencsak gyenge ellenzék a nacionalizmust zászlajára tűzve próbál megerősödni. Kazahsztánban, ahol az a 74 éves Nurszultan Nazarbajev tartja kezében a teljhatalmat, aki még a szovjet összeomlás előtt átvette országa irányítását, már több jele van a nacionalizmus ellenőrizetlen térnyerésének.

Ez utóbbi már csak azért sem szerencsés, mert az ukrán válság arra is ráirányította a figyelmet, hogy a magát erősnek érző – vagy annak látszani akaró – Moszkva katonai akcióktól sem riad vissza a sajátjának tartott területek megszerzéséért. Az orosz nacionalisták – köztük a Vlagyimir Putyin államfőhöz közelinek nevezett filozófus, Alekszandr Dugin (HVG, 2014. július 5.) – orosz földnek tartják a 25 százalékban oroszok lakta Észak-Kazahsztánt, s a Grúziához tartozó Abházia és Dél-Oszétia 2008-as „felszabadítása”, a Krím elfoglalása, majd a kelet-ukrajnai szakadárok nyílt támogatása után nem lehet kizárni, hogy Moszkva valamikor majd dél felé is terjeszkedni kíván.

A helyzetet bonyolítja, hogy a legtöbb közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságban Moszkva megtartotta vagy az amerikaiaktól visszaszerezte egykori támaszpontjait, s ezek a bázisok – a krími Szevasztopolhoz hasonlóan – kiindulópontként használhatók esetleges katonai akciókhoz. Az is növeli Moszkva mozgásterét, hogy a munkanélküliség elől menekülő közép-ázsiai polgárok százezerszámra dolgoznak Oroszországban, s ha vízumkényszert vezet be az érintett államokkal szemben, akkor súlyos csapást mér a gazdaságukra: Tádzsikisztánban például a GDP fele a vendégmunkások hazautalásaiból származik.

Az orosz befolyás elsősorban a komoly szénhidrogén-tartalékok híján lévő Tádzsikisztánban és Kirgizisztánban erős, míg a természeti kincsekben gazdag ex-tagköztársaságok viszonylagos függetlenséget vívtak ki. Üzbegisztán egészen odáig ment, hogy Karimov rosszallását fejezte ki Moszkva krími beavatkozása miatt. A jól kistafírozott közép-ázsiaiak viszonylagos függetlenségének egyik záloga, hogy az energiára éhes Kína sorra építi a világ legnépesebb országába tartó gázvezetékeket. Így a térségbeli exportőrök – leginkább az utóbbi évtizedekben folyamatosan excentrikus államfők uralma alatt álló Türkmenisztán – már nem kényszerülnek arra, hogy az Oroszországon áthaladó vezetékek révén adják el a földgázt a külföldi vevőknek.

Az is igaz ugyanakkor, hogy a közép-ázsiaiak Kínától is tartanak, s egyre gyakrabban robbannak ki összetűzések a kínai építőmunkások és a helyi lakosság között. Legutóbb Kirgizisztánban, egy olajfinomító-építkezésen torkolltak erőszakba az ellentétek, s a rendőröknek csak levegőbe leadott lövésekkel sikerült megfékezniük a szemben álló feleket. „Ahogy nő a kínaiak száma, úgy félnek egyre jobban a kirgizek attól, hogy Kína le akarja nyelni kis országukat” – írta elemzésében az energiaügyekkel foglalkozó, londoni központú Argus Media.

Közben tovább élnek a közép-ázsiaiakat egymástól is elválasztó évtizedes ellentétek. Legutóbb július közepén törtek ki fegyveres összecsapások Kirgizisztán és Tádzsikisztán határán, az indok pedig az volt, hogy a tádzsikok egy vitatott hovatartozású területen szerettek volna vízvezetéket építeni egy Kirgizisztán területén található tádzsik enkláve felé.

NÉMETH ANDRÁS