Nem bánt meg semmit

„Sokan vádoltak azzal, hogy beavatkozom az emberek magánéletébe, de a legkisebb bűntudatot sem érzem emiatt. Ha nem így tettünk volna, azaz nem szóltunk volna bele, hogy ki kinek legyen a szomszédja, milyen nyelven beszéljünk, mekkora zajt üthetünk, akkor nem lett volna meg a gazdasági fejlődés sem. Mi döntjük el, mi a jó” – mondta egyik beszédében még az 1980-as évek közepén Li Kuan Ju, a Budapestnél nem sokkal nagyobb, 700 négyzetkilométeres Szingapúr akkor hivatalban lévő miniszterelnöke. A múlt héten, 91 éves korában meghalt vezetőnek pedig igazán volt oka büszkének lenni a városállam gazdaságára: míg az 1950-es években 550 dollár volt az egy főre jutó GDP, 2011-ben, Li politikából való visszavonulásának évében ez a szám már meghaladta az 50 ezret.

A főként kínaiak, illetve malájok által lakott, ám mégis leginkább angol nyelvű, több mint ötmillió ember otthonául szolgáló Szingapúr az 1960-as évek eleje óta eltelt bő fél évszázadban minden tekintetben gyökeresen átalakult. Miközben a hagyományosan forgalmas kikötő is látványos fejlődésen ment keresztül, a városállam fontos nemzetközi pénzügyi és olajipari központtá, illetve légiközlekedési csomóponttá vált. Az 1960-as évek közepén még egymással véres utcai csatákat vívó malájok és kínaiak – legalábbis a felszínen – példás nyugalomban élnek együtt, illetve egymás mellett, a szingapúriak nem viskókban, hanem kényelmes toronyházakban laknak, és magasabb az életszínvonaluk, mint több milliárd ázsiai honfitársuké.

A Li által megteremtett új rendnek azonban árnyoldalai is voltak. Az ellenzékiek úgy kerülhettek rács mögé, hogy még bírósági pert sem folytattak le ellenük, a sajtónak a „felesleges” bírálgatás helyett az volt a feladata, hogy támogassa a kormányzat erőfeszítéseit, a kormányzó Népi Akciópárt (PAP) pedig évtizedeken át parlamenti ellenzék nélkül irányította az angol gyarmatból, majd malajziai államszövetségi tagállamból függetlenné vált városállamot. Miközben Li „autoriter kapitalizmusa” több országban – például Kínában és Oroszországban – is követendő mintának számított, Szingapúrban az utóbbi években egyre többen akadnak, akik demokratizálást és a szabályok szigorának enyhítését akarják elérni.

A befolyását az élete végéig megőrző, a politikai reformokat elutasító Li néhány kései nyilatkozatában elismerte ugyan, hogy követhetett el hibákat, azt is hangsúlyozta, hogy mindig a jó szándék vezérelte. Még a rágógumi – külföld által sokat bírált – tilalmát sem volt hajlandó feloldani, és azzal ütötte el a bíráló szavakat, hogy aki nem tud úgy gondolkodni, hogy közben ne rágjon valamit, az próbálkozzon meg a banánnal.

Az alapító 2004 óta miniszterelnökként tevékenykedő fiára, a 63 éves Li Hszien Lungra viszont egyre komolyabb nyomás nehezedik. A szingapúri csoda ugyanis a kifulladás jeleit mutatja: elöregedőben van a lakosság – az előrejelzések szerint 2020 után fokozatosan zsugorodik a munkaerő-állomány –, és emiatt egyre több vendégmunkást kell beengedni, viszont a viszonylag olcsó külföldi munkaerő lenyomja a szingapúriak bérét is. Közben növekszik a város zsúfoltsága, megugrottak az ingatlanárak, és az évről évre emelkedő lakbérek olyan terhet jelentenek, amely jelentősen megnehezíti a pályakezdők életét.

A gondok már a korábban kizárólagosságot élvező kormánypárt eredményein is megmutatkoznak. A legutóbbi, 2011-es választáson a párt minden eddiginél rosszabb eredményt ért el: a választóknak a korábbi 67 helyett csupán a 60 százaléka voksolt a Li nevével fémjelzett tömörülésre, és így a 87 parlamenti helyből már hat az ellenzéknek jutott. Közben a Szónokok sarkán – az egyetlen helyen, ahol a törvények engedélyezik az ellenzéki megmozdulásokat – szinte mindennaposakká váltak a tiltakozások, és az igencsak nehezen ellenőrizhető internetes világban is szaporodnak a bíráló hangok. Az év végén vagy 2016 elején újra az urnákhoz járulnak a szingapúriak, és a kormány többek közt az egészségügyre, az infrastruktúrára, valamint a szociális ellátásra fordított összegek jelentős növelésével, a nyugdíjalapokban őrzött magánpénzek felvételének egyszerűsítésével igyekszik megállítani a kormányzó párt népszerűségének további csökkenését.

A fiatalabb Li egészen más, mint az apja volt, akiről Richard Nixon amerikai elnök azt mondta: nagy ember, aki arra kényszerült, hogy kis színpadon játsszon, és ha máshová születik, akkor Winston Churchill formátumú politikus válhatott volna belőle. A jelenlegi kormányfő az angliai Cambridge-ben matematikusként és számítógépes mérnökként diplomázott, de apjával ellentétben nem karizmatikus politikus, és taktikai érzéke sem ér az apjáé nyomába.

Kész viszont a párbeszédre, használja a Twitter mikroblogot, illetve a Facebook közösségi oldalt, és a hatalomban eltöltött több mint egy évtized alatt már bebizonyította a szingapúriaknak, hogy nagy tudású és kitartó politikus. Emellett támogatja az új technológiák elterjesztését – az egyik kedvence a háromdimenziós nyomtató –, és míg apja szinte szentségként kezelte a gazdasági növekedés számait, a jelenlegi kormányfőt a társadalmi folyamatok is érdeklik. Bár támogatói szerint az ifjabb Li elindult a reformok útján, és nagy tekintélyű apja halála után vélhetően felgyorsítja a változtatásokat, a bírálók szerint eddig csak kozmetikázások történtek. „Szingapúr továbbra is olyan egypárti rezsim, ahol elnyomják a politikai ellenfeleket, illetve a kritikus hangokat. Ez a most végleg távozott Li Kuan Ju öröksége, mely helyzettel egyre több szingapúri elégedetlen” – mondta újságíróknak Phil Robertson, a Human Right Watch nevű emberjogi szervezet ázsiai irodájának igazgatóhelyettese. A régi reflexek továbbélésének az az egyik bizonyítéka, hogy az ifjabb Li is megpróbálja elhallgattatni egyik politikai ellenfelét. A politikus rágalmazási pert akasztott egy blogger nyakába, akinek az volt az egyetlen bűne, hogy bírálta a szingapúri nyugdíjalapok működtetésének módját.

NÉMETH ANDRÁS