Egyszer eljön az idő, amikor az akarat már nem elég. Annál kínosabb a felismerés, minél inkább hozzászokott a páciens ahhoz, hogy az akarata igenis mindent lebír. Elkerülhetetlen következménye ennek a leckének a hiszti, ami gyerekek esetében kellemetlen, felnőtt politikusoknál viszont rendkívül szórakoztató, mert a közeli bukásukat jelzi előre.

Adott egy alapvetően jólelkű, kedves, bújós fiú, aki különféle férfias mozgalmakban talál megnyugvásra, majd a nyomulása, aktivitása és a szerencse révén magas, országosan is látható polcra kerül. Például kerületi polgármester lesz Budapesten, ami önmagában még nem celebség, de jó dobbantó hozzá. Az országos hírnévhez viszont villantani kell valamit. Ilyen mondjuk az az ötlet, hogy a hajléktalanság bírságolással megszüntethető. Csak következetesen büntetni kell a deviáns viselkedést, amitől a rosszcsont csöves erről leszokik, elretten, és családi házat vásárol magának Budán.

Hiszen például a gyorshajtás szigorú büntetése is elérte célját. Egyrészt az emberek megfontoltabban vezetnek, másrészt a képviselők és a polgármesterek vesznek maguknak lézerblokkolót, természetesen intézményi keretből. Elhatározás kérdése csupán. Nem kötelező hajléktalannak lenni, aki mégis erre az útra tér, az vessen magára, és perkálja le az ötvenezret.

Kövön üldögél, a rohadék. Bemehetne egy étterembe, vagy kivehetne egy szobát, ezzel is pörgetve a gazdaságot, de ő nem akar együttműködni. Hát akkor fizessen.

Villantás ez a javából, nem akármilyen mélység, amit Kocsis Máté feltárt előttünk; itt nem csak félrecsúszott a bugyi, hanem mindjárt a Hubble űrteleszkópot helyezte fel magának. Olyan húzás, amitől nyilván leesik a fél ország álla. A tematizálás művészetének mesterműve.

Még az is lehet, hogy ez a kellemes, jóképű srác tudatában van annak, hogy a hajléktalanság nem deviancia, hanem az úgynevezett szegénység egyik megjelenése, amivel egész tudománybokor foglalkozik. Csak ő azt vette a fejébe, hogy akármitől is keletkeznek a hajléktalanok, jelenlétük zavarja a tisztes többséget, úgyhogy ki kell őket szorítani, bármilyen módszerrel. Elvégre ő Józsefvárosért felel, a többi meg le van szarva. És miközben ezeket gondolja, dühösen toppantgat hozzá. A maga kis világában végül is érthető: a hajléktalanok ápolatlanok, frizurájuk elhanyagolt, ruházatuk uncool, a hajléktalan nem szexi.

Sajnos ezzel a szemlélettel az ország fennmaradó részét nem hatja meg, és ami még rosszabb, maguk a józsefvárosiak sem tódultak a zászló alá – talán azért, mert a szegénység tüneteit jobban átlátják, mint a polgármesterük. Nem nehéz ugyanis továbbgondolni ezt a politikát: a hajléktalanok a VIII. kerületből a többibe menekülnek, vagyis a következő lépésben egész Budapestről kell őket kiszorítani, aztán Pest megyéből, végül már Záhonynál vagyunk, és még mindig ugyanannyi hajléktalan van. Onnantól sajnos megáll a tudomány, nem tudjuk őket kipumpálni a Barátság vezetéken, sem becsomagolni egy húszezer fős mózeskosárba, hogy leúsztassuk a Dunán. Kiirtani mindet viszont snassz volna, ilyenre Máté se gondol, érzékenyebb fiú ő ennél. Ő csak valami nagyot akart mondani, amitől rá figyelnek végre az emberek, elismerik, meghallgatják, szeretik, megsimogatják. És ha nincs erre más módja, mint a rituális önlobotómia, akkor megteszi.

Kocsis Máté

A mi kutyánk kölyke

Ez a romantikus monodráma attól válik jelentőssé, ahogyan a párt reagált rá. Az önkéntelen, perisztaltikus összezárástól. Egy szemmel láthatóan segítségre, törődésre szoruló barátjuk segélykiáltására nem az a válaszuk, hogy elvinnék vakációzni vagy étterembe, vagy legalább megölelnék, hanem beállnak mögé, és bizonygatni kezdik, hogy igaza van. És kinevezik hajléktalanügyi tanácsadónak, dafke, mert az a lényeg, hogy nekik legyen igazuk.

De hát nincs. Egyetlen aktivista meghekkelte az egész vívmányt. Az értelmetlen rohamra kivezényelt rendőrök a hátuk közepére sem kívánják a hajléktalanok vegzálását, mert jó eséllyel egy újabb jogvédőt fognak ki, aztán baszakodhatnak a sajtóval napestig. És ha ez így van, akkor abban a pillanatban a Kocsis mögé felsorakozott funkcik nevetséges ujjbábokká válnak, akik csak a képzeletükben létező hadosztályokat tologatnak a térképen. Hiába a gépezet, hiába a cinizmus: ha a rendőr nem érvényesíti a törvényt, akkor a nagy ötletből nem lesz semmi. Márpedig a rendőr eredményességét jelentősen csökkenti, ha a védtelennek, kiszolgáltatottnak vélt célcsoportba mindenféle újságírók meg aktivisták vegyülnek. Ezért is szokták a komolyabb oszlatások helyszínét műveleti területté nyilvánítani – csakhogy az egész országot nem lehet. De még a józsefvárosi köztereket sem. Az ellenállásnak van értelme: ezekből bárki hülyét csinálhat, ha van hozzá kedve meg egy diktafonja.

Beleállni, visszavágni, sohasem hátrálni: jól hangzó, heroikus jelszó, legendák alapanyaga. Pont ezért kevéssé ismert a történelmi tény, hogy ez a magatartás előbb-utóbb katasztrofális vereséghez vezet. Ez lesz a vesztük végül: a nagy közös pszichózis súlya alatt összeroppanó betegek, akik mellett folyton ki kell állni, mert velünk vannak. De mivel a lojalitás az egyetlen követelmény, egyre több ilyen hajóágyú szabadul el. Már most elég gyűlt össze egy combos elszámoltatáshoz.

Aztán lesz egy nagy, közösségi hiszti, amikor ez az elfajzott közösség fejétől a farkáig megbukik. Hídlezárás meg minden, ahogy csak ők tudják a seggüket verni a földhöz. További szellemi önfelgyújtások, könnyes hűségeskük, kemény hadüzenetek, miszerint a végsőkig kitartanak. Az őrületük fogságából szabadult köztársaság pedig könnyedén legyint, és törvénybe foglalja, hogy ilyennek lenni is szabad, sőt akár házasodhatnak is egymás közt, ha jólesik. Végül ráéreznek a tolerancia ízére, belesimulnak, és akkor, még éppen időben, megértik, hogy lehet az ember akaratán kívül, ártatlanul is más, mint a többiek.