szerző:
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Repült a gigantikus fekete disznó, sokkoló képeket vetítettek az egyre csak épülő falra, magyar gyerekek énekelték, hogy nincs szükségük oktatásra. Az államterrorizmus áldozatainak ajánlotta Roger Waters a The Wall-koncertet és beszólt a kormánynak.

„KURVÁRA NEM” – volt olvasható a hatalmas kivetítőn magyarul, és angolul is, amikor vasárnap Roger Waters a Mother című dalban éppen azt a kérdést tette fel, hogy "Mother, should I trust the government? (Anya, megbízhatok a kormányban?)". Mielőtt bárki megint az Orbánék elleni nemzetközi ármányt látná a gegben, szögezzük le, a felirat Berlinben németül jelent meg, Bukarestben románul. A Pink Floyd egykori frontembere a mindenkori és „mindenholi” kormányok elleni bizalmatlanságra hívott fel.

Kattintson galériánkért!
©

Előre figyelmeztettek a szervezők, hogy Waters percre pontosan kezdi „a világ legnagyobb utazó produkcióját”. Igazuk volt: negyed kilenckor a majdnem megtelt egykori Népstadionban megkezdődött a The Wall. Már a díszlet lenyűgöző volt, a stadiont keresztben egy hatalmas fal szelte ketté, amely csak a színpadnál (amely fölött egy hatalmas köralakú vásznat feszítettek ki) volt egyelőre hiányos. A koncert első részében folyamatosan beépült ott is, hogy végül teljesen elválassza a zenészeket a közönségtől.

A fal egyben hatalmas filmvászonként szolgált, amelyen nemcsak a zenészeket láthattuk közelről, hanem amelyre különböző animációs bejátszásokat, fotókat, videókat vetített a – ha jól számoltuk – 36 vetítőegység. Megjelent a halott édesapa fotója, majd még egy halott katonáé, még egy, még sok, hogy végül minden egyes téglán a különböző háborúkban elesett embereket toljon elénk a fénytechnika. A falon repülők húztak el (néha mi magunk voltunk a vezetőfülkében), hogy teleszórják a világot bombáikkal. Először kereszteket oldottak ki a bombázók (de jó, hogy nem Alföldi rendezte a produkciót…), majd sarló-kalapács, horogkereszt, zsidócsillag, félhold, továbbá Macdonald’s, Mercedes, Shell-logók. Időnként a falon feltűntek az Alan Parker-film híres jelenetei is.

Az impozáns látványt emellett tűzijátékok, óriás bábuk (például a filmből jól ismert tanár figurája) fokozták. De rögtön az elején egy repülő is „becsapódott” a falba: a fejünk fölötti drótkötélen csúszott le a reflektoroszlopról a színpad felé, ahol „felrobbant”. A dühöngőben állók forgatták a fejüket rendesen a különleges surround-hanghatások miatt: úgy tűnt mintha ránk zuhanna a repülő, mögöttünk köröznének a helikopterek.

Kattintson galériánkért!
©

A hangzás szintén lenyűgöző volt, a hibátlanul játszó zenészek által lefogott, lenyomott, leütött stb. hangok mindegyikét tisztán lehetett hallani, akkor is, ha egy szál akusztikus gitár szólt, és akkor is, amikor a dübörgős, menetelős számok.

Még sorolhatnánk, de mindezek „csak” egy profi show elemei lennének, ám itt mindez megtelt tartalommal is. A Pink Floyd 1979-es konceptlemeze és az az alapján készült 1982-es Alan Parker-film már önmagában legendának, a rocktörténet fontos fejezetének számít. Erre épül a Roger Waters-show, amit időnként a maximalista énekes-zeneszerző leporol, és beutazza vele a világ nagy stadionjait. A Fal történetéről már sok mindent leírtak, külön honlapja van, hogyan kell értelmezni a dalokat, itt ezzel nem untatnánk az olvasót.

Az album leghíresebb számában az Another Brick In The Wallban eredetileg is feltűnt egy gyerekkórus. Ezúttal Waters az SOS Gyermekfalu Alapítvány 12 pártfogoltját kérte fel, hogy énekeljék vele: „Nincs szükségünk oktatásra, Nincs szükségünk gondolatirányításra, Nem kell sötét szarkazmus az osztályteremben, Tanárok hagyjátok a gyerekeket békén”. Majd kijött a tízméteres fenyegető tanár (akit, mint tudjuk, otthon az asszony terrorizál) a pálcájával, és a gyerekek azzal is „megküzdöttek”. 2013 Magyarországán – a poroszos iskolarendszer reneszánsza, az iskolarendőrök bevezetése idején – ezeknek a jeleneteknek is van némi áthallása, de szögezzük le még egyszer, a szerző és a rendező nemigen hallott még Hoffmann Rózsáról és művéről.

Kattintson galériánkért!
©

A gyerekek színpadra lépése után szólt először hozzánk – s mindjárt magyarul, nyilván olvasva a fonetikusan leírt szöveget! – Waters, megköszönte a kis kórus közreműködését, és bejelentette, hogy a koncertet a mindenkori államterrorizmus áldozatainak ajánlja. Volt „koszonom”, továbbá „hello Budapest”. Kicsit ki is lógott a show-ból ez a beszéd – bár a közönség természetesen lelkesen tapsolt minden egyes magyar szó után. Végül az énekes meg is kérdezte: „hogy bírják mindennap ezt a nyelvet beszélni?”.

A körülbelül egy órás első „felvonás” végére a fal bezárult.

A második rész a falból lehajló szállodai szoba képével indult, ahol a főhős a tévét kapcsolgatja (mi pedig óriás kivetítőn nézzük az abban mutogatott szörnyűségeket), majd szétveri a képernyőt, ahogy kell.

A darabbéli Pink kábszeres fantáziájában megjelenő fasiszta jelenetek már a fal előtt játszottak, a zenészek felemelkedtek a süllyesztőből, fekete ruhában, kalapácsos jelvényekkel, a szigorú háttérrel. Nehéz volt eldönteni, hogy a „vezér” felszólítására keresztbe rakjuk-e a kezünket a fejünk fölött, ahogy „elvárt”, s váljunk a rendszer követőivé, vagy sem. Elvégre ez mégiscsak egy rockkoncert, ahol az énekes vezényli le, mit kell a tömegnek csinálnia, nem egy fasiszta gyűlés. Közben groteszk léghajóként felszállt az elmaradhatatlan fekete disznó is, amely a fejünk fölött lebegett akkor is, amikor Waters géppisztolytüzet zúdított ránk. Nem volt jó érzés, higgyék el.

Kattintson galériánkért!
©

Este fél tizenegy után aztán ledőlt a fal, a zenészek egy könnyebb dallal oldották a korábbi súlyos tartalmakat, majd egyesével eltűntek a süllyesztőben. Nem volt újrázás, elvégre ez nem egy egyszerű koncert volt, hanem egy – tökéletesen eltervezett, kiváló képi- és hangeffektusokkal feldúsított profi – show.

Nem lehet visszatapsolni. Nem lehet elfeledni.