A metál két olyan legendáját hozták el egy este a Barba Negrába, akik egyenként is az év koncertjét adhatták volna: az új lemezével turnézó Machine Head előzenekara a legjobb lemezét egyben lejátszó Fear Factory volt. Ennek egy nagyon emlékezetes estének kellett volna lennie. Kritika.
Milyen jó is az, ha ócska az előzenekar! Vagy érthetetlen a meghívása, mint a minap a Guns n’ Roses rockzenekar előtt a Public Enemy hiphopformáció. Akkor legalább van valaki, akin ki lehet próbálni, hogy milyen borzasztó a hangosítás, hangerő alig van, az ének egyáltalán nem hallatszik, vérszegény az egész, de kit érdekel, hiszen ez még csak a béna előzenekar. Mire jön a nagy attrakció, a hangpultban akkor is mindent helyreraknak, ha a technikusoknak fából van a fülük.
Ebből a felvezetésből talán már sejteni lehet, hogy akadtak problémák az év egyik legjobban várt metálkoncertjén (jó, hát ki mit vár a legjobban, de voltunk egy páran, akik ezt, és nyilvánvalóan nekünk van igazunk): nem elég, hogy az új lemezével újra eljött a legendás, harmincnégy éves, kaliforniai Machine Head, de előzenekarnak a csaknem ugyanennyire legendás, az indusztriális metálban megkerülhetetlen Fear Factory jött velük. Két olyan együttes, amelyekért egy valamirevaló metálos önmagában is rohanna jegyet venni.
Mondjuk az illető – a valamirevaló metálos – azért remélné, hogy majd hallani is fog valamit az egészből.
Pláne, hogy a Fear Factory részben épp attól jó, hogy a jól megírt zenei témák mellett zsigerileg is hatásos, olyan értelemben, mint amikor a gyanútlan ember füle mellett hirtelen elsütnek egy puskát. Csakhogy az ilyesfajta hatást nemigen segíti, ha az ének egyáltalán nem hallatszik, a hangerő pedig úgy le van tekerve, mintha egy szokatlanul illedelmes kamasz gyerek a szobájában hallgatná a cédét, és nem szeretné zavarni a szüleit a nappaliban. Amely hangerőprobléma, hogy kicsit előreszaladjunk, aztán a Machine Head koncertjén is kitartott.
Pedig a Fear Factory koncertje több szempontból is különleges volt. Egyrészt mert harmincéves az együttes csúcslemeze, a Demanufacture, amelynek vitán felül ott a helye a metáltörténet legjobb albumai között (hogy a legjobb tíz vagy a legjobb ötven között, az már egyéni ízlés kérdése, de hogy ott a helye, az tény), ezért aztán az elejétől a végéig lejátszották az egészet. Másrészt mert ugyan már volt Budapesten az együttes, amióta újra összeszedték magukat (azaz lezárult a pereskedés az előző, a bandából kilépett énekessel, Dino Cazares gitárosnak sikerült újra zenészekkel feltölteni a posztokat, és még egy énekest is le tudtak igazolni, Milo Silvestrót), de az a két évvel ezelőtti koncert még nagyon az új felállás első időszakára esett. Mostanra viszont láthatóan remekül összeszokott a csapat, és Silvestro is magabiztosabb, nem az újonc srác a többiek mellett auráját hordozza.
És még a hangja is biztos nagyon jó továbbra is, legalábbis azt mesélik azok, akik olyan koncerten látták, ahol ez hallatszott is.
Mert amúgy persze semmi nem unalmasabb, mint a koncertek hangzásán vekengeni – legtöbbször jogos válasz lenne rá annyi, hogy „oké, nem volt lemezminőségű a koncert egy emberekkel teli, fülledt raktárépületben, ez van” –, de van az a szint, amikor tényleg nem lehet másról beszélni, mint arról, hogy így sem az energia nem jön át, sem a dallamokat nem lehet jól hallani, márpedig pont ez az a két dolog, ami miatt az ember koncertre jár. És akkor az még szóba sem került, milyen a dobhangzásáról is híres Fear Factoryt úgy hallgatni, mintha egy unatkozó pék püfölné a sodrófával a frissen gyúrt kenyértésztát.
Hát nem túl jó.
Szóval a Fear Factory eljátszott a zenetörténet legjobb számai közül tizenegyet, de ez nem volt több, mint kihagyott és valószínűleg soha vissza nem térő lehetőség. Csak abban lehet reménykedni, hogy a hírek szerint enyhén diktatórikus Dino Cazares elégedett Silvestróval, írnak új számokat (és nem azért választották a lemezvégigjátszós turnéformátumot, mert ez nem sikerült), és jönnek még olyankor is, amikor megtörténik a csoda. A csoda, amikor nemcsak minden egyes összegyűlt ember, hatezer fül hallja, hogy nem oké a hangzás, és a hatezer mellett még az a két fül is képes ezt érzékelni, amely tulajdonosának hatalmában állna helyrehozni a problémát.
Amikor az új lemezét, az Unatonedot turnéztató Machine Head lép színpadra, azt rögtön hallani, hogy a legelemibb problémákat sikerült elhárítani – jelesül: hallatszik az ének –, de, amint azt már elspoilereztem, a hangerő ugyanolyan lagymatag maradt.
És a lagymatag hangerő vérszegénnyé tesz bármilyen koncertet, ami különösen fájó, ha a vérszegénység ellentétét jöttünk ünnepelni.
Márpedig a Machine Headnél kevés energikusabb metálzenekar létezik a világon, pláne, amióta feloszlott a Slayer. Robb Flynn frontember-énekes-dalszerző-gitáros legnagyobb érdeme, hogy ezt végül még ilyen körülmények között is bizonyítani tudta. Hiába turnézik Flynn már három és fél évtizede a Machine Head élén, hiába cserélődött már le körülötte nemegyszer a teljes zenekar, szokatlanul őszinte és nyílt közösségi médiás kommunikációjából is úgy tűnik: neki az élete a Machine Head, és a Machine Head az élete. (Minapi, novellának is beillő posztja arról, hogyan tartanak ki egymás mellett a feleségével évtizedek óta annak ellenére, hogy egyszer már a válás részleteit is megbeszélték egymással, még azoknak is jó olvasmány lehet, akiknek semmi közük a metálhoz, valamiért mégis idetévedtek erre a cikkre.) Ami azért jó, mert ha Flynn az életét teszi minden este a színpadra, máris jóval kisebb az esély, hogy haknit fogunk látni – valóban nem is láttunk haknit még egyszer sem a szerencsére számos magyarországi koncertjük során.
Ahogy az sem gyakori, hogy az ember egy százkilós, szakállas férfiak által adott metálkoncerten érzékenyüljön el; ez is csak az előbb említettek miatt lehetséges. Flynn tizenhárom éve a Fezen Fesztiválon a Darkness Within című dal kapcsán beszélt hosszan arról, hogyan kapcsolódik a szöveg élete legsötétebb időszakához, hogy aztán minden színpadi trükk, pirotechnika és fényorgia nélkül, egyetlenegy kis reflektorral kezdve a dalt megmutassa, mennyire nem a külsőségek számítanak a koncertezésben. (A dalt most Ozzy Osbourne emlékének ajánlotta. Sajnos most már csak ennyi volt a gyászfeldolgozás a színpadon, noha az első két koncerten, mivel Ozzy a Machine Head Európa-turnéjának indulása előtt percekkel halt meg, két Black Sabbath-feldolgozást is felvettek a műsorba; ez most már kimaradt.) Ezúttal az Is There Anybody Out There? előtt beszélt a kívülállóság érzéséről és arról, hogy aki úgy érzi, olyasvalamivel küzd, amivel magányosnak érzi magát, csak nézzen körül most, és tudja, hogy a látszat ellenére nincs egyedül. (Ez élőben azért jobban hangzott, mint leírva.)
Flynn egyébként is végig profin és lelkesen tartotta a kapcsolatot a közönséggel, azt éreztetve, hogy neki is ugyanolyan fontos ez a koncert – ha nem még fontosabb –, mint nekünk. (Azon azért ő is meglepődött, hogy a közönségbe dobott, kissé infantilis díszletelemek, a felfújható, háromdimenziós Machine Head-logók Magyarországon nincsenek biztonságban: „Hé, ne ereszd le, és vidd haza, hát mi ez már?!” – fakadt ki nevetve, idősebbeknek eszébe juttatva az Ausztriában kihelyezett, magyar nyelvű „Magyar, ne lopj!” táblákat.) Noha a mostani turnénak nem volt kimondott specialitása, annyit azért bedobtak extraként, hogy az egyik számról a közönség dönthetett: mivel az Aesthetics of Hate címére Flynn megítélése szerint nagyobb volt a kiabálás, mint a Blood for Bloodéra, azt játszották el, Dimebag Darrellnek, a Pantera meggyilkolt gitárosának ajánlva.
Flynn persze el is vitte a show-t a többiek elől, de azért ez nem meglepő. Jared MacEachern, az együttes (Flynn után) jelenlegi legrégebbi tagja azért klasszikus metálos hajpropellerezéseivel és letörölhetetlen széles vigyorával azért emelte a hangulatot. Matt Alston a dobemelvényen, a dobcucc mögött gyakorlatilag egyáltalán nem látszott – kivetítő nincs a Barba Negrában –, a hangzásról pedig sokat elmond, hogy hiába mutatta be Flynn az éppen kisegítő gitárost, nem lehetett érteni a nevét. (Reece Scruggs ugyanis nem jött a bandával Európába édesapja rákbetegsége miatt.) Ráadásul a két beugró gitáros, a Decapitatedből is ismert előző MH-gitáros, Vogg, és Zack Ohren, az együttes producere még hasonlítanak is egymásra; én mindenesetre inkább Ohrenre tippelek.
Lemezbemutató turné ide vagy oda, az Unatonedról csak három dalt játszottak, és bár nincs szó az együttes legjobb lemezéről, azért nem lett volna rossz még pár újdonságot meghallgatni róla. A setlist majdnem tökéletes életmű best of volt, csak a Catharsisról nem hangzott el semmi. Illetve persze lehetne még azon is elmélkedni, nem lett volna-e jobb, ha a legeslegismertebb dalok helyett ezúttal pár ritkaságot vesznek elő, de minek. Majd legközelebb. Mert amíg Robb Flynn él, addig úgyis lesz Machine Head is. És a mostani koncert is bizonyította: túl lehet az együttes akárhány nehéz időszakon, Flynnt megtörni úgysem lehet.
Néha mondjuk hallani sem.
De még a vérszegényre tompított Machine Head is sokkal jobb, mint a semmilyen: ha másról nem, erről biztosan mindenkit meggyőztek Flynnék csütörtökön a Barba Negrában.
A nemzeti kisebbségek közötti feszültségek kiaknázását nevezik hamis zászlós hadműveletnek, régi eszköze ez az orosz/szovjet háborús eszköztárnak. Buda Péter nemzetbiztonsági szakértő véleménye.
Ruszin-Szendi Romulusz korrupciógyanús ügyeinek felelőséről is kérdeztünk a hadügyminisztert.
