szerző:
Szegő Iván Miklós

Nehéz volt követni a 20. századi magyar történelem állandó fordulatait, ezért még az ötvenes-hatvanas években is előfordult a hivatalos beadványokon a „Méltóságos Elvtárs!” vagy a „Tekintetes Elvtárs” címzés. Valuch Tibor Magyar hétköznapok című, pár hete megjelent könyvéből az is kiderül, hogy a politikai és az életmódbeli fordulópontok nem estek egybe Magyarországon.

Az „Aranycsapat” leghíresebb játékosairól, Puskásról, Bozsikról, Hidegkútiról stadionokat neveztek el, sztárfocistáinkról a kuriózumok is közhelyesek. Így az is, milyen csempészárukat hoztak be az országba. Az ötvenes évek zárt társadalmában a kivételezett helyzetű sportolók olyan hiánycikkekkel tértek vissza külföldi útjaikról, mint a nejlonharisnya, a selyemkendő vagy a Doxa karóra. Válogatottjaink közül B. J.-nek csak az egyik neppere (a csempészáruk elpasszolásában segédkező ügynöke) 390 ezer forintos forgalmat bonyolított le 1953-56 között az ügyészségi vizsgálat szerint. Persze az ötvenes évek vizsgálatainak eredményeit óvatosan kell kezelni, de ha átszámoljuk, akkor a focista csak az egyik „elosztóvonalon” annyi pénzt szedett be, mint amennyi egy átlagember 51 évi (613 havi) jövedelme lett volna akkor. A havi jövedelem – nemcsak a bér, hanem az összjövedelem – ugyanis egy 1956-ban végzett, ötezer családra kiterjedő vizsgálat szerint 636 forint körül alakult fejenként.

Ezek az adatok (nem így összeszerkesztve, hanem külön-külön) abban a kötetben szerepelnek, amely minden eddiginél alaposabb és átfogóbb képet ad a XX. század második felének fogyasztás- és életmódtörténetéről. Valuch Tibor társadalomtörténész Magyar hétköznapok című kötete pár hete jelent meg a Napvilág Kiadónál.

©

Sztahanovisták a konyhában

Miközben focistáink sajátos importőrként is fungáltak, a sokszor nélkülöző családokat a hivatalos propaganda a konyhában sztahanovista (élmunkás) munkamódszerekre ösztökélte: az „ideális háziasszony, Szabóné” gondosan összeírja a megvásárolandó élelmiszereket, „a konyhaszekrény falára erősített rajzlapra jegyzi fel az élelmiszerek fogyását, hogy ne érje meglepetés, előre összeállítja a heti étrendet”. Szükség is volt erre, hiszen Valuch szerint az ötvenes évek első harmadában az egy főre eső élelmiszerfogyasztás összességében csökkent. Az óriási áruhiányt vidéken a padlássöprések súlyosbították, amelyek gyakorlatilag ínséghez vezettek, ráadásul sokszor éppen a mezőgazdaságilag legjobb adottságú területeken. (Ez a kommunista tőkefelhalmozás Preobrazsenszkij-féle elméletének felelt meg, amely az alulfejlett Szovjetunióban az agráriumból kivont forrásokkal finanszírozta az iparosítást Sztálin idején, nálunk pedig 1949-53 között, a „legsötétebb Rákosi-korban” érvényesült mindez.)

De nélkülözés nemcsak az ötvenes években volt: Valuch könyvében kitér arra, hogy 1941 őszén a főváros környéki településekről szinte kivétel nélkül áruhiányról számoltak be a helyi vezetők. Vagyis a fogyasztásban hosszabb távú tendenciák érvényesültek, s az ínséges időszakok 1939 után csak a nyolcvanas években szűntek meg véglegesen – legalábbis a társadalom egészére nézve. Emiatt a készletezés még a hatvanas években is jellemző volt, hiába javult az élelmiszerellátás.

Villa és tányér elterjedése az ötvenes években

Kevésbé látványos, ám alapvetőbb változás ment végbe a parasztcsaládoknál.  Az ötvenes években vált általánossá körükben a tányér és a villa használata (a korábbi „egy tálból evés” helyett), akárcsak a napi háromszori étkezés. Addig vidéken a táplálkozás a földeken végzett munkához igazodott: télen ritkábban, kétszer ettek naponta, tavasszal és ősszel háromszor, nyáron pedig – a legsűrűbb dologidőben – akár négyszer-ötször is.

Az öltözködésben más volt a korszakhatár: a hatvanas évekre tűnt el a hagyományos falusi viselet, a városi öltözködési minták terjedtek el a községekben is. Az ötvenes évekbeli városokban pedig – politikai-ideológiai elvárások miatt – uniformizált öltözködést próbáltak kialakítani, szakítva a polgári világgal. A „dolgozó ember” overallt, munkásruhát, lódenkabátot vagy egyszerű vászonruhát hordott, miközben a „lázadó jampecek” csőnadrágot, színes vagy fekete inget viseltek, mintás nyakkendőkkel.

Miniszoknya, trapéznadrág és farmer

A későbbi, „enyhülő” viszonyokat jelzi, hogy a miniszoknya a hatvanas évek végén hódított, a hetvenes éveket pedig már „farmerkorszaknak” is nevezhetnénk, de előtte a trapéznadrág is trendi volt. A hetvenes években vált iparággá itthon a divat: a Trapper farmer „komoly valutának” számított a kelet-közép-európai bevásárlóturizmusban. Persze itthon a nyolcvanas években már nem ez volt a legmenőbb márka, hanem a nyugati import.

Ha csak a konkrét fogyasztási cikkek történetét, a divatirányzatok fel- és letűnését nézzük, akkor is fontos művet alkotott Valuch Tibor, ám mostani könyve a fogyasztás- és életmódtörténet eddig hiányzó összegzését is jelenti. Művében nem egyedi jelenségeken van a hangsúly, hanem a periodizáción és az elméleti tisztázáson. A kötet alcíme a második világháborútól az ezredfordulóig tartó periódusra utal, ám a szerző valójában a harmincas évek végétől a jelenkorig vezeti végig olvasóját a mindennapi élet hazai történetén.

A politikai fordulatok nem esnek egybe a civilizációs váltásokkal

Bár a politikatörténetben 1945, 1956, 1989 számít a legfontosabb határdátumnak, az életmód, a civilizáció és a társadalmi átalakulás legalapvetőbb változásai nem ekkor történtek Valuch szerint. A társadalom alapsejtjei máskor alakultak át, a modernizáció a huszadik században két hullámban érkezett Magyarországra: az életmód és a fogyasztási kultúra a második világháború előtt, illetve a hatvanas-hetvenes évek fordulóján módosult a leginkább, s a harmadik hullám már az ezredforduló utáni infokommunikációs robbanásához kötődik.

A harmincas években az elektromos áram, a nyolcórás munkanap, a társadalombiztosítás általánossá válása módosította a háztartások életét, majd következett egy nélkülözésekkel tarkított két évtized. Az újabb, szintén felemás modernizáció pedig a nyugati fogyasztói társadalmak megerősödésekor (de ahhoz képest megkésve) történt a hatvanas évekbeli Magyarországon. Valuch azonban nem beszél itthon valódi, hanem csak „kvázi” fogyasztói társadalomról: a frizsiderszocializmus és a gulyáskommunizmus idején jelentős életmódbeli változások történtek nálunk is. A háztartási gépek terjedése a hatvanas-hetvenes években megnövelte a szabadidőt, és a motorizáció pedig átalakította a szerkezetét is. Mindez nagyobb utazási szabadsággal párosult, így a turizmus is megélénkült.

De a magyar társadalom nem vált teljesen nyitottá: hiányzott a demokrácia, posztsztálinista maradt a rendszer. Rainer M. János megállapítása szerint 1956 után „rendszerszinten” az államhatalom semmiben sem változott a Rákosi-korhoz képest: ugyanaz az eszköztár, a diktatúra minden eszköze rendelkezésre állt, mint korábban. A Kádár-kor példátlan megtorlása után azonban a hatalom a hatvanas évek második felétől nem alkalmazta a legdurvább módszereket. Ezért a mentalitástörténet, a megélés szintjén az emberek természetesen enyhébb, nyitottabb periódusként tapasztalhatták meg a Kádár-kort.

Miért hat a 2010-es években is a Kádár-kor?

Valuch egy 2011-es előadásában kiemelte, hogy a Kádár-kort a politikai passzivitás, a depolitizálódás jellemezte. Így elmondhatjuk, hogy a hatvanas években Magyarország úgy vált nyitottabbá, hogy a tömegeknek nem engedte a demokratikus kultúra megélését, az önszerveződést. A Kádár-korszak öröksége ezért meghatározó még a 2010-es években is, hiszen a passzivitásra kényszerített tömegek a 20. század legjelentősebb és legfolyamatosabb életszínvonal-emelkedését, reálbér-növekedését tapasztalhatták meg a hatvanas évektől a nyolcvanas évek elejéig, de különösen 1965-75 között. A rendszerváltás óta eltelt két és fél évtized nagyobb részében viszont reálbércsökkenés következett be, ami egyáltalán nem tette vonzóvá ezt a korszakot.

Élelmiszerbolt a Tihanyi révnél 1962. körül
©

A Kádár-korban ráadásul éppen az autonómia hiánya, a kisközösségek szerveződésének gátlása értékelte fel a fogyasztást. Az atomizálódott társadalom tagjai egyéni szinten – „ha nem nyitották ki a szájukat” – jelentősen javíthattak anyagi körülményeiken. Telket vásárolhattak, utazni kezdhettek, autójuk lett, és a magánszférájukba is kevésbé avatkozott bele az állam. A fogyasztást azonban mesterségesen is duzzasztották: a vállalkozásokba például nem lehetett visszaforgatni a nyereséget. Ezért a racionális és az irracionális fogyasztás – mint autonómiapótlék – egyaránt jellemezte a Kádár-kor végét, amikor a „társadalmi verseny” abban mutatkozott meg, hogy például kinek van magasabb és szebb kovácsoltvas-kerítése. A gazdasági növekedés leállása a nyolcvanas években sem állította le a társadalom rétegződését. Éppen ekkor kezdtek egyre szembetűnőbbé válni a különbségek: Valuch szerint 1972 és 1986 között például megtízszereződött a milliomosok száma.

Újfajta periodizáció: a legfontosabb váltás a hatvanas években zajlott

Valuch periodizálja is az általa vizsgált évtizedeket. Fogyasztástörténeti szempontból négy szakaszt állapít meg: az 1938-1949 közötti évtizedet a létért való küzdelem, a háborús károk, a szűkösség, a hiány és tartós nélkülözés, majd ezek mérséklése jellemezte. Az 1949-1965 közötti másfél évtizedre előbb ismét a hihetetlen szűkösség, a fogyasztás drasztikus és kényszerű visszafogása, a proletarizálódás, a lefelé nivellálódás volt jellemző, majd az 1956-os forradalmat követően megkezdődött a politikai-ideológiai korlátozás fokozatos korrekciója.

A Horthy-kor, a Rákosi-kor és a kezdeti Kádár-kor összefonódását jellemzi az emberek mentalitása is: az ötvenes-hatvanas években a hivatalos beadványok sokszor a „Méltóságos Elvtárs!”, a „Tekintetes Elvtárs” és az „Igen Tisztelt Elvtárs Úr!” címzést tartalmazták, a rendkívüli zavarodottságot példázva.

A mentalitás és a fogyasztás történetében a legnagyobb váltás azonban a hatvanas évek második felétől, a „kvázi fogyasztói társadalom” kialakulásától bontakozott ki. E harmadik, mintegy két évtizedes szakasz első felében az ellátás stabilizálódott, a hiány mérséklődött. A fogyasztás a társadalmi presztízs kifejezésének alapvető eszköze lett, a 80-as évekre pedig az általános áruhiány lényegében ismeretlenné vált (szezonális hiány volt).

A rendszerváltás utáni negyedik szakaszban a fogyasztás a hétköznapok kultúrájának szerves részévé vált. A társadalom átrendeződése a fogyasztásban is újradifferenciálódást okozott. Újabb fordulat az ezredforduló időszakában történt: az infokommunikációs kultúra elterjedése az egész társadalomra és annak életmódjára is jelentős hatással volt.

Életmódtörténet

A táplálkozás, az öltözködés, a lakásviszonyok históriája Nyugat-Európában nem számít újdonságnak, a francia történetírók – Fernand Braudel és az úgynevezett Annales-iskola – nyomán a múlt században elterjedt a nyugati civilizáció e vonatkozásainak vizsgálata, ami Németországban a mindennapi élet története (Alltagsgeschichte) vonulatával kapcsolódott össze. Valuch ezekhez az irányzatokhoz, illetve a történeti szociológia módszeréhez kötődik. Mostani kötete tudományos monográfia, akadémiai doktori értekezésének publikációjáról van szó. A sok adat miatt ez a könyv nem olyan, mint az ismeretterjesztő jellegű, több kiadást is megért „népszerű” kötetei, mint például a Magánélet Kádár János korában. A mostani inkább korábbi nagyobb tudományos összegzéséhez, a 2001-es Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében című kötethez hasonló. Kézikönyvként is használható a Magyar hétköznapok, ha egy fontosabb társadalmi jelenségnek akarunk utánanézni, vagy ha pontos társadalomtörténeti adatokat szeretnénk kapni egy olyan korból, amelyben a statisztikák szinte használhatatlanok voltak.