szerző:
Szegő Iván Miklós

Nehéz volt követni a 20. századi magyar történelem állandó fordulatait, ezért még az ötvenes-hatvanas években is előfordult a hivatalos beadványokon a „Méltóságos Elvtárs!” vagy a „Tekintetes Elvtárs” címzés. Valuch Tibor Magyar hétköznapok című, pár hete megjelent könyvéből az is kiderül, hogy a politikai és az életmódbeli fordulópontok nem estek egybe Magyarországon.

Az „Aranycsapat” leghíresebb játékosairól, Puskásról, Bozsikról, Hidegkútiról stadionokat neveztek el, sztárfocistáinkról a kuriózumok is közhelyesek. Így az is, milyen csempészárukat hoztak be az országba. Az ötvenes évek zárt társadalmában a kivételezett helyzetű sportolók olyan hiánycikkekkel tértek vissza külföldi útjaikról, mint a nejlonharisnya, a selyemkendő vagy a Doxa karóra. Válogatottjaink közül B. J.-nek csak az egyik neppere (a csempészáruk elpasszolásában segédkező ügynöke) 390 ezer forintos forgalmat bonyolított le 1953-56 között az ügyészségi vizsgálat szerint. Persze az ötvenes évek vizsgálatainak eredményeit óvatosan kell kezelni, de ha átszámoljuk, akkor a focista csak az egyik „elosztóvonalon” annyi pénzt szedett be, mint amennyi egy átlagember 51 évi (613 havi) jövedelme lett volna akkor. A havi jövedelem – nemcsak a bér, hanem az összjövedelem – ugyanis egy 1956-ban végzett, ötezer családra kiterjedő vizsgálat szerint 636 forint körül alakult fejenként.

Ezek az adatok (nem így összeszerkesztve, hanem külön-külön) abban a kötetben szerepelnek, amely minden eddiginél alaposabb és átfogóbb képet ad a XX. század második felének fogyasztás- és életmódtörténetéről. Valuch Tibor társadalomtörténész Magyar hétköznapok című kötete pár hete jelent meg a Napvilág Kiadónál.

©

Sztahanovisták a konyhában

Miközben focistáink sajátos importőrként is fungáltak, a sokszor nélkülöző családokat a hivatalos propaganda a konyhában sztahanovista (élmunkás) munkamódszerekre ösztökélte: az „ideális háziasszony, Szabóné” gondosan összeírja a megvásárolandó élelmiszereket, „a konyhaszekrény falára erősített rajzlapra jegyzi fel az élelmiszerek fogyását, hogy ne érje meglepetés, előre összeállítja a heti étrendet”. Szükség is volt erre, hiszen Valuch szerint az ötvenes évek első harmadában az egy főre eső élelmiszerfogyasztás összességében csökkent. Az óriási áruhiányt vidéken a padlássöprések súlyosbították, amelyek gyakorlatilag ínséghez vezettek, ráadásul sokszor éppen a mezőgazdaságilag legjobb adottságú területeken. (Ez a kommunista tőkefelhalmozás Preobrazsenszkij-féle elméletének felelt meg, amely az alulfejlett Szovjetunióban az agráriumból kivont forrásokkal finanszírozta az iparosítást Sztálin idején, nálunk pedig 1949-53 között, a „legsötétebb Rákosi-korban” érvényesült mindez.)

De nélkülözés nemcsak az ötvenes években volt: Valuch könyvében kitér arra, hogy 1941 őszén a főváros környéki településekről szinte kivétel nélkül áruhiányról számoltak be a helyi vezetők. Vagyis a fogyasztásban hosszabb távú tendenciák érvényesültek, s az ínséges időszakok 1939 után csak a nyolcvanas években szűntek meg véglegesen – legalábbis a társadalom egészére nézve. Emiatt a készletezés még a hatvanas években is jellemző volt, hiába javult az élelmiszerellátás.

Villa és tányér elterjedése az ötvenes években

Kevésbé látványos, ám alapvetőbb változás ment végbe a parasztcsaládoknál.  Az ötvenes években vált általánossá körükben a tányér és a villa használata (a korábbi „egy tálból evés” helyett), akárcsak a napi háromszori étkezés. Addig vidéken a táplálkozás a földeken végzett munkához igazodott: télen ritkábban, kétszer ettek naponta, tavasszal és ősszel háromszor, nyáron pedig – a legsűrűbb dologidőben – akár négyszer-ötször is.

Az öltözködésben más volt a korszakhatár: a hatvanas évekre tűnt el a hagyományos falusi viselet, a városi öltözködési minták terjedtek el a községekben is. Az ötvenes évekbeli városokban pedig – politikai-ideológiai elvárások miatt – uniformizált öltözködést próbáltak kialakítani, szakítva a polgári világgal. A „dolgozó ember” overallt, munkásruhát, lódenkabátot vagy egyszerű vászonruhát hordott, miközben a „lázadó jampecek” csőnadrágot, színes vagy fekete inget viseltek, mintás nyakkendőkkel.

Miniszoknya, trapéznadrág és farmer

A későbbi, „enyhülő” viszonyokat jelzi, hogy a miniszoknya a hatvanas évek végén hódított, a hetvenes éveket pedig már „farmerkorszaknak” is nevezhetnénk, de előtte a trapéznadrág is trendi volt. A hetvenes években vált iparággá itthon a divat: a Trapper farmer „komoly valutának” számított a kelet-közép-európai bevásárlóturizmusban. Persze itthon a nyolcvanas években már nem ez volt a legmenőbb márka, hanem a nyugati import.

Ha csak a konkrét fogyasztási cikkek történetét, a divatirányzatok fel- és letűnését nézzük, akkor is fontos művet alkotott Valuch Tibor, ám mostani könyve a fogyasztás- és életmódtörténet eddig hiányzó összegzését is jelenti. Művében nem egyedi jelenségeken van a hangsúly, hanem a periodizáción és az elméleti tisztázáson. A kötet alcíme a második világháborútól az ezredfordulóig tartó periódusra utal, ám a szerző valójában a harmincas évek végétől a jelenkorig vezeti végig olvasóját a mindennapi élet hazai történetén.

A politikai fordulatok nem esnek egybe a civilizációs váltásokkal

Bár a politikatörténetben 1945, 1956, 1989 számít a legfontosabb határdátumnak, az életmód, a civilizáció és a társadalmi átalakulás legalapvetőbb változásai nem ekkor történtek Valuch szerint. A társadalom alapsejtjei máskor alakultak át, a modernizáció a huszadik században két hullámban érkezett Magyarországra: az életmód és a fogyasztási kultúra a második világháború előtt, illetve a hatvanas-hetvenes évek fordulóján módosult a leginkább, s a harmadik hullám már az ezredforduló utáni infokommunikációs robbanásához kötődik.

A harmincas években az elektromos áram, a nyolcórás munkanap, a társadalombiztosítás általánossá válása módosította a háztartások életét, majd következett egy nélkülözésekkel tarkított két évtized. Az újabb, szintén felemás modernizáció pedig a nyugati fogyasztói társadalmak megerősödésekor (de ahhoz képest megkésve) történt a hatvanas évekbeli Magyarországon. Valuch azonban nem beszél itthon valódi, hanem csak „kvázi” fogyasztói társadalomról: a frizsiderszocializmus és a gulyáskommunizmus idején jelentős életmódbeli változások történtek nálunk is. A háztartási gépek terjedése a hatvanas-hetvenes években megnövelte a szabadidőt, és a motorizáció pedig átalakította a szerkezetét is. Mindez nagyobb utazási szabadsággal párosult, így a turizmus is megélénkült.

De a magyar társadalom nem vált teljesen nyitottá: hiányzott a demokrácia, posztsztálinista maradt a rendszer. Rainer M. János megállapítása szerint 1956 után „rendszerszinten” az államhatalom semmiben sem változott a Rákosi-korhoz képest: ugyanaz az eszköztár, a diktatúra minden eszköze rendelkezésre állt, mint korábban. A Kádár-kor példátlan megtorlása után azonban a hatalom a hatvanas évek második felétől nem alkalmazta a legdurvább módszereket. Ezért a mentalitástörténet, a megélés szintjén az emberek természetesen enyhébb, nyitottabb periódusként tapasztalhatták meg a Kádár-kort.

Miért hat a 2010-es években is a Kádár-kor?

Valuch egy 2011-es előadásában kiemelte, hogy a Kádár-kort a politikai passzivitás, a depolitizálódás jellemezte. Így elmondhatjuk, hogy a hatvanas években Magyarország úgy vált nyitottabbá, hogy a tömegeknek nem engedte a demokratikus kultúra megélését, az önszerveződést. A Kádár-korszak öröksége ezért meghatározó még a 2010-es években is, hiszen a passzivitásra kényszerített tömegek a 20. század legjelentősebb és legfolyamatosabb életszínvonal-emelkedését, reálbér-növekedését tapasztalhatták meg a hatvanas évektől a nyolcvanas évek elejéig, de különösen 1965-75 között. A rendszerváltás óta eltelt két és fél évtized nagyobb részében viszont reálbércsökkenés következett be, ami egyáltalán nem tette vonzóvá ezt a korszakot.

Élelmiszerbolt a Tihanyi révnél 1962. körül
©

A Kádár-korban ráadásul éppen az autonómia hiánya, a kisközösségek szerveződésének gátlása értékelte fel a fogyasztást. Az atomizálódott társadalom tagjai egyéni szinten – „ha nem nyitották ki a szájukat” – jelentősen javíthattak anyagi körülményeiken. Telket vásárolhattak, utazni kezdhettek, autójuk lett, és a magánszférájukba is kevésbé avatkozott bele az állam. A fogyasztást azonban mesterségesen is duzzasztották: a vállalkozásokba például nem lehetett visszaforgatni a nyereséget. Ezért a racionális és az irracionális fogyasztás – mint autonómiapótlék – egyaránt jellemezte a Kádár-kor végét, amikor a „társadalmi verseny” abban mutatkozott meg, hogy például kinek van magasabb és szebb kovácsoltvas-kerítése. A gazdasági növekedés leállása a nyolcvanas években sem állította le a társadalom rétegződését. Éppen ekkor kezdtek egyre szembetűnőbbé válni a különbségek: Valuch szerint 1972 és 1986 között például megtízszereződött a milliomosok száma.

Újfajta periodizáció: a legfontosabb váltás a hatvanas években zajlott

Valuch periodizálja is az általa vizsgált évtizedeket. Fogyasztástörténeti szempontból négy szakaszt állapít meg: az 1938-1949 közötti évtizedet a létért való küzdelem, a háborús károk, a szűkösség, a hiány és tartós nélkülözés, majd ezek mérséklése jellemezte. Az 1949-1965 közötti másfél évtizedre előbb ismét a hihetetlen szűkösség, a fogyasztás drasztikus és kényszerű visszafogása, a proletarizálódás, a lefelé nivellálódás volt jellemző, majd az 1956-os forradalmat követően megkezdődött a politikai-ideológiai korlátozás fokozatos korrekciója.

A Horthy-kor, a Rákosi-kor és a kezdeti Kádár-kor összefonódását jellemzi az emberek mentalitása is: az ötvenes-hatvanas években a hivatalos beadványok sokszor a „Méltóságos Elvtárs!”, a „Tekintetes Elvtárs” és az „Igen Tisztelt Elvtárs Úr!” címzést tartalmazták, a rendkívüli zavarodottságot példázva.

A mentalitás és a fogyasztás történetében a legnagyobb váltás azonban a hatvanas évek második felétől, a „kvázi fogyasztói társadalom” kialakulásától bontakozott ki. E harmadik, mintegy két évtizedes szakasz első felében az ellátás stabilizálódott, a hiány mérséklődött. A fogyasztás a társadalmi presztízs kifejezésének alapvető eszköze lett, a 80-as évekre pedig az általános áruhiány lényegében ismeretlenné vált (szezonális hiány volt).

A rendszerváltás utáni negyedik szakaszban a fogyasztás a hétköznapok kultúrájának szerves részévé vált. A társadalom átrendeződése a fogyasztásban is újradifferenciálódást okozott. Újabb fordulat az ezredforduló időszakában történt: az infokommunikációs kultúra elterjedése az egész társadalomra és annak életmódjára is jelentős hatással volt.

Életmódtörténet

A táplálkozás, az öltözködés, a lakásviszonyok históriája Nyugat-Európában nem számít újdonságnak, a francia történetírók – Fernand Braudel és az úgynevezett Annales-iskola – nyomán a múlt században elterjedt a nyugati civilizáció e vonatkozásainak vizsgálata, ami Németországban a mindennapi élet története (Alltagsgeschichte) vonulatával kapcsolódott össze. Valuch ezekhez az irányzatokhoz, illetve a történeti szociológia módszeréhez kötődik. Mostani kötete tudományos monográfia, akadémiai doktori értekezésének publikációjáról van szó. A sok adat miatt ez a könyv nem olyan, mint az ismeretterjesztő jellegű, több kiadást is megért „népszerű” kötetei, mint például a Magánélet Kádár János korában. A mostani inkább korábbi nagyobb tudományos összegzéséhez, a 2001-es Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében című kötethez hasonló. Kézikönyvként is használható a Magyar hétköznapok, ha egy fontosabb társadalmi jelenségnek akarunk utánanézni, vagy ha pontos társadalomtörténeti adatokat szeretnénk kapni egy olyan korból, amelyben a statisztikák szinte használhatatlanok voltak.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!