Kocsis Sándor 1929. szeptember 21-én született Budapesten, édesapja asztalos volt. Gyerekkorában a Kőbányai Torna Club kölyökcsapatában kergette a pettyest – ami akkor persze még nem pettyes volt, hanem barna, bőrszeletekből, kézzel varrták és cipőfűzőszerűen zárták le. A légitámadások idején az ifjú titán az óvóhelyen rongylabdát rugdosott a falhoz és azt számolta, hogy hányszor tudja ezt a labda földre esése nélkül megtenni.

A második világháború után pályáját a Ferencváros ificsapatában folytatta, s 1946. május 26-án, harmincezer néző előtt bemutatkozott a Fradi nagycsapatában – az ellenfél a Kispest volt, soraiban a nála két és fél évvel idősebb, akkor már válogatott Puskás Ferenccel. Bár már ekkor látszott a technikai bravúrok sorozatát bemutató Kocsison, hogy csiszolatlan gyémánt, kondíciója hagyott némi kívánnivalót maga után, így nem számított a fölnőttcsapatban stabil kezdőnek. Aztán összeszedte magát – ennek részeként az 1947 nyarán csupán ötvennégy kilogrammot nyomó fiatal tehetséget fölhizlalták –, így az FTC alapemberévé válhatott.

1948. május 6-án a még mindig csak tizenkilenc éves Kocsis bemutatkozott a válogatottban: a Románia elleni újpesti meccsen – a Népstadion 1953-as átadása előtt a válogatott Újpesten játszotta a legtöbb mérkőzését – Magyarország 9:0-ra győzött, az újonc Kocsis két gólt szerzett.

Kocsis Sándor. fotó 1953-ból

Az FTC-ből 1949-ben az Élelmezésipari Dolgozók Országos Szövetsége (ÉDOSZ) focicsapata lett, majd egy évvel később a legnagyobb játékosokat a Kispestből Honvéddá avanzsáló hivatalos pártállami nagycsapathoz igazolták: a katonaköteles Kocsist megkérdezték, hogy a Honvédhoz igazol-e, vagy megy-e sorkatonaként a határra, és ő inkább a Honvédot választotta.

Kocsis abszolút alapembere lett az Aranycsapatnak: a magyar válogatott 1949. május 8-a és 1956. október 14-e közt lejátszott hatvankilenc válogatott mérkőzése közül mindössze négyen nem játszott. Összesen hatvannyolcszor volt válogatott, ezalatt hetvenöt gólt szerzett. Tagja volt az 1952-es helsinki olimpián arany- és az 1954-es világbajnokságon ezüstérmet szerzett magyar csapatnak. A Kocka becenévre hallgató klasszis volt a VB gólkirálya tizenegy góllal. Az Aranycsapat legjobb képességű játékosainak egyike és az egyetemes futballtörténet egyik legnagyobb fejelő játékosa volt: páratlan ruganyosságának és ütemérzékének köszönhette, hogy rendszerint a felugró kapus kinyújtott karjánál is magasabbra lendült, ahonnan nagy biztonsággal és pontossággal irányította fejeseit. Emellett gyönyörű ollózásai voltak, gyakran ollózva passzolt.

Az Aranycsapat két, mindmáig legemlékezetesebb meccsének, az angolok elleni 6:3-nak és a 3:2-re elveszített berni világbajnoki döntőnek van egy közös érdekessége: Kocsis egyiken sem szerzett gólt. A világbajnokságon a döntő kivételével Kocsis valamennyi mérkőzésen betalált, a 9:0-ra elvert Koreának hármat, a csoportmérkőzéseken 8:3-ra legyőzött, két héttel később világbajnoki címet nyerő Németországnak négyet, a négy évvel korábban második, négy év múlva első Brazíliának és – az elődöntő hosszabbításában – a címvédő Uruguaynak kettőt-kettőt. Puskást a németek elleni első meccsen faultolták, megsérült, le kellett cserélni. A karmester sem Brazília, sem Uruguay ellen nem játszott. Kocsis így – az Aranycsapat jobbszélsője, Budai II. László visszaemlékezése szerint – fölszabadult a csapatkapitány nyomása alól és a maximumot hozta ki magából; különösen a VB-döntőnek is beillő, Uruguay elleni elődöntőn alkotott maradandót.

Kocsis és Puskás 1956-ban

Az Aranycsapat nyolcasának sikerült az, ami még Puskás Öcsinek sem: válogatott mérkőzésenként átlagosan több mint egy gólt, összesen hetvenötöt szerzett. Érdemes két statisztikát megnézni: a futballistákat a válogatott mérkőzéseken szerzett góljaik száma alapján rangsoroló listát és a válogatott mérkőzésenkénti gólátlagot. Ez utóbbiban nem árt meghatározni egy minimális válogatottsági számot, hiszen elképzelhető, hogy valaki élete első meccsén három gólt szerez, majd soha többet nem lesz válogatott, így mérkőzésenkénti gólátlaga 3,00 lenne. Puskás és Kocsis mindkettőben nagyot alakított:

Válogatott gólok: 1. Ali Dáji, Irán, 109 gól,  2. Puskás, 84 gól, 3. Pelé, Brazília 77 gól, 4. Kocsis 75 gól. Gólátlagok, minimum húsz válogatott mérkőzéssel: ..12. Kocsis 1,103 (75/68), ...21. Puskás 0,944 (84/89)

Ha megnézzük, hogy ki lőtte a legtöbb válogatott gólt azok közül, akiknek legalább egy gól a mérkőzésenkénti átlaga, akkor Kocsis áll az élen. Tizenegy góllal nem csupán az 1954-es világbajnokság gólkirálya volt, hanem az összes világbajnokság gólkirályának képzeletbeli versenyén a második helyet szerzi meg: csak az 1958-as gólkirály, a francia Just Fontaine előzi meg tizenhárom góllal.

Puskás-Kocsis ultiparti

Kárpáti György írta le a két rivális egyik ultipartiját: "Puskás előtt már egy kalap pénz hevert az asztalon. Kocsis ellen játszott és partiról partira bebizonyította neki, hogy ki a főnök. – Kezdők – mondta. – Tanítgatom őket. Történetesen egy pillanat alatt észrevettem a módszerét. Volt egy nagy borotválkozótükre, amelyet úgy akasztott a falra, hogy abban mindig láthatta, milyen lap van Sanyi kezében. Végül Kocsis is észrevette a cselt, és akkor egyszeriben vége szakadt a partinak. Puskás mindenesetre zsebre vágta a pénzt. A tandíj, kispajtás – mondta. – Ingyen."

Hatvannyolc válogatott mérkőzésén Kocsist mindössze egyszer állították ki: az utóbb megnyert helsinki olimpia selejtezőjében, Románia ellen. Általában rendkívül nyugodtan, higgadtan, szabályosan játszott, és ugyanez az életstílus jellemezte pályán kívül is.

Ahogy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a fociszerető közvélemény döntő hányada Nyilasi- és Törőcsik-rajongókból állt, úgy az Aranycsapat idején voltak Puskás- és Kocsis-rajongók. „Puskásnak csak egy lába van, Kocsisnak azonban két lába és egy feje” – állították Kocsis hívei. „Ez igaz, de abban a lábban több van, mint Kocsis két lábában és egy fejében együtt” – replikáztak az Őrnagy rajongói.

1956. november 1-jén a Honvéd Bécsbe, majd onnét Párizson keresztül Bilbaóba utazott, ahol 22-én Bajnokcsapatok Európa Kupája-mérkőzést játszott az Athletic Bilbaóval. A mérkőzést a Bilbao nyerte 3:2-re. A bizonytalan hazai állapotok miatt a csapat – miközben Spanyol-, Olasz-, Német- és Franciaországban több fölkészülési meccset is lejátszott – úgy döntött, hogy vár a visszatéréssel. A zűrzavaros magyarországi állapotok miatt az Európai Labdarúgó Szövetség nem engedte, hogy Budapesten legyen a visszavágó, így azt Brüsszelben játszották le: a december 20-i mérkőzés 3:3-as döntetlennel zárult, így 6:5-ös összesítéssel a Bilbao jutott tovább. Kocsis mindkét meccsen egy-egy gólt lőtt.

Közben Puskásék telefonon engedélyt kértek a Magyar Labdarúgó Szövetségtől (MLSZ) egy dél-amerikai turnéra – a csapat legtöbb tagja korábban sosem járt Dél-Amerikában –, az engedélyt azonban nem kapták meg. Január elején néhány játékos hazatért, a többség – beleértve Kocsist és Puskást – viszont Rióba röpült. Egyes föltételezések szerint a Honvéd azért esett ki Brüsszelben, mert az akkor már lekötött és jól fizető dél-amerikai túrát veszélyeztette volna a BEK-ben történő továbbjutás.

Mivel az MLSZ nem engedélyezte a túrát, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség egyre nagyobb nyomást gyakorolt a brazil tagszövetségre, hogy ne kössenek le újabb és újabb mérkőzéseket a schwarzban turnézó Honvédnak. A Grosics Gyulával, Lantos Mihállyal, Sándor Károllyal és Szusza Ferenccel kiegészített Honvéd a hét meccsből álló túrán három győzelmet, három vereséget és egy döntetlent játszott 1957 januárjában és februárjában, majd majdnem hazatért: a játékosok Bécsbe utaztak, ahol az MLSZ akkori elnöke és egyben a Magyar Távirati Iroda vezérigazgatója, Barcs Sándor próbálta őket lebeszélni arról, hogy kint maradjanak. A többséget sikerrel, de Czibor Zoltán, Grosics, Kocsis és Puskás kint maradt, igaz, 1957 nyarán Grosics is hazatért.

Az elmúlt ötven évben számos találgatás és visszaemlékezés látott napvilágot arról, hogy a négy – majd utóbb csak három – világklasszis miért az emigrációt választotta. Egyrészt Honvéd-játékosokként pro forma katonatisztek voltak, így attól tartottak – mint a hazatért Bozsik Józsefék példája utóbb mutatta, tévesen, de nyilván nem alaptalanul –, hogy nem egyszerűen eltiltják őket, hanem hadbíróság elé kerülnek. Emellett anyagi és politikai okok, a Magyarországról származó nyugtalanító hírek egyaránt szóltak az emigráció mellett. Czibor ráadásul fegyveresen részt vett a szabadságharcban, ő számíthatott a legkomolyabb retorzióra.

Kocsis kint maradt, úgy tűnt, hogy Olaszországban folytatja: 1957. március 15-én a Fiorentinához szerződött. Nem sokkal később azonban Olaszországban megtiltották a külföldi játékosok szerepeltetését, így a szerződést fölbontották, Kocsis pedig tízezer dollár – mai áron körülbelül százezer euró – kártérítéssel távozhatott. Helyzetét viszont nehezítette, hogy az MLSZ másfél évre eltiltotta a labdarúgástól. Egy rövid ideig egy svájci amatőrcsapatban, a Young Fellowsban szerepelt, majd 1958-ben négymillió pesetáért, akkori értéken körülbelül százezer dollárért – akárcsak nem sokkal korábban Czibort – három évre leszerződtette az FC Barcelona. Czibor negyedszázaddal későbbi visszaemlékezése szerint, ha üzleti értelemben profi focisták lettek volna, tudásuk alapján sokkal nagyobb összeg is állhatott volna a szerződésben.

Kocsis Sándor a Barcelona mezében

Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a Barcelona Európa legjobb négy-öt klubcsapata közé tartozott. Amellett, hogy 1959-ben és 1960-ban első lett a spanyol bajnokságban, 1958-ban és 1960-ban a Vásárvárosok Kupáját – későbbi nevén: UEFA-kupa – is megnyerte, a két bajnoki címet és az 1960-as Vásárvárosok Kupája-elsőséget már Kocsissal a soraiban. Ugyanekkor az egyes számú európai kupában, a Bajnokcsapatok Európa Kupájában is vitézkedett a Barcelona: a negyeddöntő visszavágóján úgy győzött 5:2-re az angol Wolverhampton Wanderers ellen, hogy Kocsis – aki akkor már nem Kocka, hanem Cabeza de Oro, azaz Aranyfej becenévre hallgatott – egymaga négy gólt szerzett. Pedig előző sérüléséből épp hogy felépült, a mérkőzés legelején vállát törte, a meccset beinjekciózva játszotta végig, a szünetben pedig a fájdalomtól elájult. Az elődöntőn a spanyolországi örökrangadót, azaz a Real Madrid-Barcelona meccset láthatta a közönség. Mindkét meccsen 3:1-re győzött a Real – soraiban az 1958-tól ott játszó Puskással. A két mérkőzésen – Madridban százhúsz-, Barcelonában nyolcvanezer ember előtt – Puskás összesen három, Kocsis egy gólt szerzett.

A következő idényben ismét mindkét csapat indulhatott a Bajnokcsapatok Európa Kupájában (BEK): a Barcelona mint spanyol bajnok, a Real Madrid mint a BEK címvédője – tudniillik az 1960. május 18-i glasgow-i, 135 ezer (!) néző előtt lejátszott döntőben a Real 7:3-ra nyert az Eintracht Frankfurt ellen; Puskás négy (!) gólt lőtt.

Az 1960-61-es idényben már a nyolcaddöntőben összekerült egymással Spanyolország két világklasszis klubja. Madridban, 1960. szeptember 9-én 2:2-t játszottak egymással a felek, majd a két múlva esedékes barcelonai visszavágón 2:1-re győzött a katalán csapat. A BEK történetének első öt idényét zsinórban a Real Madrid nyerte meg. Először fordult elő, hogy egy másik csapat kiverte a Realt. E két meccsen sem Kocsis, sem Puskás nem szerzett gólt. Az elődöntőben a Barcelona a Hamburger SV-val került össze. Az első, barcelonai meccset a Barca 1:0-ra megnyerte, majd a hamburgi visszavágón a Barcelona szempontjából minden veszni látszott: 2:0-ra vezettek a németek, így 2:1-es összesítéssel továbbjutásra álltak. Kocsis utolsó percben szerzett góljának köszönhetően azonban másnap harmadik meccs következett, melyet a Barcelona 1:0-ra megnyert, így – története során először – bejutott a BEK döntőjébe. (Ma már nem lenne harmadik meccs: a két mérkőzés alapján a Barcelona jutna tovább, mert több gólt rúgott idegenben, mint a Hamburg.)

A Guttmann Béla által dirigált Benfica elleni döntőt 1961. május 31-én, ugyanabban a berni Wankdorf-stadionban rendezték, amelyben hét évvel korábban az Aranycsapat 3:2-re elvesztette a világbajnoki döntőt Németország ellen. „Soha életemben futballmérkőzésen olyan szorongást nem éreztem, mint amikor másodszor futottam ki ugyanarra a pályára” – nyilatkozta Kocsis 1976-ban, midőn 1956 után először Magyarországra látogatott.

Akárcsak a VB-döntő, a BEK-döntő is elúszott, ugyanúgy 3:2-re. Kocsis vezetést szerzett, majd zsinórban három Benfica-gól következett. A 75. percben Czibor állította be a 3:2-es végeredményt. A hátralévő negyedórát végigtámadta a Barcelona: Kocsis néhány centiméterrel a kapu mellé fejelt, a brazil Evaristo hatalmas helyzetet hagyott ki, Czibor lövését a Benfica kapusa, Alberto de Costa Pereira kitornázta.

Ugyanebben az évben a harminckét éves „Aranyfejű” szerződése lejárt a Barcelonánál. Öt évre hosszabbított vele a klub, ötmillió pesetáért, azaz több mint százezer dollárért. Változatlanul nagy név volt, de már enyhén leszálló ágban: egyre kevesebbet játszott, a pályán is kevesebbet mozgott. Búcsúmeccsére csak a szerződés lejárta után két évvel, 1968 októberében a Hamburg ellen került sor. A Barcelona játékosaként hetvenöt spanyol bajnoki találkozón negyven gólt szerzett.

Ezt követően Kocsis a Barca ificsapatánál és a Hércules Alicantében edzősködött, de maradandót edzőként nem alkotott. 1974 elején ráesett a lábára a borotvaszekrény. Kékült, lilult, feketedett: kiderült, hogy az erős dohányos Kocsisnak trombózisa van. Orvostól orvosig, kórházból kórházba járt, de nem tudtak rajta segíteni, amputálni kellett a lábát. Az akkor még csak negyvenöt éves, bő tíz évvel korábban még világklasszis futballistát ez lelkileg teljesen a padlóra küldte. Az ekkori orvosi vizsgálatok kezdődő gyomorrákot is kimutattak. Megműtötték, látszólag meggyógyult, de pár év múlva kiújult a betegsége. 1979 tavaszán, súlyos betegen másodszor és utoljára Magyarországra látogatott.

A halálfélelemmel küszködő, lelkileg teljesen összetört Kocsis 1979. július 22-én kiugrott a kórház ablakán és szörnyethalt, özvegyét és három gyerekét hagyva maga után. Zakariás József 1971-es és Bozsik József 1978-as elhunyta után ő volt az Aranycsapat klasszikus fölállásának harmadik halottja. A Monjuich-i temetőben kísérték végső útjára.

Szegő Péter