Taxisblokádtól székházostromig: a rendőri tehetetlenség mérföldkövei

Nyilvános Gulyás Gergelynek, a 2002-2010 közötti jogsértéseket vizsgáló parlamenti albizottság fideszes elnökének a meghallgatások részeredményeit összegző diagnózisa. Ám ez sem visz közelebb ama kérdések megválaszolásához, melyeket e sorok írója 2006 őszén, Vasprefektus: rozsda marja nem ragyog c. írásában feltett. (Vagyis: miért volt képtelen a tévészékházat megvédeni a rendőrség?) Gulyás Gergely szerint Ignácz Istvánnak, a történteket vizsgáló rendőri bizottság vezetőjének a meghallgatása után kiderült, nem rendőri, nem rendőrszakmai, hanem politikai döntés született, amikor a rendőrség választási nagygyűlésnek minősítette a szeptember 17-ével kezdődő demonstrációkat. A fideszes testületvezető úgy látja, „a rendőrség nemcsak nem tudta, de nem is kívánta a televízió székházát megvédeni”.

Az MTV ostroma

Végel Dániel

A jobboldali közírók és közszereplők zöme szinte tényként kezeli, de legalábbis valószínűnek gondolva sugalmazza: Gyurcsány tudatosan veszni hagyta a tévészékházat, hogy a kiszivárgott őszödi beszédéről elterelje a figyelmet.  Lázár János, a Parlament rendészeti bizottságának korábbi elnöke (a kormánypárt mostani frakcióvezetője) tavalyelőtt úgy vélte, a szélsőséges cselekmények alacsony felderítési mutatóinak oka nem feltétlenül a rendőrség alkalmatlansága, hanem „lehetséges, hogy az elkövetők mögött a legmagasabb kormánykörök provokációja áll.” Legnyíltabban mindezt Bayer Zsolt jegyzete körvonalazza. „Lehet itt vizsgálat, kell is, hogy legyen, egy dolgot úgysem fog kideríteni. Illetve sohasem fog tudni bizonyítani. Mégpedig a lényeget: azt, hogy 2006 szeptemberében, a tévészékház ostromakor a hatalom arra várt, hogy meghaljon egy rendőr. S a halott rendőr teste s emléke eltakarja Őszödöt, s az őszödi rémet” – írja Bayer. Ám elismeri: minderre nincs bizonyíték.

A politikai összeesküvés-elmélet sikere, diadalútja legtöbbször igényel egy hatalmon lévő pártot, mely adós marad a racionális magyarázattal, tényfeltárással, s egy ellenzékit, amely tőkét kovácsol az eltussolás, titkolózás miatti jogos gyanakvásból. De az akkori rendőri brutalitás tarthatatlan jellege önmagában nem igazolhat semmiféle paranoiát. A korábban, illetve most napvilágra került beszámolók éppenséggel nem démoni cselszövésről tanúskodnak. Hanem inkompetenciáról, rutintalanságról, botrányos felkészületlenségről.

Magyar István, a bizottság szakértő tanúja „a 2006. szeptember 18-19-i rendőri fellépésről szólva a súlyos nehézségek, hibák közé sorolta, hogy nem voltak előzetes bűnügyi felderítési információk, ezért nem tudta a rendőri vezetés, mire készülnek a tüntetők. Az események forgatagában összeomlott a rendőrség kommunikációs rendszere, nem működött a rádióforgalmazás, továbbá nem volt a helyszínen parancsnok, illetve akit erre kijelöltek, az a tévészékház épületében sokkot kapott és intézkedésképtelenné vált.” Lehet mindezt valamiféle ördögi szabotázsnak tulajdonítani, de az – konkrétumok híján – nemigen gondolható egyébnek, csupán belpolitikai horror-víziónak. Vajon mi lehetett a bénultság oka? Leginkább valószerűnek, életszagúnak Tarjányi Péter volt kommandós, rendőrszakértő látlelete gondolható.

Tarjányi a 2006 őszi tömegzavargásokat (és az utána zajló erőszakcselekményeket) is analizáló könyvében akképp látja: nemcsak az utcán randalírozó csőcselék (és a Hír Tv tudósítása) interpretálta forradalomként a történéseket, hanem – bármily mellbevágó – a kormányfő és a rendőrség is. Mint leírja, a hatóság a tévéostrom előestéjén „nem rendőrként, hanem állampolgárként viszonyult a helyzethez. Ez a mentalitás lett a másnap éjszakai kudarc fő oka. Persze volt abban töketlenkedés is, de a lényeg, hogy a különböző szintű vezetők nem tudták eldönteni, mivel állnak szemben: forradalommal, amely teljes joggal elsöpri majd a hazudozókat, vagy topis futballhuligánok randalírozásával… A székházostrom lángjai kellettek ahhoz, hogy a csőcselék kimondhassa: forradalmat csinál. És ezt a jelenlévők jelentős része, a Hír TV riporterével az élen, el is hitte. Ami nem lenne baj, csakhogy eleinte a rendőri vezetők jó része is bekajálta a revolúciót…Este tízkor a miniszterelnök környezetéből kaptam egy SMS-t, amelyben ez állt: ’Kitört a forradalom, az isten irgalmazzon nekünk'.” (Meglátni és megveretni. Park Könyvkiadó, 2008. 8., 16. o.) Napfényre került hazugságuk okán Gyurcsányék morális defenzívában voltak. Így aztán a szituáció lebénította őket. Akkor sem mertek fellépni, amikor indokolt lett volna. Csakhogy a hatóság épp a politika „áldására” várt.

Van olyan analógia. mely szinte felkínálja magát az MTV-ostrom ürügyén. Ez a taxisblokád, mely számos rokon vonást tud felmutatni a 2006 őszi eseményekkel. Mindkettőnek kiváltó oka, apropója volt, miszerint hazudott a kormány. Előbbi a benzináremelésről, utóbbi a költségvetés helyzetéről. A rendőri impotencia a konkrét magyarázatai eltérőek, de gyökerükben azonosak. 1990 októberében a karhatalom viszonylag jól szervezett, országos méretű forgalomblokkoló akcióba ütközött. Alig két esztendő telt el azóta, hogy a diktatúra rohamrendőrei tüntetőket ütöttek. Nyilván voltak a rendvédelmi irányítás és a kormányzat berkeiben, akik oszlatást akartak. De végül felülkerekedett a nézet, hogy ne a hatalom legyen a békebontó. „Majd megunják, hazamennek” – ez a másfél évtizeddel későbbi Gyurcsány-aranyköpés lett az Antall-kabinet hozzáállásának kimondatlan rendezőelve. A maratoni tárgyalásokkal való kifárasztás eszközét használták gumibot helyett.

Bizonyos értelemben ugyanez zajlott a „böszme-gate” nyilvánosságra jutása után a Kossuth téren. A hazugságainak felszínre kerülése után erkölcsi deficittel bajlódó lévő vezetés nem akarta erőszakkal tetézni a legitimációs kataklizmát. Abban bízott, hogy a felkorbácsolt indulatok leülepszenek. Illetve, ha ez nem lehetséges, kivárja, hogy a demonstrálók üssenek először. Mindkét esetben a belpolitikai (és vélt társadalmi) érdek győzedelmeskedett a rendőrszakmai és jogi nézőpont fölött. Fejlett demokráciában a rendőrség nem mérlegelheti, hogy a politikusnak népszerűségileg kellemetlen, veszélyes az engedélyezetlen útzár, gyülekezés vagy a randalírozás feloszlatása. Ha törvénysértést észlel, akcióba kell lendülnie.

Amennyiben kormánytagok határozzák meg, melyik demonstrációt (és mikor) lehet feloszlatni, az inkább autoriter rezsimeket jellemez. Rendőrségünk sem 1990-ben, sem 2006-ban nem állt készen rá, hogy a politikától függetlenül, szakmai paraméterek alapján cselekedjen. A politika viszont mindkét dátumnál elbizonytalanodott. Miként Antall, úgy Gyurcsány kormányában sem akadt akkor olyan politikus, aki – akár informális, szóbeli utasítással – jóváhagyja egy, (még, pillanatnyilag) békés tömeg feloszlatását.

Az MTV ostroma

Túry Gergely

Rendőreinknek a „böszme-gate” után eszébe jutott, „ha a bal mellett teszik le a garast, és elsöpri őket a népharag, az új rendszerben árulók lesznek, munkásőrök, tetű pufajkások. Talán még felelősségre is vonják, de minimum kirúgják őket. Ha beállnak a Fidesz mögé, és mégis marad a kormány, dettó” – írja Tarjányi. Ekkor már nem az MSZP, hanem a Fidesz vezette a népszerűségi listákat. ’90 őszén pedig azt láthatták, hogy az ország legnépszerűbb pártja, a helyhatósági választásokon győztes SZDSZ – eleinte informálisan, közvetve, aztán egész nyíltan – támogatja a blokádot. Így aztán, a hatalmon lévő és a hatalomra törő párt közt őrlődve inkább nem csináltak semmit.

Arra van hát racionális indok. hogy a karhatalom, amíg tartózkodtak az erőszaktól, nem akarta szétkergetni a spontán gyülekezést. De nincs értelmes válasz rá, amikor órákon keresztül utcakőzápor zúdult az MTV-főbejáratot biztosító rendőrosztagra, miért nem jött felmentés. Tarjányi szerint azért, mivel Gergényiék „elhitték a kisrendőrök rémült, ám teljesen félrevezető rádiójelentéseit. A székház lépcsőjén küzdők ugyanis nem néhány futballhuligánt láttak hátul szotyizó nézelődőkkel, hanem a teret betöltő félelmetes masszát, rengeteg embert, akik bármikor megindulhatnak, és halálra tapossák őket. Gergényi és Szabadfi a frontról kapott információk alapján jelentette a miniszterelnöknek, hogy nem tudnak fellépni, mivel ’több ezren vannak a támadók’. Gyurcsány nem értette, hol vannak ezrek. Megkezdődött a vita. ’Miniszterelnök úr, ön politikus, ön ehhez nem ért, az én embereim vannak ott, tőlük, első kézből értesülök.’ A tábornokok ahelyett, hogy az Országháznál ácsorgó, jól felszerelt rendőrök egy részét átcsoportosították volna az MTV-hez, hagyták elesni a székházat.” Eddig az idézet.

Egymást kölcsönösen gerjesztő tehetetlenség zárta bilincsbe az államhatalmat. A rendőrség nem mert önállóan, szakmaian cselekedni (ahogy kellett volna), a politika viszont félt a döntés átvállalásának rizikójától. Mindennek végeredménye közismert.