Martin József
Martin József

A képtelen minősítések és vádaskodások országa lettünk. És a kérlelhetetlen gyűlölködésé: egy politológus jobbról azt mondja, a két elit ne beszéljen egymással, a neves tollforgató balról gyűlöli a jobboldalt, amely szerinte mindent magának akar. Bal-és jobboldali kórházak, színházak, megosztott családok. Itt az ideje, hogy megálljt kiáltsunk!

Bárhova nézek is, azt látom, hogy a jobb és a bal dichotómiája jóformán mindent fölfal, étvágyát a politika nem elégítette ki. A pártoknak éppen az a dolguk, hogy jobb- és bal felé rendeződjenek, már amennyire ezeknek a hagyományos irányjelzőknek egyáltalán van még tényleges eligazító erejük. Ám immár nem csak „jobb”- és „baloldali” színházról, hanem – amint nem régen egy orvos ismerősöm mesélte – „jobb”- és „baloldali” kórházakról is beszélnek, s biztos vagyok benne, hogy ki-ki a maga szakmájából, ismeretségi köréből a megosztottság rémisztő példáit tudná elősorolni. Ez a leegyszerűsítő, s a megvetésen át a gyűlölködésig fajuló szemlélet éppenséggel sehova sem vezet.

S kinek kellene ezt tenni, ha nem az elitnek: Vilfredo Pareto nyomán a szakirodalom – ahogy Kende Péter írja - azokat nevezi elitnek, akik az élet valamilyen területén vezető szerepet vívtak ki maguknak, illetve ilyen szerepet töltenek be. Ebben a kiterjesztő értelmezésben tehát a politikában, a gazdaságban, a tudományban, az oktatásban, a művészeti életben, a tömegtájékoztatásban és még sokfelé fokozottan fontos, sőt létfontosságú, hogy van-e elegendő mintaképző, s kivált integrációs erő, valamint akarat – mert ha nincs, akkor a társadalom menthetetlenül a dezintegráció felé halad. Másként fogalmazva: a szolgalelkű és haszonleső mamelukok hadán felül tudnak-e legalább olykor-olykor kerekedni az önállóan és értékorientáltan gondolkodó elittagok? Állítom, hogy a beszéddel, a párbeszéddel senki emberfia egyik oldalon sem veszít(ene), viszont a társadalom csak nyer(ne).

Merthogy a párbeszédben senkinek nem kell feladnia a saját álláspontját: Aczél Petra Új retorika című kitűnő könyvében olvasom a dialógus értelmezéséről, hogy az nem a vélemény különbségek feloldását jelenti, s nem is föltétlenül a megegyezést célozza, hanem „a másik olyan elfogadását, amelyet a közösen megteremtett szabadság érzete adhat. Nem egyszerű beprogramozás, hanem az új lehetőségének megteremtése”. Ez még nem új minőség, még nem egyfajta új valóság, hanem csupán a „felek egymásrautaltságának és közös megnyílásának hajtóereje”. Azt gondolom, hogy a mai magyar társadalomnak – kis retorikai túlzással – semmi másra nincs jobban szüksége, mint erre a „megnyílásra”, erre; a dialógus értelmezésre, ennek kreatív voltára. Hát nem vagyunk eléggé egymásra utalva? A társadalom ezernyi baja sem elég ahhoz, hogy áthatoljunk az ideológiai ködökön, s lássuk a valódi gondokat?

A mai magyar szellemi valóságban a „nem előítéletes kíváncsiság” szinte hiánycikk, pedig éppen a politikai centrumoktól távol eső elittagoknak fontos lenne – s így a társadalomnak is –, hogy a „dolgokat a legélénkebben és tisztán láthassák.” Persze nem vagyok, nem lehetek naiv, már csak életkoromnál fogva sem. Amikor a dialógus mellett érvelek, akkor pontosan tudom, hogy az nem parttalan, mert vannak, akikkel nem lehet és nem érdemes diskurzusba elegyedni.

Mennyire örültem, amikor a Magyar Nemzet hasábjain Mohás Lívia – egy életút tapasztalatával –  arra intett, hogy „legalább ne használjunk egymás ellen orgoványi stílust.” Én valószínűleg indulatosabban helyteleníteném a megcélzott pályatárs stílusát és mondanivalóját, de a lényeg messze nem ez, hanem az, hogy a „jobboldali” nyilvánosság – lám, már engem is fogságba ejt a dichotómia – sem hagyja szó nélkül a minősíthetetlenül durva eszmefuttatást. Egy kormányzati berkekben járatos bennfentes személyiség – megjegyzését nem a nyilvánosságnak szánva – meghökkenten kesergett azon, hogy a filozófusok faggatásában részt vállalók, mennyire tudatlanok, s mennyire fogalmuk sincs arról, hogy világhírű gondolkodókat illetnek méltatlan, alpári szemrehányásokkal.

[[ Oldaltörés (Folytatás) ]]

Gadamerrel szólván, ”ténylegesen nem közlésre kerül valami, hanem egy mögöttes érdeket nyilvánítanak ki, amelynek ürügyül szolgál”. Nem mintha egy demokráciában ne lehetne megvizsgálni, hogy egy adott közegben miként bánnak közpénzekkel, de azt illő szakszerűséggel és türelemmel kellene tenni, s legfőképpen egyenlő mércével mérni, nem kiválasztani néhány személyiséget, akiket már-már bűnözőnek tekintenek a mindenkor jelenlévő magánszorgalmúak. Megint csak örülök, hogy vannak jobboldali szellemiségű orgánumok, amelyek ehhez a rossz ízű kampányhoz nem csatlakoznak. Gondolkodásukban ők a függetlenek.

Ami más szavakkal azt is jelenti, hogy nem érdemes és nem szabad a jobboldalt egy kalap alá venni, még kevésbé az egész jobboldalt „gyűlölni.” Az elfogultságok mélységes kútjából fölfakadó rettentő túlzások nem ismernek párthatárokat: a bal térfélen többen szinte sportot űznek abból, hogy a közállapotokat a lehető legrosszabb színben tüntessék föl, és akkor immár nem az a kérdés, hogy a médiaszabályozás kétségtelen hibái hol találhatók, hanem az, hogy Fehéroroszországhoz, vagy a putyini centralizációt végrehajtó orosz modellhez kezdünk-e hasonlítani?  Jószerivel mindenre, amit a kormányoldal tesz, egy elutasító „nem” a válasz, a balfél több hangadója a racionális gondolkodásnak még a csíráját sem hajlandó megtalálni a másik fél cselekedeteiben.

Az előítélet mindent megbénít, megakasztja a dialógust, lefojtja a beszélgetést, amelyben pedig „belső igazságlehetőség van.” De a szinte elnémult párbeszéd miatt jobbára nem a másik tényleges nézeteiről, hanem annak egyfajta torzképéről folyik a diskurzus. Ez ellen kellene tennie az elitnek, a civileknek: hagyják ők csak a dagadt dumát a pártokra, végezzenek nagytakarítást az elkoszlott és eredeti értelmüket vesztett szavak padlásán, vagyis nekik maguknak nyitottnak és türelmesnek kellene lenniük.

De máris jobb- és baloldali fülzúgásom támad: sérelmek, hibák és bűnök tengerében hogyan lehetne „éppen most” dialógust folytatni? – vélem hallani a kétkedő hangokat innen is, onnan is. Vagy mégis nekik lenne igazuk: nem irreális-e a dialógus hiányát fölróni? Nem kell-e tárgyilagosan elismernem, hogy a magyar művelődés- és eszmetörténet bizony nincs híján ádáz, a kíméletlenségig menő szellemi csatározásokkal, zajos kultúrkampfokkal? Akkor most a közeli és távolabbi múlt dühödt vitáinak fölsorolása helyett álljon itt egy másik példa: a politikatörténet ritkábban emlegetett ténye, hogy Deák Ferenc, az 1867-es kiegyezés folyamatának konok és hűséges elindítója – Húsvéri cikk a Pesti Napló hasábjain 1865-ben – nem ment el Ferenc József budavári megkoronázására. Ő, aki e történelmi kompromisszumot magyar részről létrehozta, a legszimbolikusabb pillanatban azokra is gondolt, akik a királlyá koronázást vitatták, helytelenítették. Deák ebben is bölcs volt: politikai csúcsteljesítményének ünnepélyes és jelképes megvalósulásakor is tudott másra, másokra figyelni, s nem pusztán elviselte a más véleményen lévőket, hanem távolmaradásával egyfajta közösséget is vállalt velük.

 A másokra figyelés képességét eltanulhatnánk tőle mindahányan. Vagy inkább ökölbe szorítjuk a kezünket, most és mindörökké?