Hírcsatornák
Kinyomtatom
Elküldöm
Hozzászólások (#51)
A képtelen minősítések és vádaskodások országa lettünk. És a kérlelhetetlen gyűlölködésé: egy politológus jobbról azt mondja, a két elit ne beszéljen egymással, a neves tollforgató balról gyűlöli a jobboldalt, amely szerinte mindent magának akar. Bal-és jobboldali kórházak, színházak, megosztott családok. Itt az ideje, hogy megálljt kiáltsunk!
|
|
Bárhova nézek is, azt látom, hogy a jobb és a bal dichotómiája jóformán mindent fölfal, étvágyát a politika nem elégítette ki. A pártoknak éppen az a dolguk, hogy jobb- és bal felé rendeződjenek, már amennyire ezeknek a hagyományos irányjelzőknek egyáltalán van még tényleges eligazító erejük. Ám immár nem csak „jobb”- és „baloldali” színházról, hanem – amint nem régen egy orvos ismerősöm mesélte – „jobb”- és „baloldali” kórházakról is beszélnek, s biztos vagyok benne, hogy ki-ki a maga szakmájából, ismeretségi köréből a megosztottság rémisztő példáit tudná elősorolni. Ez a leegyszerűsítő, s a megvetésen át a gyűlölködésig fajuló szemlélet éppenséggel sehova sem vezet.
S kinek kellene ezt tenni, ha nem az elitnek: Vilfredo Pareto nyomán a szakirodalom – ahogy Kende Péter írja - azokat nevezi elitnek, akik az élet valamilyen területén vezető szerepet vívtak ki maguknak, illetve ilyen szerepet töltenek be. Ebben a kiterjesztő értelmezésben tehát a politikában, a gazdaságban, a tudományban, az oktatásban, a művészeti életben, a tömegtájékoztatásban és még sokfelé fokozottan fontos, sőt létfontosságú, hogy van-e elegendő mintaképző, s kivált integrációs erő, valamint akarat – mert ha nincs, akkor a társadalom menthetetlenül a dezintegráció felé halad. Másként fogalmazva: a szolgalelkű és haszonleső mamelukok hadán felül tudnak-e legalább olykor-olykor kerekedni az önállóan és értékorientáltan gondolkodó elittagok? Állítom, hogy a beszéddel, a párbeszéddel senki emberfia egyik oldalon sem veszít(ene), viszont a társadalom csak nyer(ne).
Merthogy a párbeszédben senkinek nem kell feladnia a saját álláspontját: Aczél Petra Új retorika című kitűnő könyvében olvasom a dialógus értelmezéséről, hogy az nem a vélemény különbségek feloldását jelenti, s nem is föltétlenül a megegyezést célozza, hanem „a másik olyan elfogadását, amelyet a közösen megteremtett szabadság érzete adhat. Nem egyszerű beprogramozás, hanem az új lehetőségének megteremtése”. Ez még nem új minőség, még nem egyfajta új valóság, hanem csupán a „felek egymásrautaltságának és közös megnyílásának hajtóereje”. Azt gondolom, hogy a mai magyar társadalomnak – kis retorikai túlzással – semmi másra nincs jobban szüksége, mint erre a „megnyílásra”, erre; a dialógus értelmezésre, ennek kreatív voltára. Hát nem vagyunk eléggé egymásra utalva? A társadalom ezernyi baja sem elég ahhoz, hogy áthatoljunk az ideológiai ködökön, s lássuk a valódi gondokat?
A mai magyar szellemi valóságban a „nem előítéletes kíváncsiság” szinte hiánycikk, pedig éppen a politikai centrumoktól távol eső elittagoknak fontos lenne – s így a társadalomnak is –, hogy a „dolgokat a legélénkebben és tisztán láthassák.” Persze nem vagyok, nem lehetek naiv, már csak életkoromnál fogva sem. Amikor a dialógus mellett érvelek, akkor pontosan tudom, hogy az nem parttalan, mert vannak, akikkel nem lehet és nem érdemes diskurzusba elegyedni.
Mennyire örültem, amikor a Magyar Nemzet hasábjain Mohás Lívia – egy életút tapasztalatával – arra intett, hogy „legalább ne használjunk egymás ellen orgoványi stílust.” Én valószínűleg indulatosabban helyteleníteném a megcélzott pályatárs stílusát és mondanivalóját, de a lényeg messze nem ez, hanem az, hogy a „jobboldali” nyilvánosság – lám, már engem is fogságba ejt a dichotómia – sem hagyja szó nélkül a minősíthetetlenül durva eszmefuttatást. Egy kormányzati berkekben járatos bennfentes személyiség – megjegyzését nem a nyilvánosságnak szánva – meghökkenten kesergett azon, hogy a filozófusok faggatásában részt vállalók, mennyire tudatlanok, s mennyire fogalmuk sincs arról, hogy világhírű gondolkodókat illetnek méltatlan, alpári szemrehányásokkal.
Kinyomtatom
Elküldöm
Hozzászólások (#51)
rey
galamb
Elek István: Megszületik a félország alkotmánya? »
A Nemzeti Együttműködés Kádárja »
Matolcsy baby boomja és a kivégzett középosztály »
Milyen választás? »
Kedves rey!
Az igazi bruttósítás az lenne, ha bevezetnék azt, hogy:
új Bruttó := Régi bruttó összes költsége;
és ezután a munkáltatótól levont járulékok is rajta legyenek az (új) bruttóból levont összegként a bérlapon. De ezt nem a munkáltató járulékainak csökkentése UTÁN, hanem járulékcsökkentés ELŐTT kellene (KELLETT VOLNA!) megtenni.
Konkrét példa:
A munkáltatóm ügyfélköre nőtt (ezzel és joszabályi váéltozások miatt a munka is), az inflációt az áraiban átvezette. A létszám és a bérek változatlanok maradtak, időközben a járulékai csökkentek, így a bérköltsége is. Pl. az én változatlan bérem teljes költsége 2009 januárhoz képest 11200 Ft/hóval kevesebb most. Ezt (és az inflációt meghaladó árbevétel-növekedést is) teljes egészében megtartotta magának, és szende módon sajnáltatta magát a kafetéria-adó (esetemben 2675 Ft/hó) miatt.
Ha csak annyit költene Hőnszeretett Bölcs Kenyér-NEM-Adó Gazdám a mi bérezésünkre, mint 2009 elején, már emelkedett volna a nettó fizetésünk csökkenés helyett! Ha még a KÉT évi infláció FELÉT is hozzátenné, még reálértékben is javulna a helyzetünk.