Különös hajcihő zajlott múlt héten melegügyben: a Hír24 kimutatta, hogy egy negyedikes hit- és erkölcstankönyv a homoszexuális kapcsolatot halálos bűnnek nevezi, amire azonnal született egy felháborodottan tiltakozó petíció (amit a szervezők kérésére magam is aláírtam). Erre egyesek igen indulatos kritikával reagáltak, s a továbbiakban már inkább a petícióról, mint az inkriminált tanításról folyt a veszekedés: az aláírók – úgymond – az egyház és állam szétválasztásának, valamint a lelkiismeret-, vallás- és szólásszabadságnak tesznek keresztbe, mikor követelik a tankönyv azonnali visszavonását.

A halálosbűnöző tanítás hívei egyházellenességet kiáltottak (külön misét megér, hogy némi kritikától korunk komfortkeresztényei hogyan válnak rögtön üldözöttekké). Viszont legalább elmagyarázták, hogy a halálos bűn kifejezés nem azt jelenti, amit első hallásra értünk alatta; e bűnöket az egyház (Isten képviseletében) megbocsátja, ha a bűnös megtér. Az egyik aláíró, Vári György vissza is lépett, sajnálatát fejezve ki. De történtek visszalépések egyházhoz kötődő körökben is: a kiadó pl. jelezte, hogy pontosítják és javítják a kifogásolt szövegrészt. (Ettől persze még annak védelmezői véksőkig kitartanak.)

No igen: naiv, szerencsétlen szövegezésű egy petíció volt az. Kár, hogy reflexszerűen aláírtam – jobb lett volna, ha javaslok előbb néhány tartalmi/stilisztikai változtatást. Hülyeség pl. a felvilágosodás hagyományára appellálni, amikor az egész posztmodern e hagyomány meghaladásáról szólt, és amúgy sincs kedvem ideológiai mintákat egymás alá/fölé rendelni. Hülyeség volt a tankönyv szerzőjét hibáztatni, hiszen nyilván a legjobb meggyőződése szerint igyekszik tolmácsolni egyháza (vélt) álláspontját. Eszemben sincs viszont visszavonni az aláírást, vagy bűnbánatot tartani miatta. Ugyanis fontosabbnak tartom a a tiltakozást a gyerekek – bárki által történő – lelki megrontása ellen, mint a szabatos fogalmazást. (Mindenesetre alábbiakban a második követelménynek is igyekszem megfelelni.)

Rövid bevezetés a bűntanba

A keresztény dogmatikák egyik legfontosabb pillére a hamartológia (bűntan). A bűn a keresztények szerint az emberiség alapproblémája. Nem csupán azok a dolgok tartoznak ide, amiket a világi törvénykönyv büntetni rendel, hanem bármi, ami ellenkezik Istennek a Bibliában kinyilatkoztatott törvényével. A bűn zsoldja – következménye – a halál (Róm. 6, 23.), hiszen a szent Istentől (aki az élet forrása) szakítja el az embert. Viszont mindannyian, kivétel nélkül vétkezünk (Jak 1,7), mert a paradicsomi bűneset folytán velünk született gyarlóság erre késztet minket. Non posse non peccare, azaz: nem tudok nem vétkezni, sóhajt fel Szent Ágoston. E problémát megoldani jött Jézus Krisztus, magára véve a bűnösöknek járó büntetést a kereszten, így megmentve őket az ítélettől.

Azzal kapcsolatban, hogy a hétköznapokra fordítva mi az Isten törvényének megszegése, és ennek milyen evilági következményei legyenek, változó a vallásos álláspont, és ma sem egységes. A megátalkodott gyermeki engedetlenséget a Tanach szerint megkövezéssel kell büntetni, és a szent szöveg az apának írja elő, hogy intézkedjen ezügyben. Istennek hála, nem tudok róla, hogy ezt valaki valaha betartotta volna. A házasságtörő nőket viszont szakmányban kivégezték Izraelben, és a homoszexuálisokat is, ahogy ma például Iránban teszik. (Aki azzal akar egy gyakorlatot legitimálni, hogy az milyen régi hagyományon nyugszik, esetleg e körülményeket is vegye figyelembe.) A pusztai vándorlás idején a szombati munkatilalom megszegőit is halál sújtotta, a római és talmudi korban viszont már nem, ahogy a varázslókat sem végezték ki.

A ceremoniális törvényeken túl (pl. szombatnap, áldozás stb.) nyilván léteznek szociális és szexuáletikai követelmények is. Ezek közül a szociális parancsok mutatkoztak legstabilabbnak az idők során, (pl. kizsákmányolás, hatalmaskodás, vagy az elesettek iránti érzéketlenség tiltása), és szexuális kérdésekben történt a legtöbb változás. Mózes bizonyos feltételekkel megengedte a válást, de Jézus, a názáreti rabbi megtiltotta. Korábban a zsidóság körében teljesen elfogadott volt a többnejűség, aztán az apostoli korban lépésről lépésre kialakult a monogám házasság követelménye (ennyit a „négyezer éves” keresztény párkapcsolati modellről).

Tény, hogy a homoszexuális aktust a szentírási hagyomány kategorikusan és egyöntetűen utasította el a XX. századig, az azt gyakorlókat pedig minimum kitiltották a keresztény közösségekből. Manapság pedig, hogy egyre többen igyekeznek ezen az állásponton puhítani, a csörték hihetetlen méreteket öltenek, egészen az egyházszakadásokig – a homoszexualitás valódi jelentőségét (e sorok szomorú szerzője szerint) abszurd módon felnagyítva. Sokak számára egyenesen az Ige iránti hűség bizonyítéka a homoszexualitás elutasítása, a meleg kapcsolat pedig a bűnök bűne, az istentelenség netovábbja: jel, amely a világ erkölcsi hanyatlásra és a közelgő végítéletre figyelmeztet.

Az egyház elvileg különbséget tesz a bűn és a bűnös között: a bűnöst szereti, azonban a bűnét megítéli. Elvileg. A gyakorlatban azonban az egyházban markánsan jelen van a homoszexuálisokkal szembeni ellenséges érzület. Ebben a narratívában s a homoszexuális ember nem annyira eltévedt bárány, akit integrálni kell, mint inkább veszélyes ellenfél, akitől óvakodni kell. Mögötte áll ugyanis a világméretű „meleglobbi”, amely igyekszik behálózni a gyanútlanokat, és „trendivé”, követendő példává tenni a homoszexuális gyakorlatot.

Isten szeret, ha megváltozol

Nem tudom, miért kell tízéves (nemi érés előtt álló) hittanosoknak a homoszexuális gyakorlatról tanítani; talán a téma iránt végletekig fokozódó egyházi érdeklődés az oka. Az viszont, hogy ezt a rendkívül összetett jelenséget egy tankönyv így intézze el: „a homoszexuális cselekedet azonos nemű személyek közötti szexuális kapcsolatot jelent. Ezek súlyos, halálos bűnök”, számomra több szempontból elfogadhatatlan. A homoszexualitás nem választás kérdése – sajnos, ez a tény még nem szivárgott be az egyházi köztudatba. Senki nem dönt úgy, hogy a saját neméhez akar vonzódni, ahogy arról sem döntünk, hogy heteroszexuálisok leszünk. A homoszexualitás nem betegség, főleg nem ragályos. Nem lehet elterjeszteni, viszont akinél kialakult, azon már nem lehet változtatni. Tudomásom szerint nincs olyan, a komolyabb ellenőrzés próbáját kiálló adat, mely ezt cáfolná. A halálos bűnhöz viszont a Magyar Katolikus Lexikon szerint „teljes tudatosság és meggondolt beegyezés” kell, vagyis döntés. Ha esetleg a hajlamot nem, csak a cselekedetet ítélné el az egyház halálosnak, ennek alapján az sem lenne helyes, ugyanis az érzéki ösztönök, a szenvedélyek „...csökkentik a bűn szabad és szándékos jellegét”.

Lassan kétszáz éve tudjuk, hogy a szexualitás a psziché egyik legfontosabb identifikáló eleme, az ember egész lényének meghatározója. Kevés erősebb belső késztetés létezik, mint a szexuális ösztön. A házasságot azért ajánlja (az egyébként szingli) Pál, hogy e késztetés rendezett keretek közt nyerjen kielégülést, mondván: ...magatokat meg nem tartóztathatjátok... jobb házasságban élni, mint égni”. (1 Kor. 1,7.) A homoszexuális késztetésre ez sokszorosan igaz, hiszen a tiltás, amely az egész társadalom, főleg az egyház részéről érkezik, nemhogy csillapítaná, hanem felszítja a bűnösnek ítélt vágyat; ezt a pszichológiai igazságot az apostolok is ismerték (pl. Róm 7, 11.).

A hittankönyv sommás megállapítása már kicsi korban a homoszexuálisok iránti ellenségeskedésre, ítélkezésre nevel, egy előítéletektől amúgy is átszőtt közegben. És ami még fájóbb: vannak és lesznek gyerekek, akik e hittankönyvből megtanulják, hogy a vágyaik, amelyeknek lassan tudatára ébrednek, gyűlöletesek Isten és az egyház szemében. Nekik – ha valaha be merik vallani, hogy milyenek – lehet persze megtérésről és bűnbocsánatról beszélni. El lehet nekik mondani: Isten befogadja őket az üdvösségbe, de ehhez azt kell megbánniuk és elhagyniuk, amit képtelenek. A lehetetlent kell teljesíteniük, hogy megmeneküljenek a kárhozat tüzétől. El tudjuk képzelni, a rettegés és bűntudat milyen mélységeibe tud taszítani gyerekeket néhány ilyen hanyagul odavetetett mondat? Van fogalmuk a szerzőknek és e tanításapologétáinak, milyen mélyen sebzett, és másoknak is sebeket okozó szörnyeteggé válhat egy ember, akit kiskorában arra tanítanak, hogy az olyanokra, mint ő, a kárhozat vár?

A lelkiismeretlenség szabadsága

Az egyházak olyan közösségek, amelyeknek vannak sajátos tanításaik és normáik. Ezekhez nyilván joguk van, ezekbe ne szólhasson bele senki. Én speciel örülök, hogy a gyerekeim hiszik: Isten teremtette, Jézus pedig megváltotta őket. Nem szeretném, ha valaki e hit gyakorlásában korlátozni akarna minket. Viszont egyszerűen nem tudok mit kezdeni azzal az igénnyel, hogy joga legyen bárkinek a gyerekekre, sőt a társadalomra káros dolgokat tanítani, akárhány évszázados, vagy évezredes tradíciókra hivatkozva. Ez nem liberalizmus, vagy ha igen, akkor is ostobaság. Gyerekekről beszélünk, akik nem tehetnek róla, hogy hová és milyennek születtek. A jövő nemzedékről beszélünk, akiket (erkölcsi értelemben) senkinek nincs joga megrontani.

Pillanatnyilag kötelező választani a hit- és erkölcsoktatás, vagy a botrányos, új-Makarenkói erkölcstan közt. A kutya nem kérdezi, hogy ez megfelel-e a szülő világnézetének, akinek az adójából a dolog működik. A hitoktatás közpénzből finanszírozva, közpénzből fenntartott iskolákban zajlik. A homoszexualitást halálosbűnöző leckét pillanatnyilag pl. az én pénzemből tanítják az iskolában; hát hadd szóljak bele!

Ami pedig az egyház szabadságának korlátozását illeti: szó nincs róla, hogy az egyházat bárki a hitének feladására kényszerítené. Az egyháznak, mint minden közfeladatot ellátó szervezetnek, mindössze el kéne viselnie, ha kritika éri, főleg egy olyan szekuláris társadalomban, mint a miénk. De akár meghallgathatná azon hívek óhaját is, akik nem szeretnének szégyenkezni amiatt, hogy keresztyének. Az egyháznak nem megtagadni kéne az evangéliumot, hanem fölfedezni. Az ugyanis arról szól, hogy nincs magasabb törvény a szeretetnél. Akkor a börtönhideg vallásosság helyett az egyház az igazi Jézust tudná képviselni, aki nem gyanúsít, nem rágalmaz, nem ítélkezik, viszont befogad, feltétel nélkül. Ezt hívják kegyelemnek, és egyedül ez az, ami képes megváltoztatni embereket. De ez már egy másik történet.