Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Hogyan lehetséges, hogy választók – az egész világon – a közemberek (azaz saját maguk) átlagánál sokkal silányabb vezetőket emelnek maguk fölé?

Budapesten és vidékén azt tapasztalhatjuk, hogy a vezető politikai és médiaszereplők erkölcsileg és értelmileg nem érik el az úgynevezett átlagemberek minőségét – sőt: a saját személyes „színvonaluk” alá zuhantak le. A visszás, groteszk, bizarr, nevetséges és szégyenletes esetek száma légió. Az internetes sajtó szinte teljes elbulvárosodása, a politikai „táborok” primitív káröröme, ha valamelyik vetélytársuk orra bukik, a rágalmak és mendemondák összekeveredése a komoly hírszolgálattal és elemzéssel: mindezek nem látszanak többé egyéni hibának, inkább szegény hazánk (és – hajjaj – szegény Európánk) válsága újabb aggasztó tüneteinek.

A rossz modor és a rossz ízlés orgiája, amely egyszerűen megalázza a közönséget – azaz a honpolgárok közösségét –, s vele jár a magyar nyelv rémületes romlása, amely része az általános hanyatlásnak. (Nemrég mondta a kitűnő zongoraművész a rádióban: „tervünk elfogadásra került a Zeneakadémia részéről”, s akkor most bízzunk a Debussy-interpretációjában? Azt írja az egyik köztiszteletben álló zsurnaliszta: „Ne hidd, hogy különb vagytok.” Ez tragikomikus. Vagy tragikus?) A politikai programok és elképzelések tartalmi vitája, a tendenciák elemzése helyett a hatalom megszerzésére esélytelen politikai csoportok hatalmi esélyeinek összehasonlítása („latolgatása”) folyik, tökéletesen értelmetlenül.

Az Európa-szerte csodált Orbán-rezsim (amelynek a szövetségesei a napokban nyertek választást Ausztriában és Csehországban) szétverte ezt az amúgy is vacak szisztémát. Ami megmaradt belőle, az irracionális gyűlölködés, előítélet, babona, fake news, paranoiás mítosz, fajgyűlölet, körkörös gyanakvás mindenkivel szemben, félművelt okoskodás. A szélsőjobboldali kormánysajtó által meghagyott kicsinyke műveleti területen tombol a gagyitévé, az alig burkolt pornográfia, a kiröhögött „sztárok” parádéja, a bújtatott reklám, az irodalomnak álcázott ponyva- és lektűrbiznisz, a tudománytalanság és tudományellenesség, a filozófiátlanság és művészietlenség, a teljes művelődéstörténet megvetése, az emberhez méltatlan hivatásos sport botránykrónikája, a politikai tudósítás helyét elfoglaló alantas pletyka, a főhivatású interjúalanyok vartyogása, a részvétlen gúnyolódás a lúzereken, az üres és szolgai érdeklődés a hatalom titkai iránt, a pénzkultusz, a vagyonosok irigy csodálata – pfuj!, piszok mindenütt.

És mindenünnen árad a repetitív, idióta posztpop és posztrock, a kultúra helyét átveszik a „rendezvények” és a „fesztiválok”, a kamaszok beszédképtelen, tudatlan, ostoba „vloggerek” amatőr videóit bámulják a YouTube-on (akiknek több százezer „követőjük” van), mert ők legalább autentikusnak tetszenek, szemben „a sajtóval” – ezek a „videósok” egyébként (hitelesen és spontánul!) mindenféle szirszart reklámoznak a plázák ifjú népének.

Valaha elképedve néztük a „kommentelők” őrjöngését a cikkek alatt; ma már alig különböznek a cikkek a „kommentektől” – és nem a „kommentelők” változtak meg, hanem a cikkírók. Ennek az egész örvénylő lármának a hátterében pedig ott van a pusztuló ország, a pusztuló Európa, a szétmángorolt „demokratikus” álmok, a szeméthegyek, az éhező, kábítószeres gettók, a tönkretett állami intézmények és a kizsigerelt népjóléti rendszerek, a bomló családok, a magukra hagyott gyerekek, a zsíros anyagiasság, a pánikos menekülés, a masszív kivándorlás. Kétségbeejtő.

Régi kérdés, bár kezd elavulni a reménytelenség folytán: hogyan lehet bármilyen balkörmű polgári „demokráciában” az állampolgári közösség tagjainak annyira-amennyire észszerű döntéseket hozniuk, ha elméjüket elhomályosítja a valóság- és tényellenes hatalmi propaganda (és a rá úgy-ahogy „reagáló”, szintén irracionális politikai „vita”), illetve a kommersz „tömegkultúra”, „szórakoztatóipar” és az internetes „közösségi médiák” színes és végtelen, szüntelenül változó, mégis egyhangú szennye? Hiszen aki – érthetően és méltányolhatóan viszolyogva – elmenekül belőle Rousseau és Thoreau vadonába, kénytelen lemondani arról, hogy bármin változtasson – kivéve persze önmagát, ami nem csekélység. Ráadásul aki küzdelemre vállalkozik, nyakig a műtrágyában, maga is bemocskolódik, óhatatlanul. Ugyan ki tud tisztán gondolkodni a ricsajban és a bűzben?

Hogyan lehetséges, hogy választók – az egész világon – a közemberek (azaz saját maguk) átlagánál sokkal silányabb vezetőket emelnek maguk fölé? Ez már az ókorban is meggondolkoztatta az elmélkedőket. Némelyiküket arra késztette, hogy elvessék – mint illúziót – a demokrácia gondolatát. De mivel a tirannusok is átlagon aluliak, valami mást kerestek. Ez a más pedig mindmáig hiányzik.

Vannak nemes lelkek, akik még próbálkoznak (Isten áldja meg őket), sokakat viszont elnémított a keserűség. Visszahúzódás, kivonulás, szigetek keresése – szakma, kert, hobbik és mániák, jobb esetben gondolkodói enklávék, rosszabb esetben délibábos szekták –: ebben az egészben az egyetlen megmaradt álom a csönd.

A csöndet nem lehet cenzúrázni, nem lehet elárulni, nem lehet promóciós termékbemutatókon ajnározni, nem lehet félremagyarázni, meghamisítani, megrágalmazni, szédelgően földicsérni. Nem is igaz már, hogy honfitársaink semmiben se bíznak. Nem. A semmiben bíznak csak.