Ez a Noisebox-od már a hatodik a sorban. Az elsőnek 2016-ban Berlinben volt a bemutatója, ott színes volt a vizuál; de kiállítottatok Noisebox-ot Kairóban, Kassán, Pozsonyban és Budapesten is. Ezek az iterációk különböztek egymástól?
A kiállítás koncepciója mindig ugyanaz volt: megfordítottuk a kiállítótér szabályrendszerét. A látogató az esetek túlnyomó többségében nem hangoskodhat, nem nyúlhat hozzá a műtárgyakhoz. Itt pedig pont az a lényeg, hogy a műtárgy akkor aktiválódik, amikor a befogadó hozzáér, és zajt kelt. Ez az alapgondolata az egésznek: megélni a gyermeki örömöt, a dob hangját. Egyszerre hat szenzorral lehet kapcsolatba lépni a művel a dobolás által, a kirajzolódó kép pedig mindig változik, különösen, ha más-más ritmusban ütjük a dobot.
A belső vagy a külső terek inspirálnak jobban?
Nagyon sok munkám kifejezetten kültérre készült, meg épületek felületeire. De mi, akik fénnyel foglalkozunk, a belső teret talán azért preferáljuk inkább, mert akkor nem vagyunk limitálva arra, hogy sötétedéstől világosodásig tartó időben gondolkodjunk, hanem nagyobb intervallumban tudjuk kiállítani a munkánkat.
gaborkitzinger.com
Hogyha visszamegyünk az alkotó életed elejére, mi motivált, amikor 2000 körül videó szakra jelentkeztél a MOME-ra (akkor még Iparművészeti Egyetem)?
Akkoriban két lehetőség volt vizuális továbbképzésre: az ember vagy a Képzőre ment, vagy az Iparra. Általában nem sikerült elsőre, nekem se. Amíg nem vettek föl, jártam a Dekoratőr Iskolába, ahol egyébként többet tanultam két év alatt, mint később az egyetemen úgy egyáltalán. A Dekor akkoriban kifejezetten művészsuli volt. Olyan legendás tanáraink voltak, mint Tolvaly Ernő, Lengyel András vagy Gerendy Jenő, akik a szocialista rendszerben nem kaptak olyan szerepet és feladatokat, amelyek egyébként a tudásuknak kijártak volna, csak később, amikor már átmentek Pécsre a Képzőre; de az én időmben még ott bohémkodtak velünk. Tolvaly Ernő művészettörténeti órái rám például olyan hatással voltak, hogy akkor döntöttem el: ez lesz az én utam is. Később az egyetem grafika szakán nem csak arra jöttem rá, hogy ugyanazokat a feladatokat látom ismétlődni, amiket én a Dekorban már elvégeztem, hanem arra is, hogy igényem van arra, hogy az időt és a hangot integráljam a munkáimban.
Ez nem lehetett független attól, hogy a 2000-es évek elején kezdett el a vizuális és audiotechnológia is nagyobb tempóban fejlődni, és összefonódni a technokultúrával, ami sok új dolgot hozott.
Akkoriban sokunknak nyilvánvaló lett, hogy nem ecsettel és ceruzával írják, rajzolják a jövőt, hanem számítógépen. Már elérhetővé váltak jobb számítógépes kép- és mozgókép szerkesztő szoftverek, és a gépek is olyan teljesítményekre lettek képesek, hogy akár otthon is lehetett videóval és animációval foglalkozni. A MOME-n a videó szak még eléggé romokban volt, amikor átjelentkeztem oda a grafikáról, ezért átirányítottak minket az animáció szakra, ahol két neves szakember, M. Tóth Géza és Fülöp József oktatott bennünket. Pásztor Erika volt később a videón a tanszékvezető – Isten nyugosztalja – ő alatta lett a szakból idővel kurrens hely. Felépített egy olyan tanári kart, amely nyitott volt az én dolgaimra is. Máig hálás vagyok nekik a támogatásért.
Koncert a Trafóban
gaborkitzinger.com
A VJ-zés felé a korszellem húzott?
A gólyabálon, 2001-ben vetítettem először egy osztálytársammal, Gyenei Petivel, és ott egyből felfedezett néhány, a Tilos Rádióban zenélő DJ – akkoriban a gólyabálok hatalmas budapesti össznépi bulik voltak, több ezer emberrel. A következő hétvégén már a Kultiplexben vetítettem egy Tilos buliban. És attól kezdve minden héten legalább egyszer, de inkább többször vetítettünk valahol a városban. Berobbant a dolog, elkezdtünk folyamatosan VJ-zni és VJ loopokat készíteni.
Tagja vagy a Kiégő Izzók nevű, lassan negyed évszázada létező formációnak. Látványos hazai és külföldi projektek, komoly sikerek vannak a hátatok mögött; a 2014-es New York-i DUMBO Arts Festivalon történt vetítéseitek híre Budapestre is elért.
A Kiégő Izzók ‘98-ban alakult, én 2000 környékén ismerkedtem meg velük. Akkoriban ők még diavetítőztek, főleg illegális bulikban. Én is rendszeresen vetítettem egyedül vagy csapattal mindenfelé, többek közt a Frank-hegyen vagy a Cinetripeken. Konkrétan ebből éltem egyetem alatt. Szerveztünk VJ-fesztiválokat, amiken már valós időben készült filmeket is bemutattam. Ezeket munkaként be tudtam adni az egyetemen is. 2005-ben bútoroztunk össze Fülöp Farkasnál, aki az Izzók oszlopos tagja, nála volt a stúdió nagyon sokáig. A Kiégők mindig mindennel foglalkozott az állóképektől a videókon át az élő vetítésig vagy a technikai kivitelezésig. Öten voltunk az alapfelállásban, mindenki egy kicsit máshoz értett, kicsit más gondolkodása volt. Folyamatosan dolgoztunk együtt más művészekkel is. Fülöp 2010 környékén kiköltözött New Yorkba, ennek köszönhetően lettek ottani felkéréseink is.
A Lighthouse Egyesületnek is tagja vagy. Ez a szakmád ernyőszervezete, ha jól tudom.
A Lighthouse Egyesület a Covid elején alakult meg, mint a magyar fényművészettel, VJ-zéssel, fényközpontú technológiákkal foglalkozó művészek gyűjtőhelye; elég sok kiállításunk volt. A Kiégő Izzók is tagja a Lighthouse-nak, több alkotóművész illetve csapat mellett. Sokak régi vágya volt, hogy erősítsük egymást és tudjunk beszélni egymással arról, amit csinálunk. Mindenki mindenkivel barát volt, folyamatosan találkoztunk mindenféle bulikban meg kiállításokon. Ezt a műfajt nem lehet igazából egyedül csinálni. Minden VJ-nek szüksége van valakire, aki a hanggal foglalkozik.
A techno partik zenei és vizuális élménye egy adott esemény néhány órájára szól. Nyilván lehet dokumentálni, és megmarad az emléke, hatása, de mégiscsak van egy efemer jellege. Ráadásul a kétezres évek első évtizedének végére az underground techno partik aranykora is lassan lejárt.
Nem múlt el, csak átalakult; technobulik, underground események vannak most is. Én már viszonylag ritkán vetítek partikon, de live act-eken, koncerteken és kiállításokon szoktam. Például most léptünk fel Mákó Rozival egy megnyitón, Szentendrén a Vajda Lajos Stúdió pincéjében. Számomra Szentendre fontos helyszín, egy időben ott is laktam, a Vajda Stúdióban sok kiállítás, koncert, parti szervezésében vettem részt.
A rendesebb pénzzel járó megbízások és projektek mellett ki-ki építi a saját művészi karrierjét?
Embere válogatja, hogy ki, mit, milyen intenzitással csinál, illetve hogy mi az indíttatása. De valahogy így van, igen. A VJ-zés az autonóm és az alkalmazott művészet határán mozog; van, amikor VJ-zik az ember, van amikor sajáton dolgozik, és ezt a kettőt próbálja kiegyenlíteni.
Az autonóm munka azért készül el, mert az embernek van egy belső indíttatása, ami miatt meg kell, hogy csinálja: kikényszeríti belőlem az a munka, hogy létrejöhessen, akkor is, ha az eredmény esetleg senkit nem érdekel. Szerintem nagyjából minden autonóm alkotás így születik. A kereskedelmi munka előzménye megrendelés vagy elvárás. Nekem személy szerint sokkal nehezebb feladat egy kereskedelmi művet létrehozni. De nem tekintem kisebbrendűnek, sőt, mondhatnám azt is, hogy megbízásos munkák nélkül nehéz is lenne igazán becsülni azt, amit autonóm módon tudok létrehozni.
Kitzinger Gábor
gaborkitzinger.com
Megemelkedett az ingerküszöbünk, látszólag egyre erősebb hatásokra van szükség ahhoz, hogy le legyünk nyűgözve. Lehet hogy ez is hozzájárul a fényművészet előtt érzékelhető egyre nagyobb perspektívához?
Én inkább úgy fogalmaznék, hogy ezek a technológiák és technikák már kicsúsztak a szórakoztatóipar markából. Egy nagy koncerten nagyjából ugyanaz történt már mondjuk a ‘60-as években is: sok fény, sok hang, sok minden. Elsősorban a számítógép az, ami ezt megváltoztatta. Nem azt mondom, hogy úttörők voltunk, de azért egy korai generáció voltunk abban, hogy a számítógépet már nem csak programozásra használtuk, hanem tényleg mozgóképes, vizuális megjelenésre. Az utánam következő generációk, akik már ezen nőttek fel, mint művészeti nyelvet értelmezik, és építik be a saját munkájukba. Én a fényművészetet, a light art-ot is klasszikus művészeti megjelenésnek tartom.
Mit érzékelsz, az elmúlt mondjuk öt évben merre változnak a dolgok? A változások alatt a technológiai változásokat is értem, meg azt is, ahogy a saját alkotói énedhez viszonyulsz.
A személyes életemben a Covid volt a fordulópont. Az otthon maradás és kényszerszünet alatt rájöttem arra, hogy egész jó nappal is létezni. Az egy gondolkodásbeli váltás is, amikor az ember lejön az éjszakáról és próbál egy kicsit a többiekkel egy idősíkon lenni. Korábban minden héten többször vetítettem vagy dolgoztam valahol az éjszakában, turnéztam zenekarokkal itthon és külföldön. A nap délután kettőkor indult, és másnap reggel 7-8 körül ért véget. Covid után nem akartam kikötni újra ebben az életformában. A VJ-zés mellett korábban is folyamatosan foglalkoztam képzőművészeti tevékenységekkel is.
Ami a technológiai váltást illeti: egy idő múlva törekedtem arra, hogy a zene minél integráltabban legyen jelen a látványban. Ha az ember hangreaktív munkákon dolgozik, akkor ahhoz olyan eszközök kellenek, amelyek valós időben generálják a képet, magyarul programozni kell. Én a hagyományos celluloid és stop motion animációtól indultam a 3D animáció irányába, onnan meg a kreatív kódolás felé, azaz a valós idejű látványba. Ily módon a zenét is ki lehet cserélni szinte bármilyen másik inputra. Onnantól pedig kinyílik a világ: tulajdonképpen mindennel lehet modulálni a képet, a hangot, a robotokat …szóval tulajdonképpen mindent össze lehet kötni mindennel.
Ezzel már régóta játszogattam, csak eleinte még nagyon nehéz volt leprogramozni amit szeretnék, limitáltak voltak a szoftveres lehetőségek. De kezdtek megjelenni a vizuális művészek számára is könnyebben értelmezhető és elérhető szoftverek, pl. a vizuálisan programozható Touchdesigner és az Unreal Engine. Az utóbbival készülő vizuális munkák tulajdonképpen videójátékok, ahol a zene van a játékos szerepében. Persze bármikor jöhet majd valami teljesen új, poszt-számítógépes technológia, ami átformálja a képet megint, és teljesen új utat nyit. Az MI is lehetővé tesz új dolgokat, és talán egyszer majd gondolatilag, vagy valamilyen telepatikus úton is bármit leképezhetünk, ha az emberi tudat egy új szintre lép a képalkotásban.
Szeptember közepétől október közepéig tart a Binálé című kiterjesztett média művészeti fesztivál, amelynek aktív résztvevője vagy. Az esemény mit fog megmutatni abból, ahol most tart ez a művészeti ág?
Áttekintést fog nyújtani a korai fényművészeti munkáktól kezdve napjainkig. A kezdeteket például Nam June Paik egy műve fogja fémjelezni, aki az ötvenes években a videóművészet úttörője volt, és akinek a művészete sokunk számára meghatározó. De látható lesz több más olyan mű, amelyek alkotói különféle irányokból közelítik meg, integrálják illetve értelmezik a technológiát. Lesznek fiatal, izgalmas európai, amerikai és kínai művészek. Magyarországról többek között lesznek kint munkái Nagy Ágostonnak, aki a MOME-n tanít, a kvantumszámítógépek programozásával végez kísérleteket és az eszköz művészeti integrálásával foglalkozik, és Kálmán Mátyásnak, aki az Inota fesztivált szervezi. És többek között mi is bemutatunk egy új munkát. Ez lesz az egyik legkomplexebb mű, amelyet eddig csináltam. Küzdünk vele, hogy minél szebb legyen, különböző rendszereket integrálunk. A koncepciót Lukács Violával közösen találtuk ki, a zenét Mákó Rozi fogja csinálni, a fény programozását Nagy András, a technológiai és statikai szerkesztést Császár András – enyém a videó programozás, és a projekt összetartása. A nézőnek is fontos szerepe lesz: az egészet az ő testi jelei fogják irányítani.
–
A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!
