Ez a kiállítás itt, ebben az érdekes, fagerendákkal szabdalt térben tekinthető olyan korszakot lezáró kiállításnak, mint amilyen a Ludwig Múzeumban volt látható 2001-ben?
Az már jó régen volt, nem sokkal az 1997-es Velencei Biennálé után, ahol abban az évben a magyar pavilonban hárman állítottunk ki El-Hassan Rózával és Herskó Judittal. Most a Szikra Képzőművészeti Bemutatóteremben állítom majd ki szeptember közepétől a legújabb képeimet; itt, az aqb-ben (art quarter budapest) pedig keverni akartam a régi meg az új munkáimat. Tehát picit más a koncepció, és mások is a keretek, mint 2001-ben voltak.
A legkorábbi képeid nincsenek itt, de így is több mint 25 évet fog át a kiállítás, ez a 22 kép mégis nagyjából egységes képet mutat stilárisan és szerkezetileg is.
A kezdetektől fogva igyekeztem tudatosan építkezni, vannak kapcsolódások különböző korszakaim között. A konstrukció, a szerkezet és a fény-árnyék strukturális változásai mindig izgattak. Négy, úgymond régi – 1998-99-es – képet tettünk ki. Nagyjából akkortájt kezdtem installációkat készíteni. Tudom, nem mindenki szereti a festményekkel kapcsolatban az installáció szót, de én annak nevezem, mert ahogy dolgozom, az tulajdonképpen egy építkezés.

Az összes itt látható képed kisebb, azonos méretű, különálló, de egymáshoz illesztett panelekből épül fel; ha jól értem, így (is) értendő az építkezés szó. A panelek adják ki egy-egy mű végleges formáját, és ez a forma sosem lesz szabályos négyzet vagy téglalap.
Nemcsak szerkezeteket, hanem gondolatokat is próbálok építek, miközben zajlik körülöttem az élet, abból merítve festek. Sok kis kép adja ki a nagyot.
Több képeden épületrészletek, tárgyak, anyagok felnagyított részletei építik fel a szerkezeteidet, de előfordul az is, hogy gallyak vagy valamilyen vízfelület a kiindulópont.
Kötődöm a természethez. A faágakban és a vízben is megtaláltam azt a fajta struktúrát, amit kerestem, amit használok. Télen, amikor nincsenek levelek, könnyebb ihletet kapni a fák festéséhez. Ilyenkor úgy tűnik, mintha a mozgás hatására részekre töredeznének az ágak. Nem plain airben festek, hanem fotó alapján. Fotóval dokumentálok magam körül mindenféle jelenetet, történést, és mindig részleteket fotózok. Analóg fotózással kezdtem és annál is maradtam.
A fény–árnyék-változások témájával foglalkoztam pályám legelején. Szerettem volna olyan dolgokat festeni, amelyek mindenkinek érthetőek. Tény, hogy én egy speciális struktúrát, felületet használok, de szerintem ez a sok kis kép reflektál az állandó mozgásra a világban. Ilyen időket élünk. Nem megérteni, hanem érezni kell.

Sokáig szinte kizárólag két színt használtál, a feketét és a fehéret. Aztán egy ponton megjelentek a színes pöttyök, és ezek az ismétlődő pöttyök egymásba fonódó gömböket, burjánzó formákat építenek fel. Az op art és a pattern art művek világára emlékeztető látvány lett abból a 20-21. századi „vizuális zajból”, amit a képeiddel kapcsolatban szoktak emlegetni.
Világéletemben nagyon szerettem a színeket, ennek ellenére sokáig a fekete-fehér használatánál maradtam. De nem is fekete-fehéret mondanék, mert azon belül rengeteg szín van; ezek sokkal inkább a szürkék különböző tónusai.
A Covid hozta el a váltást a színhasználatomban, de már 2019 előtt is éreztem, hogy váltani fogok. A világban sokasodó problémák és a világjárvány nagyon nyomasztó időszak volt számomra. A bezárkózás alatt úgy éreztem, hogy az emberek színeket szeretnének látni, színekre vágynak, és én is arra vágytam. A színek – és vele a pöttyök – azért alakultak ki, mert rendszerekben igyekszem gondolkodni.
A Covid alatt elkezdtem komolyabban tanulmányozni matematikai ábrákat is. Nem maga a matematika érdekelt, nem is voltam jó matekos, viszont a különböző matematikai és geometriai ábrák érdekeltek, azokból próbáltam kitalálni egy olyan struktúrát, amelyet valahogy a festészetemben is meg tudok jeleníteni.

Az alkotás mellett oktatsz is.
Kétéves felnőttképzésben tanítok például divattervezést is tanuló grafikusokat körülbelül tíz éve. Annak idején ez véletlenszerűen adódott, de úgy érzem, jó valamit átadni tapasztalataimból a fiataloknak, az oktatás élménye nagyon fontos számomra.
Ennek a megnyitónak része egy speciális divatbemutató.
Igen. Rostás Zoli kollégámmal régen ismerjük egymást, az iskolában kapcsolódott össze a munkánk. Ő divatszakos, divattervező és 2017-ben volt az első közös próbálkozásunk. A festményeimre reagál a ruháival, ő találja ki a szabást, ő tervezi a ruhát, én meg adom a külsőt, az anyagok mintáit.
Határozott személyiség benyomását kelted, olyanét, aki önálló művészi elképzeléseitől nemigen téríthető el. Mégis, Rostás Zoltán mellett hosszú évek óta dolgozol Sztojánovits Andrea médiaművésszel is, különleges alkotásokat hoztok létre, melyeknek gyakorta szerves része a point mapping nevű technika.
Igen, 2009 óta dolgozunk együtt. Van egy weboldalunk, a monochromeclack.hu, ott lehet áttekinteni a közös projektjeinket. Többnyire az történik, hogy egy festményemet Andi animálja, különböző mozgásokat tesz hozzá, és azt az animációt vetíti vissza a képre. Így tulajdonképpen egy teljesen új műfajt hoztunk létre.

Hogyan kezdődött közös munkátok?
Egyébként is nyitott ember vagyok, de ebben az együttműködésben az vonzott leginkább, hogy Andi, aki egy fiatalabb generációhoz tartozik, viszonylag friss műfajjal foglalkozik. Ahogy nekem, neki is voltak/vannak olyan életélményei, amikor úgy érzi, változtatnia kell. Fontos a kettőnk kapcsolódásában, hogy egy közös barátnőnk, El-Hassan Róza oktatta Andit a Képzőn, és ő mondta nekem, hogy úgy érzi, nekünk valamit csinálnunk kellene együtt. Ebből tényleg nagyon érdekes alkotások születtek.
Találkozásunk annyira inspiratív hatással volt a művészeti felfogásomra, a gondolkodásmódomra, hogy ebből is sokszor építkezem az új munkáimban. A festményinstallációimmal, a sok kis képpel azt a dinamizmust tudom közvetíteni, ami Andinak is nagyon fontos.
Mutatsz itt a kiállításon valamit, ami nem lenne olyan, amilyen, hogyha nem találkoztok?
Itt szinte az összes az. Amit én 15 éve csinálok, az valamilyen szinten mind az együttműködésünkből kap inspirációt. A kiállításon létrehoztunk egy három fallal lehatárolt kisebb teret is, aminek az egyik falára a közös munkáinkból vetítünk. A vetített képek között a néző maga tud lépegetni. Nekem azért is fontos, hogy Andival dolgozhatok, mert új utakat kerestem, ezért sem festettem klasszikus táblaképeket. Remélem, hogy ezzel magamat is tudtam – és tudom – építeni.
Nyitóképünk Köves Éva munkája
A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!