Tisztázzuk, ez nem bankrabló-tanfolyam. Nem haknizni akarok, érdekel a történelem!
– nyugtatja meg kezdésnek a közönséget Ambrus Attila a budai Várban a Táncsics-börtön előtt. Aztán gyorsan elmeséli, hogy azért van a karján kötés, mert pár napja csúnyán elverték a Sztárboxban. Ekkor egyébként már tudjuk, hogy az évek óta használaton kívüli épület tulajdonképpen nem is volt a klasszikus értelemben vett börtön, mert csak olyan, általában sajtóvétségért elítélt rabokat helyeztek el itt, akik írásban is megerősített úri becsületszóra nem szöktek meg. Pedig még rács sem volt az ablakokon.
A Táncsics Mihály utca 9 alatti épület, az egykori József-kaszárnya
Wikimedia Commons
A Bűnügyi krónika a budai Várban elnevezésű, Csapó Csaba történész, idegenvezető által megálmodott és megvalósított séta a Viszkisként hírhedtté – vagy inkább híressé – vált Ambrus Attilával hirdeti magát. Ha valakinek elsőre hozzám hasonlóan némileg furcsa lenne, hogy mi köze a 90-es évek népmesei hősének a Várhoz köthető bűncselekményekhez (a Viszkis rabló ezen a területen ugyanis nem követett el bűncselekményt), az megnyugodhat. Egyrészt van azért egy nagyon minimális köze egy közeli kisposta miatt, másrészt a kétórás sétán bármilyen korról és helyszínről legyen is szó, Ambrus könnyedén rá tud csatlakozni a saját élményeivel, és a dolog egyáltalán nem izzadságszagú, hanem izgalmas, szórakoztató. Egyszóval működik.
Csapó Csaba arról mesél, hogyan szabadította ki 1848. március 15-én a pesti nép és a forradalmi ifjúság Táncsics Mihályt az épületből. Kiderül, hogy a bátor és kalandos életű író, publicista, politikus tulajdonképpen csak kilépett az ablakon, vagyis a szó klasszikus értelmében nem annyira kellett szabadítani. Ambrus erre saját börtönélményeiről és emlékezetes, 1999. július 10-i szökéséről mesél, amikor az előre elkészített, lepedőkből és kábelekből font alkalmi kötél segítségével egy harmadik emeleti iroda ablakából lemászva meglépett az innen nem is olyan messzire lévő Gyorskocsi utcai fogdából, hogy aztán újabb rablásokat kövessen el. A történész és sokat látott, bűnözői és börtönmúlttal bíró társa valahogy nagyon jól kiegészítik egymást, más okból, de mindkettőjüket élmény hallgatni.
A Vörös Sün Ház előtt, a Hess András téren állunk, ahol két vezetőnk jelzi, hogy mondókájukat akár a padokon ülve is hallgathatjuk. Nagyon adódik, szinte tálcán kínálja magát a poén, mégis általános derültséget okoz, amikor Ambrus azt mondja: „Én már ültem eleget.” Én is mosolygok, valamiért ezek a kijelentések sem döcögnek, a séta lendületes, szórakoztató és a bűnügyi tematika ellenére jó hangulatú.
Bár hamarosan egy gyilkosság helyszínére érkezünk, feltűnik, hogy a Halászbástya környékén a hetvenes években nagy port kavart, Miskei Imre-féle gyermekgyilkosság helyszínét elkerüljük.
