Nem tiltotta meg
Vitányi Ivánt 1969-ben láttam először. Én a moziban ültem, ő a filmvásznon elmélkedett arról, zakóban, nyakkendőben, hogy az a kultúra, amelyet a korabeli szóhasználat szerinti beatzene jelenített meg, tele van szertelenséggel, szemtelenséggel, harsogással, kiabálással, lázadó hajlamokkal. De gyorsan hozzáfűzte – hiszen 1969-et írtunk –, hogy ez nem feltétlenül politikai lázadás, hanem bizonyos magatartás- és viselkedésformák ellen szól, művelői az elavult értékek helyett valami újat választanak.
Tizenhét éves voltam, Vitányi negyvennégy, a nevemben beszélt. Kovács András dokumentumfilmje az IMDb ratingen a maximális 10 pontból 8,2-t kapott, bravó. Ennyit a szikár tényekről. Nekem a film azt jelentette, hogy a beatzenét nem fogják üldözni. Ez azonban csak részben bizonyult igaznak, mert az Illést egy évvel később mégis csak betiltották. Londoni fellépésük idején, 1970 márciusában Bródy János a BBC-ben Bobby Gordonnak, azaz Pallai Péternek adott interjúban kiakadt, hogy Magyarországon nehéz hosszú hajjal élni; „csak nevetni tudok azokon az embereken, akik ezt problémának találják, mert ez az ő primitívségüket bizonyítja.” Bródy tett néhány megjegyzést a szegényes honi klubéletre is. Az Illést eltiltották a fővárosi fellépésektől, így lett abban az évben, Bródy szavaival, a vidék legjobb zenekara. Készülő nagylemezük felvételét is leállították, abban a változatban nem is jelent meg. Az A oldala nekem évekig megvolt, ritka érték, ez volt az első szamizdatom. Úgy jutottam hozzá, hogy a két eredeti gondolkodású, zsenigyanús közgazdász, Bródy András és Kornai János jóban volt, ezáltal gyermekeik is, így aztán osztálytársamhoz, Kornai Gáborhoz eljutott a felvétel, tőle másoltam. A zenekarvezető, Illés Lajos pedig mehetett Aczél Györgyhöz raportra.
Ha egy tudósféle a dokumentumfilmben azt bizonygathatja, hogy a beat érdekes, izgalmas, értékes, és vizsgálandó, és hogy miért vált múló divat helyett mozgalommá, akkor itt nem lesz baj. Gyanítom, volt annyi nézői rutinom, hogy ha abban nem bukkan fel ellentudós, és a beatet becsmérlők mindannyian elég szánalmas benyomást keltenek, akkor Kovács András és Vitányi Iván filmje már kiérdemelte a legfelsőbb körök jóváhagyását. Alaphangját az Azt mondta az anyukám, hogy nem tetszik a frizurám kezdetű Omega-szám adta meg, Presser Gábor és S. Nagy István szerzeménye, Somló Tamás énekelt. Az ismert slágerre Kovács András rávágta a szintén Presser-S. Nagy szerzeményt, a Nem tilthatom meg-et, ezt már Kóbor énekelte a nézők vad sikoltozása közepette, csak ajánlani tudom ma is mindkettőt. Az alkotók a két dalrészlettel néhány perc alatt letudták a fő üzenetet, jöhetett a tárgyalás és megannyi zene. És a 25. perctől csaknem tíz perc Vitányi.
„Vitányi szerepeltetésével a rendező minden bizonnyal nemcsak a téma komolyságát és időszerűségét kívánta hangsúlyozni, hanem azt is egyértelművé igyekezett tenni, hogy maga is azon az állásponton van: a társadalmat érintő kérdések és problémák feltérképezése, illetve megoldása aligha képzelhető el az adott problémakörben járatos szakemberek bevonása nélkül. Vitányi jelenléte egyúttal azt is jelzi, hogy a hatvanas évek Magyarországán immár a tudományos kutatások látóterébe került a populáris zene jelensége is” – írja a beatkorszak.hu-n Ignácz Ádám, aki méltatja Bácskai Erika, Makara Péter, Manchin Róbert, Váradi László és Vitányi Iván Beat című tanulmánykötetét is (Zeneműkiadó, 1969), amely „szemléletében immár egy újfajta tudományosság irányába tett lépéseket azzal, hogy a(z) (empirikus) szociológiai szempontok alkalmazása mellett – még ha csak rövid terjedelemben is – a beatzene kompozíciós és esztétikai eszközökkel történő elemzésének is helyt adott”.
A kompozíciókat és az esztétikai értékeket az Extázis 7-től 10-ig című filmben az Omega, az Illés, a Metró és az Olympia együttes – frontembere: Charlie – képviselte.
A fősodor idővel némi támogatást kiérdemelt együttesei mellett voltak persze mások is, akiket a kultúrpolitikai irányítói még a rendszer agóniáját hozó 1980-as években is átsoroltak a tűrt kategóriából a tiltottba. Akkor már nem Vitányi elemző és értelmező attitűdje volt a pártvonal, hanem a legkülönbözőbb művészeti ágakban ellenzéki-ellenséges tevékenységre vadászó Tóth Dezső. De ez már másik történet. Göczey Zsuzsa, a Magyar Rádió zenei szerkesztője elvitt egy-két féllegális koncertre, Bizottságra, Vágtázó halottkémekre. Waszlavikra, Doktor Újhajnalra és hasonlókra, akkor már ők voltak a szamizdat, nem az Illés. Az 1960-as évek ifjúsági vitáiban megengedő hangot megütő Kádár János pedig 1987. szeptember 16-án az Országgyűlésben közel kétórás beszédben kérte „a kultúra művelőit”, hogy ne segítsék ezt a „nyugattól beszármazó dolgot, ezt a mai zenekultúrát”, ne adjanak neki teret rádióban, televízióban, mert különben „yeah-yeah-nemzedékek jönnek ez után, vagy hogy lesz ez?”
Úgy is lett.
Szabad választások
Bölcs volt és örökké derűs, gyakran anekdotázott, az 1990-es választások előtt a legdrámaibb fordulatokat is hanyag eleganciával és nyugalommal kommentálta. A Mozgó Világ szerkesztőségében ilyennek ismertem meg Ivánt. Aztán egyszer csak másmilyennek láttam. No nem személyes találkozásaink során, hanem a Magyar Televízió híradóiban, politikai műsoraiban. Harcos volt, elszánt, az MSZMP végnapjaiban, a formálódó MSZP nyilvános ülésein keményen, emelt hangon, gesztikulálva szónokolt, küzdött az igazáért, látványosan kiszállt komfortzónájából. Amikor egyszer csak felvillant, hogy esetleg elnök lesz belőle, szabályosan megijedtem. Idegenkedtem attól a gondolattól, hogy pártvezérként fogom viszontlátni. Sajnáltam volna a derűs, civil perceket, órákat.
