Hosszú ideje dolgozik együtt a Virág Judit Galéria és Aukciósházzal. Hogyan kezdődött a kapcsolatot?
Húsz éve indult az együttműködésünk. Virág Juditot felkérték szakértőnek Hajdu Istvánnal és Keserü Katalinnal együtt egy meghívásos pályázat zsűrijébe, ahol megtetszettek neki a képeim. Megkeresett, eljött hozzám, majd megcsináltuk az első közös kiállítást. Aztán szép lassan úgy alakult, hogy ő lett a galeristám. Bár nincs több olyan fix alkotója, mint én, de több kortárs művésszel dolgozik együtt.
Kétévente van itt kiállítása; a mostani még szeptember 26-ig tekinthető meg, címe: Elmúlt már végre a vasárnap? Miért pont kétévente állít ki, és hova tűntek a kezdeti konceptuális művei?
Ez a ritmusom, körülbelül ekkorra alakul ki bennem egy újabb kiállításnyi festmény. Hamar eldőlt a képzős egyetemi éveim végén, hogy festő leszek, s kezdetben valóban jellemzőbb volt a konceptuális és elméleti érdeklődésem, de ezt ma már csak a tanítványaim között élem ki. Az életem, a világ művészeti kérdései és a magyar művészet is úgy alakult, hogy kevésbé lehet igazán friss konceptuális műveket csinálni. Bizonyos értelemben meg is öregedtem, csökkent a fiatalkori lendületem. Családom lett, felneveltem a fiamat, aki most már egyetemre jár.
Radák Eszter: 2. nap: Akkor mi is az a horizont? A képen rendben, de a valóságban?, 2025, olaj-vászon
HVG360
A tájképek mindig nagy szabadságot adtak, én például kvázi absztrakt képeket festek. Mivel a festészeti problémák érdekelnek, ezért kétévente nagyon sokat változnak a műveim.
Virág Judit próbálta a nemzetközi irányba vinni?
A műtárgykereskedelem és a friss szellemiség Amerikában legitim, de mondjuk már Berlinben sem annyira egyértelmű, hogy ha valami kurrens kortárs dolog, az egyben műkereskedelmi program is legyen. Ez nálunk meg különösen kettéválik. A tájkép műfaj sem könnyű – mondjuk eladni könnyebb, mint egy videós munkát –, de ebből kortárs, friss dolgot létrehozni sokkal nehezebb. De pont ez az, ami engem érdekel: a finom kimozdulások – és ez a technika egyébként kötött mivoltából fakad.
Az aukciósház-kapcsolat miatt éri hátrány?
Magyarország egy nagyon kicsi piac. Nem lenne gond, ha többen lennénk aukciósházaknál, de egyedül vagyok, ráadásul kizárólagosként is. Juditot azonban elsősorban aukciósház- tulajdonosként ismerik, ami eredményezheti azt, hogy egy bizonyos művészeti hálóból és rangsorolásból kimaradjak. Az, hogy ez jó vagy nem jó, mérlegelés kérdése. Nagyon jó kapcsolatunk van, az elmúlt két évtizedben kialakult egy nagyfokú bizalom, ami elengedhetetlen.
A veszteségem, hogy elvileg nem járunk nagy vásárokra vagy biennálékra, mert nem éri meg. Egyetlen művész miatt ez nagyon sok pénz lenne, és nem is ez Judit szakterülete. De igazából az elmúlt húsz évben ezt Magyarországról hatékonyan senki sem tudta megugrani, és így nem érzem veszteségnek. Nem erre figyel a kortárs nemzetközi művészeti szcéna, hiszen az összes londoni és párizsi kiállítóhely jelenleg a gyarmatosítás korához nyúl vissza. A Serpentine Gallerynek például van egy ösztöndíjprogramja is, mely keretében afrikai művészeknek adnak ösztöndíjat, hogy 1-2 hónapig Londonban dolgozhassanak és kiállításaik lehessenek. De ez nekünk kelet-európaiaknak is megadatott a ‘90-es években, teli volt minden ösztöndíj-lehetőségekkel.
Klimó Károly, Maurer Dóra, Keserü Ilona mind a mesterei voltak, Ön választotta őket?
A Magyar Képzőművészeti Egyetemen szabad mesterválasztás van a ‘90-es évek óta. Soha nem szentségként tekintettem az egyetemre, ezért mindig ahhoz kerestem partnert, mestert, ami épp festészetileg érdekelt. Mindig volt valamilyen irányom, amihez kellett valaki, aki plusz impulzust tudott adni viszonylag gyorsan és bölcsen.
Miért kezelte ezt máshogyan, mint a többiek?
Nagyon máshonnan jöttem. Egy reálgimnáziumból, ahol nem volt középpontban a képzőművészet. A felkészülésemnél – hogy egyáltalán a képzőművészeti területre be tudjak lépni – nagyon tudatosnak kellett lennem, ehhez viszont erős strukturális gondolkodási alapot adott a Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium.
Radák Eszter: 1. nap: Sötét dolog az ellenfény, 2025, olaj-vászon
HVG360
Mi történik belül két év alatt, amíg összeáll egy új kiállítási anyag?
Nem igazán sikerült nekem soha – bár tanítjuk a szükségességét – minden nap festenem. Megkíséreltem, de meghaltak a képek. A fejemben és technikailag sem tudom így kezelni az alkotást, mert nem tudom megszakítani, elmenni közben bevásárolni vagy találkozni valakivel. Én szó szerint „őrületben” festek. Amikor elkezdem, akkor az egy csúnya fizikai leépülés is egyben.
A mostani kiállításnál megfogadtam, hogy egy héten csak két éjszaka maradhat ki a festés. De ez mindig is így volt, amikor az ELTE-re is jártam, akkor sem minden délelőtt voltam bent a műteremben, mint a többi képzős, hanem külön engedéllyel elmehettem a másik egyetemre. Akkor is voltak kisebb szakaszok, például három nap, amikor semmi mást nem csináltam, csak festettem, és így hoztam be a lemaradást. Ahogy öregedtem, ez az alkotási folyamat szélsőségesebb és intenzívebb lett, illetve a rákészülési időszak is változott. Kialakult és beállt a ritmusom.
Általában megfestek két-három képet, ránézek, ha nem jó, akkor elengedem, ha látok benne olyan irányvonalat, amiből kijön több kép, akkor viszont nekiállok mindet megfesteni.
Jellemzően 4-5 kép van a fejemben, és amikor ezeket megfestem, akkor jön egy nagyobb blokk, amivel még foglalkozni kell.
Radák Eszter: 6. nap: Almafa, és egy csomó rossz dolog fog történni. Rémlik?, 2025, olaj-vászon
HVG360
Központi témaként a tájképek megmaradtak az idei kiállításon is, de honnan jött a bibliai teremtéstörténet-szál?
Előbb-utóbb felmerül, hogy milyennek képzelem a világot, de hamar az is kiderül, hogy a világ nem ilyen. Tulajdonképpen most egy új világot teremtek, nem dokumentálom a tájat: bár valósnak néz ki, de absztrakt a kép. Megnéztem a teremtéstörténeteket és a legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy az egyik legszabadabb forma. Pedig a prekoncepcióm az volt, hogy ha valaminek, akkor ennek dogmatikusank kell lennie ikonográfiailag. De például Michelangelo a Sixtus-kápolnában csak három jelenetet festett meg. Nyilván minden kor a saját világképét festi bele, ami egyrészt természetes és kötetlen, de valahol mégis hihetetlen.
Az én teremtéstörténetem ideje a mai kor, a poszthumán. Mindegyik képhez hozzárendeltem valamit. Tulajdonképpen azt vizsgáltam egy tájképi „alibin”, a teremtés témáján keresztül, hogy most hogyan állok a festészettel. Az utolsó képen például én is ott vagyok – egy szexuális aktus közben.
Több évtizede tanít a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Hogyan látja a mai generációt?
A felvételin azt nézzük, hogy melyik osztály programjához illenek a jelentkezők. Én a nagyon kommunikatív embereket keresem – persze vannak halkszavúak is –, de szeretem a renitenseket, akik abban az értelemben renitensek, hogy kérdeznek.
A hagyományos közoktatásból érkezve az első sokk számukra az, hogy a képzőművészetben nincs egy jó megoldás. Sok megoldás van, ami mellett dönthetnek, de mindig újabb döntési helyzetekhez érkeznek el. Elsőben az okoz gondot nekik leginkább, hogy nem mondom meg a „tutit”. Egy szokványos akadémiai képzésben megmondják, én viszont nem, hadd gondolkodjanak.
Módszert próbálok tanítani dogmák helyett.
Olyat veszek fel, akinek van invenciója, mert ahhoz már lehet eszközt keresni, hogy meg tudja csinálni. Az is fontos, hogy legyenek kérdései saját magával kapcsolatban. Ne csak tőlem kérdezzen, hanem a saját munkájára is kérdezzen rá folyamatosan. A tapasztalat ugyanis az, hogy aki ezt meg tudja csinálni, 40-50 évesen is megmarad a pályán, akinek meg nincsenek kérdései, az egy idő után nem tud továbbmenni.
Radák Eszter: 7.nap: Vigyázz! Kész! Pihenj!, 2025, olaj-vászon
HVG360
Mennyire más a mai generáció helyzete a ‘90-es évekéhez képest?
A fiataloknak nincs pályaív a fejükben, még homályosn sem. Nincsenek meg azok a lépcsőfokok, amik nekünk még megvoltak. Mi még láttuk, hogy a kiállítóhelyeknek van nagysága, hierarchiája, hogy honnan hova lehet továbblépni: Dorottya utca, Ernst Múzeum, Műcsarnok. Volt egy ív, hogy mikor hol lehet kiállítani, és mit kell ahhoz elérnünk, hogy ott kiállíthassunk.
Ma inkább egyéni előfeszítések vannak. Nincs egy egységes húzóerő. A ‘90-es években rengeteg impulzív benyomás érhetett minket. Ma azonban a világ vezető kurátorai már nem járnak Magyarországra, ahogy igazán jó kortárs kiállítás sem látható itthon, külföldre kell menni érte. Nagyon sokat utazok emiatt, külföldön 5-6 nap alatt 15 kiállítást is megnézek, nagy kiállításokat is.
Most az a baj, hogy nem csupán a szakmai oldalnak kell erősnek lenni, és nehezebb, hogy nincs kijelölt út. Korábban lehetett érezni, hogy ha minőségi munkát csinálsz, akkor merre mehetsz tovább, volt egy támogatói útvonal (kurátorok, galériák), azaz volt egy háló, amelyről lehetett tudni, hogy mi alapján kerül be valaki. Nyilván voltak akkor is meglepetések, de alapvetően volt egy látható, érezhető struktúra. A képzőművészeti szcéna hagyományosan egy befogadó közeg, ami mára szétesett; valamint nincs egy minőségi kritériumrendszer. Annyiból viszont könnyebb nekik, hogy a nemzetközi vérkeringésbe egyszerűbben be tudnak kapcsolódni, igaz, nagyon nagy hátránnyal indulnak. Erre azt szoktam mondani, hogy nem téged vár New York és London, mert a lokális közeg a fontosabb. Ha világsztár vagy, akkor fogadnak, de addig el kell jutni.
Radák Eszter: 8. nap és ami utána jön: a teremburáját, 2025, olaj-vászon
HVG360
Tud olyat, akinek ez sikerült?
Nemes Márton elég jól indult. Marci a tanítványom volt. A Képző előtt járt a BME-re, formatervező szakra is. Emiatt az államilag finanszírozott félévei elfogytak, így az utolsó évre kiment Londonba egy Erasmus-ösztöndíjjal és ott fejezte be az MA-képzést, de mindez pont a Brexit előtt volt. Ő nagyon tudatos, és okosan tervezi az életét is. Mindig áldozatot hoz a következő lépésért, amit én nagyon szerettem és becsültem benne. Londonban is kiépítette a szakmai kapcsolatrendszerét és keményen dolgozott.
Most az egyetemen jóval kevesebb a munkája. Mi foglalkoztatja?
Jelenleg azon gondolkodom, hogy a teremtéstörténet merre visz majd tovább. Absztrakt irányt veszek-e, vagy elkezdek az ábrázolt dolog iránt jobban érdeklődni, esetleg mind a kettő megmarad? Intellektuálisan fenntartható lesz-e így? Azt hiszem, továbbra is az a fontos, hogy mennyire érdekel, amit festek.
Nyitóképünkön Radák Eszter “4. nap: Ha a Holdra fókuszálok, akkor a Föld a holdudvar része!” című festménye látható.
A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!
