A világ folyamatosan fejlődik, teljesen egyértelmű, hogy ma kényelmesebb az élet az átlagember számára, mint pár száz éve volt. Tovább élünk, egészségesebben étkezhetünk, mint az évszázadokkal ezelőtti felmenőink, jobbak a lehetőségeink a kommunikációra, és alapvető ténynek vesszük, hogy minden generáció valamivel jobban él, mint a szülei korosztálya. Pedig ez csak az elmúlt kétszáz év adottsága, korábban ilyesmiről szó sem volt: az emberiség történelmének jelentős részében, egészen az 1800-as évek elejéig, szinte bárki nagyjából ugyanolyannak látta a világot időskorában, mint gyerekként.
Mi változott meg azóta, és mit tehetünk, hogy a technika fejlődése ezután is azt hozza el, hogy jobban élünk? Az erre adott válaszokért járt az idei közgazdasági Nobel-díj.
A holland Joel Mokyr abból indult ki: a nyugati világ legtöbb polgára, legalábbis azok közül, akik 1825 után éltek, időskorában azt láthatta, hogy nagyjából kétszer akkora a hazájának egy főre jutó GDP-je, mint amikor ő megszületett. Ehhez képest például Angliában az 1348-as pestisjárvány után 1650 környékéig gyakorlatilag egy helyben állt ez a mutató, Svédországban pedig négyszáz évig ingadozott ide-oda, 1300 és 1700 között néha nagyokat nőtt, aztán visszaesett ugyanoda, ahonnan indult. Mit csinálnak az emberek azóta máshogy?
Egy másik közgazdaság
A közgazdaságtan csak akkor unalmas, ha rosszul magyarázzák el – máris sokkal izgalmasabb lesz, ha kiderül, hogyan érinti a mindennapi életünket. Sorozatunkban fontos közgazdasági elméleteket mutatunk be, azt figyelve, miért fontosak ezek mindannyiunk számára. A sorozat korábbi részeit ide kattintva érik el.
Az egyik legfontosabb magyarázat erre az, hogy egészen az ipari forradalomig a tudás két fontos fajtája nem igazán találkozott egymással. Mokyr szerint ugyanis két részre kell bontani az emberi tudást:
- van a leíró tudás, mint egy mester tervrajzai vagy egy étel receptje, amelyben leírják azt, hogy ha valamit az előírás szerint teszünk meg, akkor milyen eredményt fogunk kapni; és
- van az a fajta tudás, amely megmondja, mi magyarázza a megfigyelt jelenségeket.
Logikus, ahhoz, hogy elkészítsünk egy rántottát, elég ismernünk a munka egymást követő lépéseit, nem kell tudnunk azt, hogy milyen kémiai és fizikai folyamatok történnek a tojással. Nem lesz rántottainnováció, nincs is rá szükségünk, évszázadok óta pontosan ugyanaz a recept, és ez jó is így. De – ellentétben a tojással – a tudomány és a technika nem állhat meg.
