A globális művészeti térkép peremén, ott, ahol a kontinensek és civilizációk találkoznak, új kulturális tengely rajzolódik ki. A posztszovjet Közép-Ázsia és a posztoszmán Közel-Kelet ma már nemcsak geopolitikai, hanem művészeti értelemben is stratégiai térségek: Buhara és Isztambul két pólusként rajzolják újra a világ kortárs művészetének keleti horizontját.
Míg Üzbegisztán a kulturális újjászületés eszközeként használja a művészetet, a hagyományt és a modernitást összekapcsolva, addig Törökország azt a kérdést feszegeti, miként lehet a művészet egyszerre kritikus és piacépítő erő. A Buharai Biennálé a Selyemút múltjából épít jövőt, a kézművességet és a közösséget állítva középpontba; az Isztambuli Biennálé és a Contemporary Istanbul viszont egy világrendszerválságban keresi az ellenállás és a túlélés formáit – a háborúk, migrációk és gazdasági átrendeződések közepette.
Mindkét város saját történelmi rétegeit használja újra: karavánszerájokból és gyárépületekből, mecsetekből és hajógyárakból lesznek kiállítóterek, ahol a múlt díszletei a kortárs gondolkodás laboratóriumaivá válnak. A Buharai Biennálé gyógyító metaforája – Receptek megtört szívekre – és az Isztambuli Biennálé szimbolikus figurája, a háromlábú macska ugyanarról beszélnek: a sérülékeny világban a művészet még mindig képes összekötni, gyógyítani és értelmet adni.
Receptek megtört szívekre – az első Buharai Biennálé
Üzbegisztán hosszú ideig a Szovjetunió perifériáján létezett, távol a kortárs művészeti vérkeringéstől. Ma azonban a közép-ázsiai ország a régió kulturális újjászületésének élére állt – ennek leglátványosabb bizonyítéka az idén először megrendezett Buharai Biennálé, amely szeptember 5. és november 20. között a történelmi város tereit és karavánszerájait tölti meg nemzetközi művészettel.
A rendezvény mögött a Uzbekistan Art and Culture Development Foundation (ACDF) áll, amely 2017 óta építi a fiatal állam kulturális infrastruktúráját és nemzetközi hírnevét. A szervezet elnöke, Gayane Umerova, aki neves brit egyetemeken szerzett diplomát, és a nemzetközi művészeti közegben edződött kurátor, az üzbég kulturális élet egyik kulcsfigurája: nevéhez fűződik az üzbég pavilon a Velencei Biennálén, a British Museum kiállítása és a jövőre nyíló taskenti Center for Contemporary Art és artist-in-residence program is. Célja, hogy az ország kulturális öröksége és kortárs törekvései ne egymás rovására, hanem egymást erősítve szervesüljenek egésszé.
A biennálé egyik helyszíne, a Khoja Kalon mecset
Bukhara Biennial
A Buharai Biennálé is ehhez illeszkedik: a világörökségi város szövetébe ágyazott kiállítássorozat egyszerre idézi fel a Selyemút hagyományát és nyit ablakot a globális kortárs művészet felé. A város történelmi épületeit – madraszákat, mecseteket, karavánszerájokat – gondosan restaurálták, a kiállítóterekhez áramot, világítást, új járdákat és közösségi tereket építettek. A projekt nemcsak egy időszakos esemény, hanem egy új kulturális negyed magja, amelyben a művészet a városi élet szerves részévé válik.
A biennálé művészeti igazgatója a Los Angeles-i Diana Campbell a Dakkai Samdani Művészeti Alapítvány (Samdani Art Foundation) művészeti igazgatója és a Dakkai Művészeti Szimpózium (Dhaka Art Summit) főkurátora. Aki ezúttal is a párbeszédre épített: 39 országból több mint 200 alkotó érkezett, hogy helyi kézművesekkel közösen hozzanak létre 70 új, helyspecifikus művet. Campbell koncepciója a művészetet „lelki táplálékként” értelmezi – innen a biennálé címe: Receptek megtört szívekre (Recipes for Broken Hearts).
A program az üzbég kézművesség hagyományait a kortárs művészet nyelvén szólaltatja meg. A művészek és kézművesmesterek neve egyenrangúan szerepel minden felületen – jelezve, hogy a hierarchia itt feloldódik a közös alkotásban. A kézművesség – a textil, a kerámia, a fafaragás, a mozaik – nem folklórdekoráció, hanem koncepcionális kiindulópont.
Marina Perez Simão és Bakhtiyar Babamuradov hatalmas mozaikja a régió egyik történelmi karavánszerájának padlóján
Bukhara Biennial
A 16. századi Khoja Kalon épületegyüttes udvarán például Antony Gormley monumentális Close (Közel) című installációja áll: emberalakokra emlékeztető betonhasábok labirintusa, amelyet helyi téglakészítő mesterrel együtt valósított meg. Mellette a kolumbiai Delcy Morelos fűszerekkel illatosított, piramisszerű építménye a föld és a test kapcsolatát idézi. A Fathullajon Karavánszeráj padlóját a brazil Marina Perez Simão és az üzbég mozaikkészítő Bahtiyar Babamuradov közös, égi térképekre utaló mozaikja borítja, míg az üzbegisztáni, de Londonban élő Aziza Kadyri a pamutipar múltját és családi emlékeit dolgozta fel textilinstallációban.
A kulináris hagyomány is visszatérő motívum. Az indiai Subodh Gupta zománcozott edényekkel borított pavilonja, Salt Carried by the Wind (A szél szállította só) az üzbég nemzeti étel, a plov köré szervezett közösségi étkezések helyszíne volt. A városon átívelő Sahrud-csatorna fölött pedig az ikat szövés mesterei és a brit–indiai Hylozoic/Desires (Himali Singh Soin & David Soin Tappeser) kollektíva feszítették ki a Longing (Vágyakozás) című, az Aral-tó kiszáradására reflektáló textilfolyamot.
„A szél viszi a sót” – Subodh Gupta és Baxtiyor Nazirov munkája
Bukhara Biennial
A biennálé a hagyományos üzbég bábjátékot is beemelte a kortárs színtérbe: Kamruzzaman Shadhin bangladesi művész és Zavkiddin Yodgorov közös installációja életnagyságú bábfigurái vonultak végig Buhara utcáin. A programokat kulináris estek, kézműves workshopok és panelbeszélgetések egészítették ki – a város éjszakáit a teliholdas zenei performanszok teszik emlékezetessé.
A biennálé egyik emblematikus műtárgya az AlMusalla pavilon, egy szabadban álló, pálmafahulladékból épült nagyméretű installáció, amely a szaúdi népi hagyományok és szövési technikákból inspirálódó fenntartható imahelyiségként funkcionál. Az EAST Architecture Studio, az AKT II tervezőiroda és a libanoni, de San Franciscóban élő művész Rayyane Tabet munkája eredetileg a szaúdi dzsiddai Islamic Art Biennáléra készült.
A Buharai biennálé nemcsak a nemzetközi szakma figyelmét vonta magára, hanem a helyiekét is: családok, diákok, turisták ezrei barangolnak a városban, amely tíz héten át a kortárs művészet zarándokhelyévé vált. A rendezvény ingyenes, gyalogosan bejárható és közönségbarát – ritka kombináció a globális biennálék világában.
A fiatal, 30 év alatti többségű lakossággal bíró Üzbegisztán tudatosan használja a művészetet nemzeti fejlesztési eszközként: a kulturális örökség megőrzése mellett a kreatív gondolkodás és az oktatás modernizálása a cél. Míg az Öböl-államok a Louvre-hoz hasonló brandeket importálnak, Üzbegisztán saját örökségéből építi a jövőjét – nem dózerol, hanem rétegez.
A háromlábú macska és a művészeti piac – kortárs ősz Isztambulban
Kevés város testesíti meg olyan látványosan Kelet és Nyugat határmezsgyéjét, mint Isztambul. A Boszporusz hídjai nemcsak kontinenseket kötnek össze, hanem a globális kortárs művészet egyik legélénkebb központját is kijelölik. Míg más ázsiai országok – Kína, India vagy az Öböl menti államok – csak az utóbbi évtizedekben építették fel saját kortárs infrastruktúrájukat, Törökország már a nyolcvanas évektől tudatosan használta a kultúrát a nemzetközi pozicionálás eszközeként. Ennek két látványos bizonyítéka tette izgalmassá az idei őszt: az Isztambuli biennálé és a Contemporary Istanbul vásár.
Abdulvahid Bukhoriy és Jurabek Siddikov Kék Szoba című kerámiainstallációja a Gavkushon Madrasa egykori imatermében
Bukhara Biennial
A 18. Isztambuli Biennálé szeptember 20. és november 23. között zajlik, de ezúttal nem egyszeri esemény, hanem egy hároméves, fokozatosan kibomló folyamat első állomása. A Háromlábú macska (The Three-Legged Cat) című projekt 2027-ig tart, és minden évben más formát ölt: 2025-ben kiállítások, 2026-ban egy közösségi akadémia és együttműködések, majd 2027-ben az összegzés és reflexió következik. A cél, hogy a biennálé ne záruljon le a megnyitó után, hanem folyamatos párbeszédet tartson fenn a helyi és a nemzetközi közeggel.
A koncepciót a libanoni Christine Tohmé jegyzi, aki Bejrútban a kulturális produkció, edukáció és közösségépítés egyik motorja. Kurátori víziója szerint a művészet az ellenállás, az emlékezés és a gyógyulás terepe – válasz a globális erőszak, a háborúk és a kollektív trauma korszakára. Tohmé a város ikonikus, de sebezhető lakója, a sérült háromlábú macska alakjában találta meg a biennálé jelképét: az életben maradás, a törékenység és a kitartás szimbólumát.
Ana Alenso: What the Mine Gives, the Mine Takes, 2020
Istanbul Bienali
A kiállítások helyszínei Isztambul rétegzett városszövetét követik: a Beyoğlu és Karaköy negyedek elhagyott, részben restaurált épületei új életre kelnek. A Zihni Han raktárépületében az emirátusbeli Abdullah Al Saadi Stone Slippers című munkája egy mexikói-öbölbeli legenda nyomán az ember és a föld kapcsolatát vizsgálja – papucsokból épülő szigetként, amely egyszerre metafora és emlékmű.
A hajdani Francia Árvaház kertjében a palesztin Khalil Rabah pirosra festett hordókból és olajfákból álló installációja – Red Navigapparate – a föld, a határ és az ellenőrzés fogalmát feszíti egymásnak. A Muradiye Han ipari csarnokában a venezuelai Ana Alenso What the Mine Gives, the Mine Takes című, hanggal és fénnyel dolgozó installációja a dél-amerikai aranybányászat társadalmi áraira reflektál.
A Galata Görög Iskola labirintusszerű tereiben a dél-afrikai Lungiswa Gqunta Assemble the Disappearing című műve a földhöz való visszatérés antikolonialista eszméjét idézi meg – Amílcar Cabral írásait parafrazeálva. A Meclis-i Mebusan No 35 épületében a chilei Pilar Quinteros kartonból újraépített munkásszobra – Working Class – a politikai vandalizmus és a polgári felelősség kapcsolatát boncolja, míg a hajdani Fagylalttölcsérgyárban a koszovói Doruntina Kastrati A Horn That Swallows Songs című videóinstallációja a női gyári munka monoton ritmusát alakítja testi élménnyé – a rezgés szó szerint áthatja a néző testét.
Lungiswa Gqunta: Assemble the Disappearing, 2024-2025
Istanbul Bienali
A záróhelyszínen, az Elhamra Han történelmi színházában a fiatal palesztin Mona Benyamin Tomorrow, again című filmje groteszk humorral mesél a háborús traumáról – híradó és melodráma között, egyszerre ironikus és megrendítő tónusban.
A biennálé szellemi tere mellett a szeptemberi Isztambul másik pólusát a Contemporary Istanbul vásár jelentette, amely szeptember 24–28. között a felújított Tersane hajógyár, ma már luxusnegyed területén, az Aranyszarv-öböl partján zajlott. A vásár idén 20 éves, és mára a térség legfontosabb kortárs műkereskedelmi eseménye lett.
A vízparti pavilonokat megtöltő 51 galéria között 30 török szereplő mellett európai, közel-keleti és amerikai kiállítók is megjelentek – ez utóbbiakat logisztikai és vámkedvezményekkel is ösztönözték a részvételre; s a vásár egyik kiemelt programja lett a Focus America.
A török piac sajátossága, hogy még mindig főként helyi gyűjtőkre épül, akik leginkább hazai művészekbe fektetnek. A török líra inflációja és a gazdasági bizonytalanság miatt a műkereskedelem érzékeny terület, így a a vásáron elért értékesítések sok galéria éves bevételének harmadát is kitehetik. Az idei vásár hangulata ennek ellenére derűs volt: a megnyitó napjaiban élénk forgalom és látható vásárlási kedv uralta a tereket.
Pilar Quinteros: Working Class, 2024
Istanbul Bienali
A város nagy galériái – Dirimart, Pi Artworks, x-ist, Anna Laudel, Galeri Nev, Pilot – mind markánsan képviseltették magukat. A Dirimart standján a brit Tony Cragg szobrai és az amerikai Peter Halley neon színű geometrikus festményei szerepeltek; a Pilotnál a török Halil Altındere arany háttérrel festett, ironikus miniatúrája keltett feltűnést, amely a drónháborúkat az oszmán ikonográfiával kapcsolta össze.
A nemzetközi mezőnyből a New York-i Heft Gallery mutatta be a kanadai Edward Burtynsky és a török Alkan Avcıoğlu közös, mesterséges intelligenciát is alkalmazó fotóprojektjét, míg a dubaji–new yorki Leila Heller Gallery közel-keleti alkotókat hozott. Az európai részvételt a berlini Buchmann Galerie erősítette, többek között a portugál Pedro Cabrita Reis és az iráni származású német Bettina Pousttchi munkáival – utóbbitól már az Istanbul Modern múzeum is vásárolt. A madridi 1 Mira Madrid fotóalapú konceptművekkel képviseltette magát.
A SIGG Art Foundation projektje az arte povera mesterét, Jannis Kounellis -t idézte, míg a Contemporary Istanbul Foundation által szervezett Dialogs programsorozat a művészet és a város változó viszonyáról szólt. A beszélgetésekben olyan nemzetközi nevek szerepeltek, mint Jennifer Blei Stockman (Guggenheim), Anne Pasternak (Brooklyn Museum) vagy Jean Cooney (Times Square Arts). A sztárvendég, Marina Abramović virtuálisan jelentkezett be új, Manchesterben készülő projektjének helyszínéről.
A város más pontjain is feltűntek a vásárhoz kapcsolódó projektek: a perui–amerikai Grimanesa Amorós Passage és Maritime című, LED-fényekből szőtt installációi a Peninsula Hotel óratornya körül világították meg az éjszakát, Isztambul multikulturális múltját idézve.
Kiállítási látkép
Bukhara Biennial
A két török művészeti esemény jól mutatja, hogy Isztambul nem egyszerűen művészeti helyszín, hanem egyfajta laboratórium: a biennálé a társadalmi és történeti rétegeket bontja ki, a vásár pedig a piac realitásait teszteli. Együtt rajzolják ki azt a várost, ahol az emlékezet és a kereskedelem, a spiritualitás és a spekuláció ugyanannak a kulturális hálózatnak a részei.
A „háromlábú macska” allegóriája így akár a török városra is vonatkozhat: Isztambul is sérült, de él, egyensúlyoz múlt és jövő, Kelet és Nyugat között. És miközben a biennálé a túlélés esztétikáját keresi, a Contemporary Istanbul a művészet gazdasági valóságát mutatja meg – együtt formálva a régió legkomplexebb kulturális ökoszisztémáját.
–
A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!
