Épp a Covid járvány kezdetén, Beleegyezés címmel jelent meg Vanessa Springora életrajzi könyve arról, hogyan abuzálta 13 éves korától az akkor 49 éves Gabriel Matzneff, író. A kötet még a világjárvány és az azt követő lezárás körülményei között is sokkolta a francia közvéleményt. Pedig az abúzust elkövető Gabriel Matzneff múltja nem volt titok, a hetvenes évektől nyíltan beszélt és írt kiskorúakhoz való vonzalmáról. (Többek között megjelent a 16 évnél fiatalabb című esszéje is). Springora azonban, személyes vallomásával új megvilágításba helyezte a történteket, az abúzus, szexuális bántalmazás és visszaélés mögött szerteágazó családi tragédia vált láthatóvá: a szerzőt egyedül nevelő anya drámája, az egyedül álló szülő mellett fokozatosan magára maradó gyerek tragédiája, és az őket körülvevő környezet előítéletei, érzéketlensége vagy értetlensége is mind követhetővé vált.
Azt azonban senki sem gondolta, hogy a Beleegyezés című könyv csupán a tragédia egyik fejezetét foglalta össze. A kötet megjelenésekor Patrick Spingora sms-ben gratulált a lányának, mint szerzőnek. Az sms előtt tíz éven át hallgatott, egyáltalán nem kommunikáltak egymással. Majd nem sokkal a gratuláció után az apa meghalt.
A halál beálltáról Vanessa Springora nem tudhatott, hiszen kiskamasz kora óta elvált szülők gyerekeként nőtt fel, apjával sem az sms előtt sem azután nem tartották a kapcsolatot.
A holttest felfedezése után nem csak azzal kellett szembesülnie, ki volt valójában a sokáig számára ismeretlen apja, de tapasztalnia kellett, hogy Patrick Spingora súlyos mentális problémákkal küzdött élete utolsó időszakában. Beteges gyűjtögetőként telezsúfolta lakását, rossz higiéniás körülmények között romlott meg az egészsége, ebben a környezetben haldoklott, és rettenetes állapotokat hagyott maga után. Végül Vanessa Springora temettette el a férfit – akihez életében csak nehéz emlékek kötötték, neki kellett a hátra maradt lakást is kitakaríttatnia. És neki kellett feldolgoznia azt is, hogy a tragikus apa-lánya viszony után milyen emlékek maradnak hátra. Ebből a sokkból született az idén megjelenő Vezetéknév című kötete, amely nem csak a generációkon át öröklött abúzús- és erőszaktörténetek szabályszerűségére hívta fel a figyelmet, hanem arra is, hogy a széthulló családok mellett elmagányosodó emberek halála milyen személyes és társadalmi feladatot jelentenek.
A Petit Freres des Pauvres nevű, idősek elmagányosodása ellen küzdő szervezet nyilvános összesítésben követi a magányosan elhunyt emberek adatait, olyanokét, akiknek a halálát csak jóval a halál beállta után fedezi fel a környezete. Általában két-három hét telik el, mire a szomszédoknak, távol élő családtagoknak, a szűkebb vagy tágabb környezetnek feltűnik a haláleset. A civilszervezet szerint regisztrált leghosszabb időszak két év volt, Avignonban egy 71 éves férfi holttestét fedezték fel ennyi idő után a lakásában.
Nagy-Britanniában hivatalos statisztika követi az egyedül, magányosan elhunyó érintettek számát, és az adatok azt mutatják: a covid járvány óta egyre nagyobb számban halnak meg úgy az emberek, hogy a haldoklás során bárki mellettük volna, a halál beálltát rögzítené és a holttest körüli teendőket ellátná. Évente 70 ezer olyan halálesetet regisztrálnak, amikor a halál beálltát csak egy hét múlva érzékeli a környezet.
A „magányos halál” figyelmeztetnek a francia szakértők, jellemzően olyanokat érint, akik egyébként önellátóak, egészségügyi problémájuk, időskori korlátozottságuk sokáig szinten tartható, ezért nem tűnik fel a közelében lévőknek, ha fokozatos romlás áll be. Az így elhalálozó emberek általában hetven évnél idősebbek, társadalmi kapcsolataik pedig évtizedeken át épülnek le annyira, hogy végül környezetük szó szerint teljesen megfeledkezik róluk.
Magyarországon több, mint egy millió ember él magányosan, 600 ezer ember 65 év feletti. Hogy az elmagányosodás milyen többletfeladatokat ró az idősödőkre, a családtagokra és a környezetre azt csak nagyon nehezen méri fel minden érintett. Jellemző, hogy a statisztikák szerint az egyedülmaradók negyven százaléka nem érzékeli problémaként vagy veszélyforrásként az elmagányosodást – és így nem is küzd ellene.
Magyarországon több jogszabály is rendelkezik a halál beálltának bejelentési kötelezettségéről, az elhalálozott temetésére vonatkozó eljárásokról, illetve a hátrahagyott ingatlan, környezet rendezéséről. A magányosan távozók temetési kötelezettsége, ha örökös nem jelentkezik, az önkormányzatokra hárul. Évente azonban 30-50 eset van nálunk is, amikor az elhunyt azonossága nem ismert, nincs olyan élő kapcsolattartó, aki felvilágosítást tudna adni a kilétéről, vagy aki vállalná a kegyeleti feladatokat.
Ausztriában a magyarországinál is riasztóbbak az adatok: itt 1,7 millió ember él magányosan, fél millióval többen, mint két évtizeddel ezelőtt. Az elmagányosodás nagyobb arányban sújtja a nőket. Több, mint hatszázezer osztrák él 65 év felett egyedül, az érintettek kétharmada nő.
Vanessa Springosa apja halála után ismerkedett meg az SS kötelékében szolgáló nagyapja múltjával is. A frissen megjelent Vezetéknév című regényéről adott interjújában arra figyelmeztet: a magányosan távozó apja halála, halálának körülményei rendkívüli szervezési feladatokat, mentális terheket róttak rá. Két évnek kellett eltelnie, mire többé kevésbé lelkileg és konkrétan is rendezni tudta mindazt, amit Patrick Springora lakásában talált
Kapcsolt kép: Vanessa Springora, Chanceaux-près-Loches, Franciaország 2021 Fotó: AFP / GUILLAUME SOUVANT
Ez a tartalom a PULSE projekt nemzetközi újságírói együttműködés keretében jött létre. A cikk létrejöttéhez hozzájárultak: Francesca Barca (Voxeurop, Franciaoszrág,), Anna Sawerthal (Der Standard),Ausztria), Lola Garcia Ajofrín (El Confidencial, Spanyolország)
PULSE Projekt
A PULSE Projekt határokon átívelő újságírói együttműködés, amelynek keretében a HVG és az EUrologus csapata 12 másik európai szerkesztőséggel közösen dolgozik elemző és tényfeltáró cikkeken. A projekt az Európai Bizottság támogatásával jött létre.
