Ha minden jól alakul, amikor önök ezt olvassák, én épp a jól megérdemelt szabadságomat töltöm. Napok óta csak a családdal foglalkozom, a kollégáimtól pedig egyedül annyit kértem, hogy ha valahogyan időközben kormányra kerülne az MSZP, azért szóljanak. (Csodálatosan magas labda volna azt írnom most, hogy akkor itt is a mai hírlevél vége, jó pihenést, és a levél többi részét üresen hagyni.)
Az az igazság, nagyon szeretek az ősz közepére-végére meghagyni egy hét szabadságot. Ilyenkorra már zúgni szokott a fejem a nyaralás óta felgyülemlett ingermennyiségtől, ráadásul újra behozhatom a régi mantrámat: valójában nem az ősszel van baja rengeteg embernek, aki ilyenkor az időjárásra panaszkodik, és még csak nem is az óraátállítás miatt jött korai sötétség az igazi gond, hanem az, hogy az őszi napok leggyönyörűbb részei a munkaidő kellős közepére esnek.
Viszonylag kevés olyan dolog van az életben, ami kapcsán azt mondom, hogy Magyarországon kimondottan jó – a XX-XXI. századi irodalom, a mérsékelt égöv és Budapest például pont ilyen –, de a szabadnapok számával én elégedett vagyok. Ami azért is érdekes, mert európai összehasonlításban még csak nem is kiemelkedően sok az, amit mi kapunk:
Persze ez csak az alapszabadság. Magyarországon például 35 éves korban már 25 munkanaptól indul a számolás, 45 évesen 30-tól, és rárakódik még néhány azoknak, akiknek gyerekeink vannak, de ugyanúgy más országokban is nő az életkor, néha a munkában eltöltött idő és a gyerekszám emelkedésével.
