A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan fontos témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
„A neurodiverzitásról című kiállítás nyolc kiállító művészét egy nyílt pályázat során választották ki (…), és számos találkozón át tervezték a kiállítást. (…) Fontos megjegyezni, hogy bár a részt vevő alkotók a neurodivergens társadalom különböző szegleteiből érkeztek, nem képeznek reprezentatív csoportot. (…) Együttműködések, kollaboratív művek és közös ötletek születtek az együtt töltött fél év során.”
Kiállítási enteriőr
BTM Budapest Galéria / Juhász G. Tamás
A Budapest Galéria szövegrészlete jól összefoglalja az előzményeket. Azt azonban, hogy mennyire őszinte, önfeltáró és jó művek jöttek létre, akkor tudjuk meg igazán, ha kellő nyitottsággal és kíváncsisággal közelítünk a több ponton is interaktivitásra hívó anyaghoz, és ha időt szánunk a falakon olvasható informatív és orientáló szövegekre is. A kiállításon Hermann Júlia, a kiállítás ötletadója és egyik kurátora vezetett végig.
„Neurodiverzitás alatt általánosságban az atipikus idegrendszeri működést és az ahhoz köthető folyamatokat, jelenségeket, állapotokat érti a köznyelv. Van, akinél ez az átlagtól eltérő, felismerhető mintázatokban jelenik meg, amit például autizmusként vagy ADHD-ként ismerünk.
A neurodiverzitás flexibilitását és inkluzivitását mutatja, hogy valójában magában foglal mindenkit, akinek van idegrendszere. Ahogy nincs két egyforma agy, úgy nincs két egyforma ember sem.
A kifejezés nemcsak az eltérő működés leírását jelenti, hanem azt is, hogy mindenkinek joga van a biztonsághoz, a tiszteletteljes bánásmódhoz. A neurodiverzitás mozgalomhoz ezért kapcsolódik az érdekérvényesítés és a méltányos társadalmi részvétel is.” (Budapest Galéria, kiállítási vezető)
A neurodiverzitás flexibilitását és inkluzivitását mutatja, hogy valójában magában foglal mindenkit, akinek van idegrendszere. Ahogy nincs két egyforma agy, úgy nincs két egyforma ember sem.
A kifejezés nemcsak az eltérő működés leírását jelenti, hanem azt is, hogy mindenkinek joga van a biztonsághoz, a tiszteletteljes bánásmódhoz. A neurodiverzitás mozgalomhoz ezért kapcsolódik az érdekérvényesítés és a méltányos társadalmi részvétel is.” (Budapest Galéria, kiállítási vezető)
Hogyan merült fel, hogy felhívással keressen a galéria neurodiverzív alkotókat a tervezett kiállításához?
Ez valójában a Neurodiverz Műhely javaslata volt, amely egy pszichiáterekből, pszichológusokból és gyógypedagógusokból álló egyesület, és az a missziója, hogy a neurodiverzitás elfogadottabb legyen, illetve azok, akik ebben érintettek, biztonságos környezetben kapjanak diagnózist, és jobban élhessék meg az identitásukat. Azt már a kiállítás ötletének felmerülésekor tudtuk, hogy mi magunk nem tudunk annyit és olyan mélységben a témáról, hogy ezt szakértők meghívása nélkül bevállalhatnánk. Szerettük volna, ha valós tapasztalatok jelennének meg a kiállításban, és ennek nem is lehetne jobb formája, mint hogy olyan alkotókat hívjunk meg, akik maguk is érintettek, van diagnózisuk, vagy hamarosan meglesz. Több mint harmincan jelentkeztek, közülük választottunk ki nyolc művészt.
Kiállítási enteriőr
BTM Budapest Galéria / Juhász G. Tamás
Mik voltak a kiválasztás szempontjai? Törekedtetek arra, hogy többféle műfajban alkotó művészek munkáit mutassátok be?
Igen, szerettünk volna műfaji sokféleséget, illetve a zsűriben is képviselt Neurodiverz Műhely munkatársai arra is figyeltek, hogy a neurodivergens állapotokban is legyen egyfajta változatosság.
Nem szokványos téma, nem szokványos megközelítés…
Olyan galéria vagyunk, ahol a kiállítások társadalmi kérdésekkel is foglalkoznak, olyanokkal is akár, amelyek csak bizonyos rétegeket érintenek. És most, miközben kicsit utánamentünk a fogalomnak, úgy láttuk, hogy a neurodiverzitás jelensége jobban itt van a valóságunkban, mint ahogy eddig gondoltuk.
Végül is manapság annyiféle inger, köztük egyre több negatív hatás éri az embert, hogy nem is kell diagnosztizált neurodiverznek lenni ahhoz, hogy nehézséget okozzon a napi működés…
Ez is felmerült, de valójában inkább azt vettük észre, hogy a neurodiverzitás egyik vagy másik formája sokkal több embert érint, mint amekkora szám a statisztikákban szerepel.
A kiállításnak két kurátora volt, te és Kollár Dalma Eszter. Ti irányítottátok a kiállítást megelőző workshopot is?
Kiállítási enteriőr
BTM Budapest Galéria / Juhász G. Tamás
Alapvetően igen, de a Neurodiverz Műhely képviselői – dr. Madarassy-Szücs Anna, Vétek Zsófia és egy művészeti mentor, Erdély Jakab – közül valamelyikük mindig ott volt. Erdély Jakabbal néhány alkalom keretében a maga által fejlesztett művészetpedagógiai módszer szerint haladtunk, de fontossá vált az önismereti munka, illetve a találkozók jellegéből adódóan egymás megismerése is egyre hangsúlyosabb lett.
Azt már a legelején megbeszéltük, hogy mi nem szeretnénk olyan hierarchiában dolgozni, amelyben mi, kurátorok vagyunk fent, hanem olyan kollaboratív munkára törekszünk, ahol egyenrangúan hozzuk meg a döntéseket, alakítjuk ki a kiállítás formáját. Amellett, hogy egymást is megismertük, valójában folyamatosan gyűjtöttük a kiállításra vonatkozó ötleteket is. Májustól szeptember végéig tartott az előkészítési időszak. Az egyes művek létrehozását pedig teljesen rábíztuk az alkotókra.
Honnan lehet megtudni, hogy a kiállításban szereplő egyik vagy másik alkotó hogyan viszonyul a saját neurodiverzitásához, vagy hogy az esetében pontosan miről is van szó? Bár ez egy meglehetősen privát információ, de talán hozzájárul a mű teljesebb befogadásához…
Van egy infószoba, ahol a falakon többek között az alkotók által írt rövid bemutatkozó szövegek is olvashatók. Egyes ilyen szövegekből kiderül, hogy az alkotónak van-e diagnózisa, és ha igen, mi az; illetve hogy hogyan áll a saját állapotához, de igazából nem mindig ezen van a hangsúly.
A megvalósult kiállításban az egyes tereket – talán egyetlen kivétellel – egy-egy alkotó „lakja be” a művével. A földszinti teremsor P. Szathmáry István grafikus, illusztrátor munkáival indul, akinek szövegalapú rajzaival a padlótól a mennyezetig tele van mindhárom fal. Szerencsés együttállás, hogy Madarassy-Szücs Anna, Vétek Zsófia és a Neurodiverz Műhely két másik tagjának a neurodiverzitásról szóló, kiadás előtt álló könyvéhez éppen illusztrátort kerestek, és a mi pályázatunk kapcsán találtak rá Istvánra.
Kiállítási enteriőr
BTM Budapest Galéria / Juhász G. Tamás
Az alkotó a rajzaival és szövegeivel azokat a tapasztalatokat jeleníti meg, amelyek a felnőttkori diagnózis nehézségeivel, pontosabban az addig hiányzó diagnózis megszerzésével járnak. A terem közepén pedig a mennyezetről egy hatalmas szem lóg le, amely mintegy fenyegetően követi a látogatót. Főleg autisták esetében ugyanis gyakran előfordul, hogy nem szeretik a folyamatos szemkontaktust, és az alkotó ezt a tapasztalatot szerette volna láttatni.
A harmadik teremben egy mindhárom falon végigfutó társasjátéktábla fogadja a látogatót. A játék interaktív, dobni lehet a padlón lévő szivacs dobókockák egyikével, illetve bábut választani.
Igen, a bábukhoz szabadon hozzá lehet nyúlni, fel lehet tenni őket a mezőkre, mágnesesek – arra buzdítunk mindenkit, hogy játssza végig a művet. Ez a nagyon személyes társasjáték Gyarmati Zsuzsi fotográfus munkája. Az egyes billentyűkhöz egy-egy hangulatot jelző életkép tartozik falra erősített, levelezőlap nagyságú fotográfiákon. A társasjáték néhány mezőjén instrukciók olvashatók, amelyek lényegében Zsuzsi életének bizonyos eseményeitől kaptak inspirációt. Még személyesebbé teszi ezt a munkát, hogy nyár végén meghalt az édesanyja, és a gyászfolyamatot is feldolgozza ebben a munkában.
A következő teremben két alkotás is van. Az egyik munka központi eleme egy nagy méretű, üreges fej, egy különös maszk. A maszk a művészetben sokszor és sokféleképpen használt szimbólum, és többnyire az identitással függ össze.
Ez a mű nyilvánvalóan a „maszkolás” fogalmát járta körül, amelyet autistákkal kapcsolatban szoktak emlegetni, akik a mindennapok során társas kapcsolataik működtetése érdekében, jellemzően az iskolai-munkahelyi beilleszkedéshez kénytelenek alkalmazni „maszkot”. Ez általában nagyon energiaigényes dolog annak, aki így él, ezt az igénybevételt jelzi a kiállítótérben fellógatott maszk hátsó felén, a fej belsejében látható kis lény, amely egy vérvörös fonalhálózatba tekeredve látható.
Kiállítási enteriőr
BTM Budapest Galéria / Juhász G. Tamás
Németh Dóra tűnemez technikával készült, fej alakú művéhez fotók is tartoznak, ezeken az alkotó látható ezzel a maszkkal a fején, különféle nyilvános helyszíneken. Dóri gyakorta hoz létre különböző meghatározhatatlan lényeket; ezúttal nemezből alkotta meg ezt a maszkként viselt, furcsa fejet.
Ugyanebben a teremben van egy absztrakt olajfestmény is. Ha a kép felső pereme felett elhelyezett elemek egy szenzor részei, akkor, gondolom, mérnek valamit, ami alapján időnként megindul egy festékcsík a kép melletti csőből.
Ez Rubóczky Benedek összetett munkája. Tartozik a műhöz egy hanganyag is, amelyet a néző a telefonjával indíthat be egy QR-kód beolvasásával. Valóban, a néző légzését és szívverését érzékelik a kép felett elhelyezett lévő szenzorok. Benedek programozó, számos kreatív hobbival, például ezüstmegmunkálással is foglalkozik.
A kiállított nyolc alkotó mindegyike képzett művész, vagy vannak köztük autodidakták is?
A képzettség szempontjából vegyes a kép. Dóra Emese például, akinek a következő teremben láthatók a munkái, végzett szobrász. Az ő kiállítóterében a teljes sötétben spotlámpák világítanak meg ágas-bogas, áttört, fehér idomokat. Az alkotó szándéka szerint ez egy önismereti labirintus, amelyben a néző végül eljut egy tükröt is tartalmazó kúthoz, ami lényegében a saját magunkra rátalálás.
Eredetileg sokkal több tárgyat tervezett ide Emese, egészen zsúfolt lett volna ez a terem, de aki ADHD-val él, gyakorta „túltervez”, és nem igazán tudja tartani a határidőket. Érdemes visszajönni ebbe a térrészbe egy későbbi időpontban, akár többször is, mert ez a mű most vállaltan félkész. Hanginstalláció is tartozik hozzá, Emese maga énekel egy saját trauma feldolgozásáról szóló dalt, illetve időnként kellemetlen hangokat vagy hangos légzést is lehet hallani. Az utóbbi a mizofónia nevű szelektív hangérzékenység szindrómára, azaz a külvilágból érkező bizonyos zajokkal szembeni intoleranciára, az előbbi pedig az érzelem szabályozásának nehézségére utal.
A második szinten az első mű egy videómunka, amelynek a közelében áll egy masszázságy is.
Ez Velegi Csaba videója, aki masszőrként dolgozik, és elektronikus zenével is foglalkozik. Ezt a kettőt vegyítette ebben a munkában. Ebben az esetben az a fontos, hogy a masszőr számára a tapintás és a repetitív mozdulatok egyfajta hiperfókuszt biztosítanak.
A következő teremben Turcsányi Zsófiának a megnyitón előadott és felvett performance-át vetítjük tüllfüggönyökön keresztül. Zsófi elég sok műfajban alkot. Jelezte is, hogy neurodivergens alkotóként nem tud egyetlen kategóriába beilleszkedni; a tüllök azt a célt szolgálják, hogy annak a kivetülését lássuk, amilyen állapotot Zsófi az elméjében érzékel.
Az utolsó teremben középen egy fehér kavicshalom látható, mellette rajzeszközök a kavicsok díszítéséhez, a halom felett pedig nagyobb tükördarabok lógnak kifeszítve-rögzítve.
Az alkotó, Francsics Györgyi építésznek tanult, jelenleg kulturális projektekben dolgozik. A Mérföldkövek elnevezésű mű kapcsán arra invitál mindenkit, hogy rajzolja vagy írja fel a saját mérföldköveit ezekre a kövekre, amelyeket azután el is lehet vinni, vagy akárhol máshol a térben lerakni őket. A belógatott tükördarabok perspektívaváltásra utalnak. A falakon azokat a grafikáit is látni, amelyek Erdély Jakab művészetpedagógiai gyakorlatán készültek, amikor kérdéseket kellett megfogalmazni magunkkal kapcsolatban, majd ezeket rajzokon keresztül feldolgozni.
Kiállítási enteriőr
BTM Budapest Galéria / Juhász G. Tamás
Milyen eszközökkel segíti még a kiállítás a nézők tájékozódását?
Kialakítottunk egy pihenőteret is, ahová kitettünk neurodiverzitással kapcsolatos olvasmányokat és úgynevezett fidget toyokat, szenzoros játékokat. A kiállítás kísérőfüzetében pedig egy szószedet is található a legfontosabb kifejezések magyarázataival.
A falakon olvasható kísérőszövegek egy részét átírattuk könnyen érthető kommunikációs szöveggé (úgynevezett KÉK-ké), ami talán kis lépésnek tűnik, de jó lenne, ha ez lenne az alap minden kiállításon.
Az információs szoba falaira további szövegek is kikerültek, például a Neurodiverz Műhely képviselői által írt rövid ismertetők a neurodiverzitásról, az autizmusról és az ADHD-ról. Ebbe a térbe egyébként sűrű tüll függönyön keresztül lehet belépni. Ez is a művészek ötlete volt: a neurodivergens emberek gyakran információ hiányában tapogatóznak a világban addig, amíg meg nem kapják a diagnózist. Érzékeltetni akartuk, hogy milyen lehet ilyen információ nélkül élni az életet.
Kapcsolt kép: Kiállítási enteriőr Fotó: BTM Budapest Galéria / Juhász G. Tamás
