A HVG 45. számában megjelent interjú teljes változata.
Hogyan változik meg az emberek viszonya az öltözködéshez negyvenéves koruk után? Megváltozik-e egyáltalán?
Kortól függetlenül vannak, akik élvezik felöltöztetni a testüket, az öltözködésre lehetőségként tekintenek, mások viszont nem merik, nem próbálták, stresszes nekik. Ha valaki eléri a negyvenet, az lehet rá felszabadító hatással, hiszen – és ezt magamon is tapasztaltam – sokkal kegyesebben bánunk a testünkkel, az igényeink is megváltoznak. Ám lehet, hogy valaki még jobban bezárkózik, mert nem energiaforrásként hat rá, hogy elérte ezt a kort. Ez összefüggésben lehet azzal, hogy negyvenesként nagyon sok a teendő, helyt kell állni a munkahelyen, és gyakran a gyerekek mellett már az idősödő szülőkről is gondoskodni kell. A mindennapok a rohanásról szólnak. Ez érthető, de fel kell ismerni, hogy az öltözködés valójában nemcsak az öltözködésről szól, hanem annál jóval többről.
Ez az önkifejezés egyik eszköze is, ahogy mondani szokták.
Kevesen élnek ezzel a lehetőséggel. Sokan nem tartják fontosnak, hogy miben jelennek meg, az öltözködés elvégzendő feladat, amin túl akarnak lenni, és ez óriási hiba. Az öltözködés kreatív színtér, amivel irányítani tudjuk, hogyan érezzük magunkat, és ha úgy tartja kedvünk, akár a hétköznapokon is fel lehet öltözni úgy, mintha színházba, alkalomra, randevúra mennénk. A nőknek meg kell tanulniuk, hogy nem mindenhova pattintható el bármilyen öltözék csak azért, mert már nincs akkora elvárás, nincs alkalom.
Meg kell mutatni a következő generációnak, hogy a melegítőnadrág nem jolly joker, nem kell mindig lazának, kényelmesnek lenni.
Mindennap kommunikálunk az öltözékünkkel. Kelet-európai sajátosságnak tartom, hogy úgy gondoljuk, a divat nem nekünk szól, túl drága, nem elérhető. És miközben Magyarországon a kultúra nagyon fontos az embereknek, tele vannak a színházak, a koncerttermek, a mozik, kávézók és éttermek, szívesen áldozunk ezekre a pénzünkből és a szabadidőnkből, az öltözködésre nem tekintünk ennek a részeként.
Lendvai Lilla stylist a lakásbutikjában
Cabrera Martin
Mi lehet ennek az oka? Mikor változott meg a hozzáállásunk?
Sokszor hallani, hogy Magyarországon soha nem volt divat- vagy öltözködési kultúra. Ez nem igaz. A nagymamám az 1960-as években divattervező volt a Magyar Iparszövetségnél, és igaz, hogy nem volt nagy választék a szocializmusban, a magyar ipar termékeiből lehetett választani, de ha megnézzük a szüleink fotóit, mindenki kulturált és elegáns volt. Ami igazán érdekes, hogy sokkal elfogadóbb volt a társadalom a testalkatokkal szemben is. A fehér póló alatti mellbimbó látványa sem volt sokkoló hatású, valahogy szabadabb és kötöttebb is volt egyszerre. Alapvetően a testnek nem az a feladata, hogy valamilyen formájú legyen, az elsődleges cél, hogy jól és egészségesen működjön, a női testnél az egészség mégis háttérbe szorul, eltorzultak a vele szemben támasztott elvárások.
A Playboy-kultúra Európába és Magyarországra való érkezésekor teljesen megváltozott a tökéletes testtel kapcsolatos elképzelés, elvárás.
De nem csak nyugati, az Egyesült Államokból érkezett hatások formálták az ízlésünket, a szláv ízlésvilág és gondolkodás is hatással volt az öltözködéskultúránkra. A rendszerváltás előtt jellemző volt az egyszerű, nőies, letisztult öltözködés, nem voltak logók, márkajelzések. Ezért amikor ezek megérkeztek, a társadalom totemként kezdte hordani őket, főleg akik megengedhették maguknak, így jelezvén a társadalmi réteget, amelyet képviseltek. Magyarországon – igazi jóléti társadalom híján – a pénz központi szerepet játszik, azzal minden megoldható, az emberek inkább kívülre, mint belülre figyelnek. Mindeközben egy klasszikus esztétika szerint öltözködő embernek nem feltétlenül az az elsődleges, hogy a logókkal mit üzen a külvilágnak, hanem az, hogy jól érezze magát a bőrében és a ruháiban, és hogy azok jó minőségű, hosszú távon hordható darabok legyenek.
Ezt azonban nem olyan könnyű elérni.
Egyrészt hozzuk magunkkal a rendszerváltás előtti korból, hogy nem kifizetődő kilógni a sorból, és ha valaki eltér az átlagtól, az sokszor rosszul jár, meg van bélyegezve. Sokkal nagyobb hangsúlyt fektet arra egy nő, hogy kívülről „rendben legyen a porta”, mint arra, hogy felfedezze, hogy ki is ő valójában, és hogyan szeretné magát „tálalni a világ előtt”. Emellett hódít az elfoglaltság kultúrája, versenyzünk, hogy ki ér rá kevésbé, kinek van több munkája, ki utazik többet, kinek a gyerekének van több dolga, és ha valaki megengedheti magának, hogy foglalkozzon a külsejével, megkapja, hogy biztosan nincs elég dolga, unatkozik.
Hogyan lehet ezen felülemelkedni, túllépni?
El kell kezdeni foglalkozni azokkal a kérdésekkel, hogy ki vagyok én, hogyan érzem magam a bőrömben, hogyan öltözzek fel mindennap úgy, hogy autentikus legyek és jól érezzem magam. Sok nőnek erre sincs ideje, és azok közül, akik az öltözködési workshopjaimra, tanácsadasáimra jönnek, sokan meglepődnek, amikor megkérdezem tőlük, hogy érzik magukat a testükben, mert nincsenek ehhez hozzászokva. Kevesen számítanak arra, hogy a test, az iránta táplált érzések milyen fontos szerepet játszanak ezeken a foglalkozásokon és a tudatos, fenntartható öltözködésben.
