Lassan 35 éve annak, hogy megtörtént Németország újraegyesítése. Ez az időszak sok változást hozott, például néhány évvel a rendszerváltás után megszűnt a sokszor keletnémet Vogue-ként emlegetett Sibylle, a szocialista ország kultúrájának különleges zárványa. A magazint, amelynek hivatalosan az lett volna a célja, hogy „véleményformáló médiumként” hozzájáruljon a szocialista német nemzeti kultúra kialakításához, 1956-ban alapította Sibylle Gerstner fotós, és eleinte a Berlini Divatintézet, majd egy állami kiadó jelentette meg. Az évente hat számmal jelentkező kiadványt kétszázezer példányban nyomtatták ki, de mivel kézről-kézre járt, sokkal nagyobb tömeghez jutott el.
Ute Mahler fotós 1976-ban kezdett a Sibyllének dolgozni szabadúszóként, később férje, Werner Mahler is csatlakozott. A lipcsei Képzőművészeti Akadémia egykori diákja fotóriporternek készült, de rájött, hogy sokkal nagyobb alkotói szabadsággal rendelkezhet, ha divatfotósnak áll: így el tudja mesélni, milyen az élet az NDK-ban, amire egyébként nem lett volna módja. Ő és kollégái kivételezett helyzetet élveztek, hiszen a Sibylle szerkesztőivel közösen dolgozták ki az ötleteket, és befolyásuk volt arra, hogy mely fotók jelenjenek meg és milyen sorrendben. De a szabadság nemcsak ebben nyilvánult meg, hanem abban is, hogy ha közvetve is, de görbe tükröt tudtak mutatni a rendszernek, bemutathatták a valóságot, hiszen lehetőségük volt arra, hogy elmossák a divat-, a portré- és a dokumentartista fotográfia közötti határokat.
Ute Mahler
Chripkó Lili / Goethe Intézet
Mahler egy interjúban azt mondta, az általuk használt szimbólumokat ma már szinte lehetetlen megfejteni, de a korabeli olvasók, nézők tudták azokat értelmezni. Nem hiszi, hogy bármelyik másik, az NDK-ban kiadott magazin olyan szabad lett volna, mint a Sibylle, ez egyike a megmagyarázhatatlan csodáknak abból az időszakból – tette hozzá. Ennek szerinte köze lehet ahhoz is, hogy a divatlapokat nem tartotta fontosnak a hatalom, igaz, a magazin a divat mellett kulturális témákat is felvonultatott, kb. fele-fele arányban. Persze ez nem jelenti azt, hogy a cenzúra ne működött volna,
a kinyomtatott magazint a főszerkesztőnek mindig el kellett vinnie a női bizottsághoz, és ha ott kemény kritikát fogalmaztak meg, akkor az eljutott a fotósig is.
Ute Mahler is emlékszik néhány esetre, amikor egy képe nem jelent meg, vagy nem úgy, ahogyan szerette volna. Például amikor az egyik modelljét egy ketrecben fotózta, vagy amikor egy fiatal várandós nőt a Politikai Bizottság épülete előtt fényképezett le. Utóbbi kép ugyan nem landolt a kukában, de levágtak róla mindent, ami arra utalt, pontosan hol is készült. „Amikor a főszerkesztőnél rákérdeztem, miért volt volt erre szükség, csak annyit válaszolt: »Te is tudod, miért, és mi is tudjuk, miért.«” – idézte fel a legendás fotós a budapesti Goethe Intézetben október 6-áig megtekinthető Kifutó. Szabadság című kiállításhoz kapcsolódó panelbeszélgetésen.
Utólag lett felháborodás abból is, hogy a nyolcvanas évek elején Mahlernek egy minszki téren található Lenin-szobornál úgy állt modellt egy fiatal nő, hogy a meztelen lábát kivillantotta ballonkabátja alól.
