Gazdag Gyula
Olyan filmeket rendezett, mint A sípoló macskakő, a Bástyasétány hetvennégy vagy az Elveszett illúziók. Az aczéli 3T országában inkább a tiltott, mint a tűrt kategóriába tartozott, kilenc filmje maradt dobozban. Hazai játékfilmrendezői pályafutása az 1989-es Túsztörténettel végződött, ezután oktatóként ért a csúcsra – immár Amerikában. A mai napig fontos szerepet tölt be a Sundance Intézet munkájában. Tervei között szerepelt Lengyel Péter Macskakő című regényének filmváltozata.
1994 óta dolgozik a Sundance Intézet rendezői műhelyében, a Directors Labben, 1997 óta művészeti vezetőként irányítja az ottani munkát. A kinevezése előtt mit mondott önnek Robert Redford?
Nem neveztek ki. 1997-ben az akkori művészeti vezető 3-4 héttel a program kezdete előtt lemondta a részvételét. Michelle Satter, a játékfilmprogram vezetője engem kért meg, hogy helyettesítsem. Aztán a következő évben is, és azóta minden évben visszahívtak művészeti vezetőnek. Azelőtt csak egy-egy hetet töltöttem ott tanácsadóként, nem tudtam, mi volt a Lab programja azokon a heteken, amikor nem voltam ott. Ezért az első alkalom, amikor művészeti vezetőként végigdolgoztam a Labet, Michelle Satter segítsége nélkül teljes vakrepülés lett volna, így csak részben volt az.
Redforddal 1994-ben találkoztam először, közvetlenül a megérkezésem után. Bemutatkoztam, de még évekig azt hittem, nem tudja, ki vagyok.
Egyik ősszel jó néhányunkat meghívtak a házába egy beszélgetéssorozatra arról, hogyan kellene átalakítani a Lab programjait. Rendezői székekben ültünk a teniszpálya mellett, mindegyik hátán egy-egy Redford-film címe. Én a Sting (A nagy balhé) feliratú székbe ültem mindig, de ezzel sem keltettem feltűnést.
Mikorra tanulta meg Redford a nevét?
Évekkel később. Egyik reggel a vetítő épülete felé tartottam, ahol mindennap gyülekezni szoktunk. Redford irodája mellett kellett elhaladnom. Már majdnem leértem, amikor a nevemet hallottam, tökéletes kiejtéssel kiabálta valaki, biztos voltam benne, hogy magyar az illető. Visszafordultam, Redford volt az. Addig nem szólított a nevemen, amíg meg nem tanulta tökéletesen kiejteni. Azt tapasztaltam, hogy minden más vonatkozásban is ilyen volt, udvarias, és mindenki megkülönböztetett figyelmet kapott tőle. Azután még sokat dolgoztunk együtt, sokféle helyzetben.
Mondana egy példát?
Gyakran bekapcsolódott a műhelymunkába, de sokszor nem volt ott a Lab kezdetén. Amikor megérkezett, el kellett magyaráznunk, hogy épp hol tartunk, és akkor beállt tanácsadóként dolgozni. Szerette mondogatni, hogy mi – Michelle és én – vagyunk a főnökei, ami viccesen hangzott, hiszen valójában ő volt mindannyiunk főnöke, ő találta ki és hozta létre a Sundance Intézetet és annak minden programját. De ebben a helyzetben mi mondtuk meg, ki mikor mit csináljon. Teljesen ránk hagyatkozott.
