Looming and dooming – Tánc a sivatagban (Sirât)
jelenleg a mozikban (Cirko Film)
A legelső műfajváltós filmemet fiatalon láttam, ezért kellően mélyen megmaradt, ahogy az Alkonyattól pirkadatigot (From Dusk Till Dawn) nézve épp leesni tervezek a székről. Eleinte halál nyugodtan követtem az eseményeket, belehelyezkedve George Clooney és Quentin Tarantino üldözős, road movie-s, buddys-pofázós hangulatába. Aztán beütött a szörnyzombi vámpírapokalipszis. A Sirâtnak semmi köze nincs a Tarantino-Rodriguez univerzumhoz, a pofázáshoz, pláne a vámpírokhoz, de a sokkhatás és a mindenhová beszivárgó világvége-érzés mégis egészen hasonló. Ezen kívül kevés, a Sirâthoz akárcsak hasonló filmet láttam. Jó, ha a moziba ülés előtt tudjuk: ezt nehéz lesz megemészteni. Nagy levegő és jó hangcucc kell hozzá.
A spanyol Oliver Laxe fimje egy apát követ, aki elveszett lányát keresi világvéginek is beillő, sivatagi rave-bulikban bolyongva. A keresésre elkíséri kisfia és a kutyájuk is. A Sirât történetét katonák megjelenése indítja be, akik lelövik az istenekként tisztelt hangfalakat és elirányítják az embereket – valahová, valamiért. Mintha kitörne éppen a 3. világháború, de semmiben nem lehetünk biztosak. A partizók egy csapata ekkor különútra indul egy másik, nagy bulit keresve. Apa és fia abban a reményben, hogy az elveszett lány is ott lehet ezen a másik fesztiválon, a rave-csapat jobb belátása ellenére velük tart.
A Sirât tele van gyönyörű, szinte meditatív képekkel (táncoló emberek, dübörgő hangfalak, éjszaka a sivatagot fényeikkel átszelő kisbuszok), de olyan jelenetei is vannak, ahol az erőszak annyira öncélúnak tűnő és abszurd, hogy tényleg lehetetlen eldönteni, mi adekvát: a sírás vagy a nevetés? Egy ponton összekuporodva, szemeimet-füleimet eltakarva vártam a fejleményeket, és ezzel nem voltam egyedül a Corvin nagytermében.
Útközben épp az vár a különutasokra, amire a film eredeti címe utal: az iszlám hitrendszer szerint a Sirât a pokol felett átívelő, a paradicsom felé vezető híd, ami vékonyabb egy hajszálnál és élesebb a kardnál. Ennél jobb hasonlatra nincs szükség a film utazással meginduló részéhez. Mindemellett a Sirât okosan beszél az analóg világ szépségéről, a modern társadalomból kiszakadó újhippikről, a választott, és a vér szerinti családi kapcsolatainkról. (Akit érdekel, annak pedig itt a playlist.)
Az elkommunikálás ötven árnyalata – Pillion
az ADS Service forgalmazásában várható
Egy félénk meleg srác, Colin (szegény Harry Melling egy életre Dudley marad a Harry Potter-filmekből, pedig itt aztán őrült bátran lép ki a skatulyából) találkozik egy félistenszépségű motoros férfival. Ray (Alexander Skarsgård) hamar bevezeti őt saját, férfiakból álló BDSM közösségébe. A film Adam Mars-Jones 2020-ban megjelent Box Hill című könyvén alapszik.
„Szado-mazo férfiszerelem”, „a BDSM-Wallace és Gromit 50 árnyalata”, „románc”, „valószerűtlen szeretők”, „romantikus film”, „újszerűen szexi és megható erotikus dráma”, „vígjáték-dráma”. A Pillionra keresve ilyen jelzőkkel telít az internet a Guardiantől a Wikipédiáig. A trailert is úgy vágták, mintha a film azért egy kicsit mókás lenne.
A partneri kapcsolódástól megfosztás viszont nem mókás, és romantikusnak sem hívnám – akkor sem, ha a megalázott fél mindenen beleegyezéssel megy keresztül. Ha szerelemről van szó, akkor annak azt a megőrülős oldalát mutatja be a film, ami megfelelő feldolgozás vagy segítség nélkül egy egész életre képes megnyomorítani – és semmi köze nincs az egészséges párkapcsolati dinamikához vagy a kölcsönös tiszteleten alapuló, biztonságos kötődéshez.
Az, hogy ez az amúgy szép és erős, emlékezetes alakításokkal teli film hogyan kommunikál magáról, az valakinek a valahol nagyon rosszul meghozott marketinges döntésén múlott és/vagy a modern nyugat identitáspolitikai válságának egy szerencsétlen tünete („Ha a megalázottnak oké, akkor szabad választása! Nem? De!”). Ugyanilyen szerencsétlen mindenféle tudás nélkül, lightosan kezelni azt a motoros-divatozást, amit Skarsgård csapata tartott valamiért jó ötletnek a film nyilvános eseményein.
A Pillion épp azt mutatja be, hogyan lesz valami nem oké, és mi feszíti szét egy szubkultúra kereteit. Miként tanulhatja meg valaki azt a mintát, hogy amikor kifejezi az igényét az egyenlő kapcsolódásra, elhagyják. Ebből nem könnyű kijönni.
Probléma tehát nem a BDSM-közösséggel, vagy az alá-fölérendelt viszonyokon alapuló, biztonságos és közös megegyezésen alapuló szexuális fétisek világával van. A Pillion valóban ebbe a világba ad betekintést, de a kapcsolat, amit követ, nem ártatlan (az megint más kérdés, hogy ki-mit-hogyan értelmez és aztán ír róla a végeláthatatlan internetes whiteboardra). A film a társadalmi mainstream által megbélyegzett (és akár üldözött) érzésekről és vágyakról, vonzalomról, sérülésekről, azok kezeléséről és identitásformálódásról, felnövésről mesél. Nem arról, hogy mennyire szexi vagy bevállalós Skarsgård – akár jóindulattal felvonultatott – bőrcsizmája.
It Was Just an Accident
bemutató dátuma: 2026. január 15. (Cirko Film)
december 30-án premier előtt az Urániában
Az It Was Just an Accident az iráni Jafar Panahi új filmje. Panahit épp újra börtönnel fenyegeti országa, az illegálisan készült It Was Just an Accident pedig a bátorságát is elismerve megkapta idén a cannes-i Arany Pálmát. A filmben emberek próbálnak túlélni egy elnyomó rezsimet mindenféle pátosz nélkül. Csodálatosan megírt, komplex karakterekkel játszó, okos forgatókönyves film, ami dokumentarista jellege mellett is szinte népmesei.
Fiume o Morte!
a magyarhangya forgalmazásában várható
A premier előtti vetítésén már túllévő Fiume vagy halál! kérdés nélkül az Echoes legszórakoztatóbb filmje volt, miközben tulajdonképpen törit tanított. Ha így tanulnánk, többet tudnánk a világról. A Fiumét pont a román Radu Jude filmje, a szintén Echoes-ban szereplő Kontinental ‘25-je előtt láttam: Jude 2018-as alkotása, a Bánom is én, ha elítél az utókor nagyon hasonlóan játszik valósággal, dokumentumfilmezéssel és narratívaépítéssel, mint a Fiume. Mindkét film hétköznapi embereket felkérve játszatja újra a történelmet, így kötve össze a jelent a múlttal. A Fiume beharangozója szerint „szarkasztikus dokumentumfilm a derűs délvidéki fasizálódásról”, ami egy Gabriele D'Annunzio nevű kopasz költő 1919-es ámokfutását követi végig az akkor Fiumének nevezett mai Rijekában. Érdemes!
Kontinental ‘25
jelenleg a mozikban (Mozinet)
A Kontinental ‘25-ről a legtöbbször az hangzik el, hogy iPhone-ra forgott, de sajnos ennek (azon túl, hogy néha nem élesek a képek) nincs sok jelentősége. Az alapsztori érdekes, de nem filmre kívánkozó, könnyen redundánssá válik a feloldozást kereső főszereplő tépelődése. A végrehajtó egy hajléktalan ember kilakoltatása és tragédiája felett vívódik magával és a társadalommal, amit egy novellában, kisfilmben vagy kamaradrámában szívesebben megnéztem volna. (A témában itthon amúgy Fazekas Máté Bence Kilakoltatás című filmjét inkább ajánlom.)
No Other Choice
bemutató dátuma: 2026. január 8. (Mozinet)
Park Chan-wook (Oldboy) készített egy csodálatosan kinéző filmet, remek színészekkel, de kevésbé erős sztorival. Pedig a projekt a The Ax című, kellően izgalmasan hangzó regény adaptációja (nem is az első). A történet szerint egy középkorú, családos papírgyári menedzsert kirúgnak, aki a kapitalizmus nyomásában megrokkanva a munkakeresést őrült módszerrel oldja meg: elkezdi lemészárolni a konkurenciát. Veszett dél-koreai Office is lehetne, nem az, pedig humor van, csak a sötétebbnél is sötét.
Useful Ghost
a magyarhangya forgalmazásában várható
Egy szerethetően fura film, csodálatos stílussal, setdesignnal és kosztümökkel, saját mitológiát kiépítő világgal. A film a 38 éves thai-kínai családban felövő Ratchapoom Boonbunchachoke első rendezése, ami azért jó, mert igazán érdemes várni a következő munkáit. A Useful Ghost hullámvasútján hahotától explicit szexjeleneten át testhorrorig jutunk, miközben emlékezetpolitikáról és történelmi bűnökről filozofálhatunk. Fura filmek kedvelőinek 10/10.
If I Had Legs I’d Kick You
bemutató dátuma: 2026. február 26. (ADS Service)
Azt tudtam a film előtt, hogy a téma majd a modern világ-gyereknevelés-női szenvedés háromszögben mozog, és valamikor egy plafon is leszakad. A erős cím (és az A24 égisze) miatt elsőre olyan horrort képzeltem, ahol egy lábatlan nő kúszik törmelékek között a földön, miközben próbálja életben tartani a gyerekét, és senki nem segít neki. Nem éppen ez történik, de érzelmileg pont valami ilyesmiről van szó. Rose Byrne zseniális, az eredmény letaglózó. Nem könnyű esti film.
A kis Amélie és az eső természete
december 27-én premier előtt az Urániában az Anilogue extrán
A Földre jöhettünk volna azért is, hogy csillezgessünk a csillagokat és a fákat nézve, de sajnos hamar jött a furkósbot, meg minden más. Ez a film valamit abból próbál megragadni, ami a furkósbot és vele a felnőtté válásunk előtt a miénk volt. Arról a – főleg modern környezetben – könnyen elfeledhető szépségről mesél, ami most is, mindennap körülvesz minket. A kis Amélie arra emlékeztet, hogy milyen lehetett kicsi gyerekként felfedezni a világot, aztán megtanulni: a törpök élete nem csak játék és mese. Néha giccshatárt súrol, csak mert olyan gyönyörű. Mindenképp moziban érdemes megnézni.
Mindenkinek boldog ünnepi heteket!
A hírlevél elején találtok az adott időszakban látogatható kiállítást, aztán napokra bontva következik a programajánlat. Észrevételek, ajánlatok, reklamálás: n.balkanyi@hvg.hu.
>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>
KIÁLLÍTÁS A HETEKBEN ROVATUNK
Hol? Kiscelli Múzeum, Sziklapince
Mi? Halló? Halló! A telefonálás technika- és kultúrtörténete
Ki? Kurátor: Balla Loránd, Benda Károly és Perényi Roland
Miről? „A kiállítás a 19. század végétől kezdődően, Budapest példáján keresztül követi végig a távbeszélő technikatörténetét, a hálózat, a telefonközpontok kialakulását és fejlődését, de ugyanakkor a témakör társadalom-, és kultúrtörténeti vonulataira is nagy hangsúlyt fektet.”
> Kurátori tárlatvezetés például december 20-án.
